AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÜLÉS
AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÜLÉS
A demokrácia benne van az orációkban mint flosculus, de senki se veszi komolyan. Sohase dúskáltunk jobban a címekben, mint most. Mindenkinek van valami titulusa. A kormány adakozó a címekben és találékony. Van már kormánybiztos, miniszteri biztos, legújabban »miniszteri kirendeltség« is támadt. Akinek tisztes ősei vannak, s elő tudja őket vezetni, »kamarás« lesz. Aki apák és anyák híján vagyon, annak meg kell elégednie a királyi tanácsossággal.
A derék becsületes választók csak elámulnak aztán otthon, mikor a tekintetes úr hazajön egy hallgatagon eltöltött országgyűlési ciklus után, s rájuk rivall, hogy ezentúl őt már nagyságolni kell.
– Igenis, értjük a tekintetes urat.
– Mert én királyi tanácsos lettem…
– Elhisszük, teens uram.
– Hát akkor miért nem nagyságoltok?
– Már mint a tekintetes urat?
– Természetesen. A hivatal hozza magával.
– Miféle hivatal?
– Hát a királyi tanácsosság…
– Ühüm… hüm… Tessék talán jobban megmagyarázni, milyen hivatal légyen az?
– Ej, be nehézfejűek kendtek, hát nem tudják? Ha a király megakad valamiben, ezentúl tőlem kér majd tanácsot.
– De már azt nem hisszük, kérem alássan.
A királyi tanácsosokból, ha mind együvé hozná őket az ember, meg lehetne tölteni egy várost. De hát még a rendjelesekből? Azonfelül egyre-másra osztogatják a nemesi okleveleket. Olyan eset is akadt, hogy egy régi prédikátumos nemes ember még egy másik prédikátumot is kért. A kormány megadta: isten neki, írjon hát a neve elé két falut, ha az neki örömet okoz.
A tiszelt Házban már alig-alig látni képviselőt, aki még valami egyéb is ne lenne. A »tekintetes« cím Ghyczy elnökségével letűnt végképp. Akkor is zúgolódtak már ellene, s egy tréfás mameluk arra kérte a király háta mögött levő minisztert, hogy neveztesse ki az egész szabadelvű pártot kollektív királyi kamarásnak. Majd meglássa, hogy az ellenzéket sprengolja vele.
De akármilyen hiúnak és cifrának alakult is át a Ház apránkint, egyetlenegy tekintetes úr mégis volt benne: tekintetes Szontagh Pál úr.
Alakján, ruházatán, szavain meglátszott a tekintetes íz. Ő volt az utolsó ember, aki fényt vetett erre a címre, mely kétszáz esztendeig volt a legtiszteltebb titulus Magyarországon.
Ma aztán ő is megszűnt tekintetes lenni. Tisza Kálmán a Házban nyújtotta át neki a valóságos belső titkos tanácsosi kinevezést.
Az utolsó tekintetes úr átugrotta a holmi nagyságos és méltóságos címeket, és egyszerre »kegyelmes« úr lett.
Nem volt egy csöppet sem meghatva, amint zsebre tette »a kitüntető okmány«t, csak a nyílt kék szemeiben tűnt fel valami gunyoros fény, amint a gratulánsok tömege közt a Ház egy másik nagy tiszteletben álló alakjával, Kemény Jánossal fogott kezet, mintha mondaná:
– Minket már nem tesz nagyobbakká a király sem.
Mind a két alelnök ugyanis kis termetű, s csak azért tartanak össze olyan nagyon, hogy még kisebb Bittót lenézhessék.
Szontagh Pál feldekorálása legalább is olyan örömet okozott ma, mint nehány nap előtt Dobránszky dekolletírozása.
Szontaghot mindenki szereti, mert Szontagh is mindenkit szeret. Egyszerű, igénytelen: nemes kristálytiszta karakter, nagy műveltséggel párosult hatalmas ítélő tehetség.
»Egy ambuláns bibliotéka!« – szokták róla mondani az ellenségei.
»Egy rest zseni!« – szidják a barátai.
Ő pedig mindezzel nem sokat törődik. Csak egyért bosszankodik nagyon, ha azt mondják, hogy »rossz tarokkista«.
Szontagh Pál azokból az emberekből való, akiknek már nem lesznek folytatásai az új generációban.
Jöhetnek nagyobbak, zseniálisabbak, de tiszteletre és szeretetre méltóbbak aligha s hozzá hasonlók pedig éppen nem.
Nem kis jelentőségű dolog, hogy egyszerű képviselő oly kitüntetésben részesült, aminő eddig Magyarországon csak az arisztokráciának és nagy méltóságokat viselt államférfiaknak jutott osztályrészeül.
Tisza Kálmánnak megvan az az érdeme, hogy társadalmi előítéletek és formák nem kötik.
Ez is egy példa rá.
S valahányszor elborult arccal olvasom, hogy így meg amúgy haldoklik a dzsentri, jól esik elgondolnom, hogy a megyék főispáni székeiben, és az oszlopos hivatalokban sohasem ült még annyi nemesember.
Hát talán nem is haldoklik az a dzsentri?
Vagy hogy mint a lámpa, akkor veti a legnagyobb fényt, mikor kialudni készül?
Ahogy lesz, úgy lesz, ne okoskodjunk felette.
Egy bizonyos, hogy kár Szontagh Pálban a »tekintetes úr«-ért.
Mert mint excellenciás, sokat fog ártani a demokráciának.
Megnépszerűsíti nagyurakat.
*
Különben pedig a mai ülés nem arra való volt, azon elmélkedni, ki mivé lett, hanem hogy: ki mivé lesz?
A kebleket fennen dagasztó immunitás már csak három napig tart.
Mindenki érzi a népítélet hűs szelét, mely megborzongatja testét, meglebbenti az oldalzsebét.
Még egy ülés, s aztán vége: a boldog hajlékot itt kell hagynia.
Komoran járnak-kelnek a képviselők, még egyszer bepillantanak a büfébe, a miniszteri szobába, ha nyílik, hogy milyen volt: a székek piros szövete rájok mosolyog még egyszer, meglehet utoljára. A fülkék, folyosók megtelnek búcsúzó alakokkal:
– Mikor mégysz?
– Holnap. Hát te?
– Én is. Mikor jössz?
– Ki tudhatná azt?… Az a jövő titka!
S ez a jövőbeli titok most a választók torkában van. A sovány főrendiházi jegyző rezes kardja amint végig csörömpöl a folyosón, irigykedve nézik, hogy »ez még esztendőre is itt lesz«.
Csak Németh Alberthez nem hűtelen a jókedv. Lomhán lógázza magát erős lépteivel.
Megáll egy csoport előtt nagy komolyan, s elkeseredett arcot vágva kiált fel:
– Meguntam a szegénységet, gyerekek!
Csodálkozva néznek rá.
– Meguntam, fiúk – sóhajtja s, majdnem hogy a könnyei ki nem esnek –, fordítok a dolgomon, úr akarok lenni ezentúl…
Lekapja fejéről szürke magyaros kalapját, melyet a választásokra cserélt fel a cilinderrel, s annak a belsejéből kihull egy kortes toll, azt tűzi fel selyma mosolygással a kalapjára. Ott van rajta aranyos betűkkel: »Éljen Tisza Kálmán, Nagyvárad képviselője«.
A toll nemzeti szín, de a piros része gyanús téglaszínű.
Ezzel a tollal jár a folyosón, tréfálózva vidáman, annak a jeléül, hogy egy jókedvű ember mégis van.
Bent a teremben a miniszterek felelnek sorra.
Ezek az utolsó feleleteik.
Siessen, akinek még valami kérdeznivalója van, mert kérdezni aztán többé nem lehet.
De nem siet senki be. Hiába sír-rí a villamos csengettyű.
Az se sír már sokáig. Elhallgat minden. Még Lázár Ádám is leül szomorúan.
S szája becsukva csendes, az orra rendes…
