AZ ÚJ HÁZ A RÉGI HÁZBAN
AZ ÚJ HÁZ A RÉGI HÁZBAN
Ha esős idő van odakünn, a büfébe becsurog. A plafon télen-nyáron mindig nedves, s az egyik oldalfalon mindenféle mappák képződnek a festékkel vegyített lucsok lecsepegése miatt.
Mikor a Sándor utcában sebesen hajt valamelyik fiáker, megreng Péchy alatt a katedra, az ablakok rezegnek az épületben, s a bolthajtásról hullani kezd a vakolat…
Semmi kétség tehát, hogy az ideiglenes országház egész komolyan megválni készül a közszolgálattól.
A Ház hivatalnokait mindenféle rossz jelek gyötrik.
Egy éjjel nagyot pattant a fal, és megrepedt kívül a kert felől.
Egy idő óta észrevették a bentlakók, hogy egyetlen patkány se mutatkozik az épületben.
Lőn ijedtség.
– Mit? Elmentek a patkányok? Vége van akkor! Oda vagyunk. Mert a patkány a legokosabb állat, az érzi meg legelőször a veszedelmet!
Egy szónak is száz a vége, az ideiglenes országházat nem lehet tovább használni. Azt odaajándékozzuk a horvátoknak. Vigyék el a földrengéses városukba.
Ma került tárgyalásra az új országház építéséről szóló törvényjavaslat.
Biz az borsos dolog egy kicsit. Kilenc és egyfélmillió. Ez már nemcsak tisztelt Ház lesz, de drága ház is.
Lassankint gyülekeztek a föllegek az új javaslat felett.
Legelőbb Orbán Balázs ivott meg éhgyomorra egy pohár vizet, s ivás közben elmondott mellesleg egy beszédet az új országház ellen.
Utána Meszlényi Lajos ahhoz mérve, hogy nem akadémiai tag, mint Orbán Balázs, igen ügyesen áskálta a fundamentumot az országház alatt.
Eddig csak a langyos zefír fújdogált.
Most jött azután a förgeteg. Apponyi Albert eresztette ki öblös hangját. Kiszámította, hogy az új Ház nem tizedfél, de belső berendezéssel legalábbis tizenötmillió forintba fog kerülni. Ennyit pedig nem ér meg. Már egy szép országházhoz olcsóbban is hozzájuthat az ember. Öt-hat milliót megszavaz, de többet nem! Neki körülbelül olyan épület kellene, mint a Múzeum. (Hogy csak mégis a Múzeum felé húzza a szíve a nemes grófot!)
Ezalatt megjelent a főispánok karzatán gróf Andrássy Gyula is. Olajbarna arca s szelíd kék szeme örökké a hölgykarzat felé volt fordítva.
Látszott is ott nehány nyugtalan, mosolygó fejecske, de a kis nádszékek nagy részét bozontos szakállú mándlis civisek és parasztok ülték. A Tisza Kálmán százharminc választója Nagyváradról, kikkel farkasszemet nézett a túlsó oldalról a hatalmas Czincz bácsi, annak a környéknek az omnipotens kortese.
Hanem a nagyváradi választók is jobbkor jöhettek volna. Mikor láthatnák megtörve, összetaposva az ellenzéket, Tisza erejének varázs alatt; de ma mintha megifjodott volna, tűz ült ki az arcokra, lelkesedés csillogott a szemekben, percekig zúgott fel néha a taps Apponyi s méginkább azután Somssich beszéde alatt.
A két tábor úgy tűnt fel, mintha majdnem egyformán lenne hatalmas mindkettő. A vizavik úgy sziszegtek, mint a kígyók.
Mintha egy nagy tyúkszemmé vált volna az egész Ház. Minden szó fájt valahol.
A nagy »közbeszólók«, Szalay, Meszlényi, Csanády, a túlsó oldalról Móricz Pál, Kőrösi, Éles Henrik folytonos akcióban valának.
Aztán jönnek a »csendes gúnyolódók«. Szilágyi Dezső könyökére teszi a fejét, s fitymálva nevet a Tisza beszédjén, gróf Bánffy Béla beleásít a Somssich leghazafiasabb kifejezéseibe.
…Ezek a pártok bőszítő eszközei!
Van is már olyan ingerültség, hogy a verejték gyöngyözik a Hegedüs Sándor homlokáról, mert minden szógyilok, ami Tisza felé röpül, az ő szívében akad meg előbb. Jókai meg restelli, hogy itt ma nem enyelegnek, s hazaoson. A Prileszky arca ónszínűvé válik apródonkint. Horváth Gyula piros, mint a paprika, Csernátony komor, mint a felhő.
Jókait útközben elfogja az egyik ellenzéki vezér, s így szól hozzá:
– Te, Móric! Olvastam én tőled egyszer egy igen szép dolgot bizonyos kaftánról. A török szultán egy fényes kaftánt ajándékoz egy gazdag bojárnak (mellesleg legyen megjegyezve, hogy mi szegény bojárok vagyunk). A szultán meghagyja, hogy az új kaftánt okvetlenül viselje. Igen, de most már ahhoz nem lehetett fövenni a bagaria bocskort, szép szattyán csizmát kellett hozatni, aranyos palástot, drága kardot, s ilyen ruhában aztán a bojár nem ülhetett fel a régi fakó szekerére, hintót vett. A hintót nem tarthatta a rongyos kocsiszínben, újat kellett neki építeni. De most meg már azt nem lehetett engedni, hogy a kocsiszín különb legyen a lakóháznál! Nosza, felépült az új kastély nagy fénnyel, amelybe azonban sehol sem illettek a régi ócska bútorok… és a többi meg a többi. Szépen megírtad te azt, Móric! Apropó, rászavazol erre a tizenötmilliós országházra?
– Ugyan eredj! Ne keseríts a regényeimmel – felelte Jókai kitérőleg.
A legtárgyilagosabb volt a Tisza Lajos beszéde. Az egyetlen ember, aki értette is a kérdést. Hanem egyes szúrós megjegyzései neki is voltak.
Különösen Orbán tájékozatlanságát mutatta ki élesen.
Orbán méregbe jött, mozgott, mint a meglóbázott mérleg nagy bajusza, mely a legjobb argumentum arra, hogy az új országházat építsük föl még akkor is, ha nincs hozzá elég tehetségünk: hiszen ő is a szakállából toldja ki mesterségesen a bajuszát, csakhogy impozáns legyen.
Orbán tiltakozik az ellen, hogy ő tájékozatlan. Sőt nagyon is tájékozott. Még többet is tud, mint amennyit mondott. Még azt is tudja, kinek vannak ott a közelben telkei.
Tisza gróf ingerülten szól közbe: – Nevezze meg!
S erre az egész jobboldalon fölzúg a méltatlankodás moraja:
– Nevezze meg!
Orbán behunyja a szemét és hallgat… roppant mélyen hallgat. Hallgatni végre is arany.
Kár, hogy nem korán reggel kezdte ezt a nagy hallgatagságot.
Somssich nagy hatást keltett beszéde után újra Tisza Lajos beszélt röviden.
– Mi jogon szól? – kiáltozták a szélsőbalról.
– És önök mi jogon kérdik? – felelte elmésen az elnök.
Az utolsó szó a Tisza Kálmáné volt, ki elevenen vagdalgatta az egyes szónokokat, folytonosan nagy zaj között.
Az ülés vége felé már olyan volt, mintha a babiloni tornyot építenék.
Ami itt különben indokoltabb, mint ott volt. Mert az összevissza zajongó babiloniaiak csak építettek, de tizenöt millió költséget nem kellett fizetniök.
