A T. HÁZBÓL [máj. 3.]
A T. HÁZBÓL [máj. 3.]
Szép verőfényes nap volt. A sugarak, mint széles aranykéve, szűrődtek be a folyosó ablakain, s szürke sávokat eregettek le a földig, melyek reszketeg táncban terültek el a pokrócokon.
A főmamelukok (még a tegnapi nagyváradi bankettől félálmosan) ődöngenek, a habarékok és ellenzékiek ruganyosan lépegetnek, élénken várakozva a Szilágyi beszédére. Mert Szilágyi fog beszélni. Ezt mutatja a karzat is, ahol a Pulszky-család hölgytagjai láthatók és sok előkelő hölgy, köztük Rudnayné a leányával.
A miniszteri szoba tájékán néhány főispán ácsorog. A híres Majthényi László is. Egy képviselő, aki szeret rossz vicceket csinálni, azt találta ki, hogy Tisza mindennap két főispánt rendel fel, akik leckét vegyenek Majthényitől a választásokra.
– Megtartottad már a beszámolódat? – hangzik egy fülkében a Baranyi hangja egy képviselőhöz.
– Meg már – sóhajt az (nem nevezem meg ki volt) –, beszámoltam már, kiszámolván neki ezer forintot borra.
A legnagyobb baja a Ház osztatlan kedvencének (mert ő senkinek se ellenjelöltje) Kónyi Manónak van, akit felelősségre von az elnök, mért vette be a Naplóba Jókai tegnapi közbeszólását a Szalay beszédébe: »Ez nem fukszin!« – mert a közbeszólást ő nem hallotta.
Kónyi azzal védekezik, hogy ha benn van a Naplóban, akkor okvetlenül mondania kellett azt Jókainak.
– Meglehet, hogy halkan mondta csak – s amit a Ház figyelmén kívül dünnyög el valaki, azt nem szükséges a Naplóba bevenni.
Kónyi azonban nem hagyta a maga kifejezését. Elkezdtek kérdezősködni itt is, ott is. Az elnök is, Kónyi is fültanúkat keresett. Nem találtak egyetlenegyet sem, pedig legalább két tanú kellene hozzá, hogy a miniszterelnök teljesen meg legyen nyugodva.
Hát mikor már végképpen lemondtak a keresésről is abban nyugodván meg, hogy azt Jókai mégiscsak halkan, a suba alatt ejtette ki, akkor egyszerre azzal jön egy ember, aki szintén keresni segített fültanúkat:
– No, találtam már egy képviselőt, aki hallotta.
– Ki az? – kérdé az elnök.
– Herman Ottó.
– Elég! Beveszem kettőnek.
Meg lévén állapítva, hogy Jókai csakugyan mondta e kifejezést, Szalay személyes kérdésben szót kért, hogy ne gyanúsítsa Jókai az ő szőlőbirtokosi mesterségét, mire Jókai szelíd tréfával engesztelékeny hangon válaszolt.
Azután előguríttatott az új országház. Szontagh Pál szép beszéddel pártolta a javaslatot, utána Steinacker szólott, aki mindjárt a beszéde elején kijelenté, hogy »ő okleveles építész«. Jó is volt az így. Mert a beszédjéből ugyan ki nem találta volna senki sem.
A vita eleinte szelíden, csendesen indult meg, de hovatovább mind ingerültebb lett a pártok hangulata. A közbeszólások, gúnyos vigyorgások, fitymáló mozdulatok, ingerkedő grimaszok sűrűn váltogatták egymást. Senki se ült nyugodtan. Szakadatlan mozgás volt a benépesült padokban.
Somssich ritka példányát adta a változatos arcjátékok különböző nüanszainak.
Kivált a Móricz Pál és a Jókai beszéde alatt igazi tanulmány volt az arca. Szemei villogásában, felemelt karja lóbázásában, arcéle változásában voltak a gúnyolódó vagy haragvó feleletek.
S az ingerültség olyan ragadós, mint a kacaj.
Élcekben pattogott ki a bosszankodás, néha zúgásba csapott át, s egész malíciává fajult a Dobránszky beszéde alatt.
Szegény Dobránszky, ő valóságos üldözöttje a Háznak; a szélsőbal nem szereti, mert kormánypárti, a kormánypárt meg azért haragszik rá, hogy nem ellenzéki. Pedig határozottan jó ember. Megérdemelné, hogy habaréki legyen.
Minden bajt őrá kennek. Még Ugron Gábort is ő kövezi meg Erdélyben, amikor pedig ott van testestől-lelkestől. Még a nevét is elferdítik Dobzsanszkyra. Határozott pechje van. A beszédeit mindég szépen gondolja ki, de rosszul mondja el. A szeget mindég fején találja, csakhogy mindég a lábába megy valakinek…
Nagy világfelfordulása volt ez ma…
Huszár József palóc dialektusban tartotta szűzbeszédét.
– Nem szűzbeszéd az – jegyzi meg valaki, hiszen már a harmadik országgyűlésen képviselő.
– Az meglehet, de beszédjének az a karakterisztikuma, hogy mindenik a legeslegelsőnek látszik közülök. Huszár még az új Házban is szűzbeszédet mond, ha mond. Apropó! Az mégis derék dolog lesz urak! Hogy már egyszer, ha felépül a palota, nem a beszédek lesznek csak szűzek, hanem a Ház is szűz lesz!
Huszár után Móricz Pál tartott beszédet.
Hogy a beszéd milyen volt, nem tudja senki, elveszett a zajban, csak azt hallottuk belőle, hogy Móricz úr hibáztatja a kormányt (de csak nem komolyan?), amiért a választások előtt szavaztat meg velük ilyen nagy terhet, de már mindegy, azért Móricz úr mégis szembe néz az ádáz sorssal. (Az »ádáz sors« alatt érti az ellenjelöltjét.)
A legmeglepőbb volt, hogy midőn már Móricz rég elhallgatott, és Jókai kezdett beszélni nagy figyelem közt, egypár tréfás képviselő azzal kezdte magát mulatni, elhíresztelték, hogy Móricz Pál nagyszerű beszédet tartott, »csattanós érvekkel és fordulatokkal bővelkedőt«.
Ennek a mesterségesen hancúrozott véleménynek az lett a következménye, hogy vagy tíz szónok letörültette magát:
– Ha már Móricz Pál is nagy orátor – gondolták –, akkor nem érdemes erre a babérra vágyakozni.
Azok közt, akik letöröltették magukat, volt Prileszky Tádé is.
– Hát te mért lépsz vissza? – kérdezték.
– Barátocskáim, megmondom nektek őszintén. Én egy szép beszédet akartam mondani az új Ház mellett, mert mivelhogy rosszul hallok a balfülemre, mindig úgy értettem, hogy »tót stílusban« lesz építve. Hát ma értesülök aztán róla, hogy nem tót hanem gót. Ejh no! Mi közöm akkor hozzá.
Jókai beszéde után tetőfokra hágott az ingerültség. Az ellenzék fiatal gyerekei sziszegtek, az öregek zordon fenyegető arcokat vágtak.
A bősz Somssichhoz odalépett egy főmameluk, s elkezdte még jobban ingerelni:
– Te azt mondod, Pali bácsi, hogy itt állasz, nem tehetsz másképp, de hátha ez a felettünk levő ház még egyszer majd azt találja mondani: »Nem állok itt tovább, nem tehetek másképp« – és összedől. Mi lesz akkor?
A kis elegáns Fenyvessy Ferenc emelkedett fel.
– Még mindig nem Szilágyi! – sóhajták a karzaton, de hiszen elöljárónak Fenyvessy Ferenc is jó.
Nagyon is jó volt, mint a következés mutatta.
Csattanósabb vég nem is lehetett volna.
A fiatal szónok hangja olyan, mintha sást húzgálnának [az ember] füle mellett. Fiatal verve-vel kezdi csípkedni Magyar Jánost.
A párt már bele van melegedve, s majd minden lélegzetvételnél meghelyesli, tapsolja.
Fenyvessyt tüzeli a siker. Mint a röpülő Daedalus, mindig bátrabban csattogtatja szárnyait.
Percekig zúg a taps, mikor bevégzi.
A miniszterelnök kel fel, ő akar szólani: de a tapsvihar nem engedi szóhoz jutni.
Egy ideig gondolkozva áll ott összevont karokkal, aztán hirtelen összeüti tapsra ő is a tenyereit.
Nosza erre a mamelukok. Azt hitték, hogy ez most így »sikk«. Felálltak és tapsoltak mind Fenyvessynek.
Az elnök szomorúan nézte a katedrából, hogy ez nem álom, hanem teljes színvalóság.
Tisza beszéde alatt a mediumra sereglettek nagy tömegben a képviselők. Fenyvessy odament Magyar Jánoshoz. Jókai tréfálkozva mondá Fenyvessynek: »Minek bántod a papokat?« Ivánka ingerülten húzta el Fenyvessy elől Magyar Jánost: »Minek beszélsz ilyen emberrel?«
A Ház már oszlott e pillanatban. Fenyvessynek sietnie kellett szekundánsokat keresni.
