A T. HÁZBÓL [márc. 29.]
A T. HÁZBÓL [márc. 29.]
– Minélfogva nem fogadom el a kormány javaslatát – mondja György Endre, és leül.
Az ember éppen erre az utolsó mondatra ér be az írói karzatra, még látja Györgyöt állani a padban egy percig, és látja arcán a szokatlan elevenséget s a szelíd rezignációt, amint leül.
De hát mi történhetett?
Csakugyan György Endre az? És csakugyan mondta ő ezeket a szavakat?
Vagy csak csalóka képzelet az egész, s ahelyett, hogy hallanám azokat, ŕ la Cumberland, valamelyik szélsőbaloldali koponyáról leolvasom?
Nem biz az. Valóságosan György Endre nem fogadta el a javaslatot egy pompásan perdülő beszédben, melyben annyi hév, annyi melegség volt, amennyit egy tudóstól nemigen lehetne várni.
Felfordult már a világ, ha a mamelukok közt is megeshetik, amit Mocsáry Lajos mond a saját táboráról nagy büszkén:
– Mindenikök úgy harcol, mint a portyázó arab, mindenik a saját ruházatában, fegyverzetében, a saját puskaporával, a saját szakállára.
És a György Endre ruházata és fegyverzete valóban sokkal díszesebb, mint a kormányé, csillogott rajta a liberalizmus, rosszalta a javaslatot, melynek nem lesz semmi reális haszna, hanem a kabátját nem merte egészen kigombolni, nem merte elmondani, hogy mit kellene hát tenni, és hol van a »bibi«, hogy a Prileszky nyelvezetét használjam.
Eközben nem hogy fogyott volna, hanem folyton szaporodék a feliratkozók száma: Az egyik jegyző elunta jegyezni és felkiáltott: »Azok iratkozzanak fel, akik nem akarnak beszélni«.
– No, én se akarok – hajtotta Németh Albert. – Három csizmadia van a kerületemben, azokkal én könnyen kibékülök. Az egyiknél megtalpaltatom a téli csizmámat, a másiknál a lányomnak csináltatok topánkát, a harmadiknak pedig küldök ajándékba egy kis malacot. Mégiscsak olcsóbb dolog, mintha beszédet csináltatnék.
– Szoktál is te beszédet csináltatni? Terem a te fejedben magától.
– De bizony csináltattam már egyszer valami pénzügyi kérdésnél, amihez nem értek. Egy nemzetgazdász ismerősöm készítette. Megalkudtam vele barátságosan. Ha olyan lesz a beszéd, hogy »általános helyeslés« zúg fel a nyomában, akkor adok érte egy akó pompás asztali bort, ha pedig olyan lesz, hogy csak Csanády fogja helyeselni és az öreg Madarász, akkor adok érte három akó bort a saját termésemből.
Míg Németh Albert a folyosón szőtte élményeinek rokkáján a színes szálakat, s míg György Endrét meggratulálták minden oldalról, azalatt Láng Lajos emelkedett fel, aki ritkán szól, de akkor se mond bolondot.
Nem hagyja sokáig ülni babérain Györgyöt (ki nagy szimpátiákat keltett az ellenzéknél), nekiront mindjárt beszéde elején és sikeresen cáfolja egyes állításait.
Lángnak az volt a szokása azelőtt, hogy beszédje elején mintegy bevezetésül felpiszkálta az ellenzéket, nagy ellentmondási viharokat zúdítván fejére, s ezzel elérte azt, hogy aztán véges-végig nagy figyelemmel hallgatták.
Ma már elhagyta ezt a taktikát, s simán, tárgyilagosan beszélt és oly nyugodtan, mint egy öreg parlamenti férfiú.
Láng Lajosnál sajátszerű az, hogy ő sohase volt »zöld«, se »vörös«.
Ő az egyedüli ember, akinek meg lehet bocsátani, hogy fiatalon mameluk, mert sose látszik rajta, hogy fiatal.
De meglátszik Tischler Vincén (nomen est omen, tudtam, hogy felszólal legalább az asztalosok érdekében), hogy tömérdek iparos van a kerületében, s igyekezett is bizonyítani, hogy az színig tejföl, amit ő most visz nekik haza innen.
Míg Tischler, Helfy és Turgonyi szóltak, ezalatt nagy előkészületek történtek a színen egy szűzbeszédre.
Ha tizenhat éves leánykát készítenek az első bálra, az lehet ilyenforma jelenet.
Ott ült a fiatal Andrássy gróf a Bánffy Béla háta mögötti padban liliom halványan, s két teleírott lapból magolt, egyre magolt…
Néha fölnézett a plafonra és felsóhajtott.
Kivette a kendőjét, s halálos hideg verejtéket törölt le a homlokáról.
– Bátorság! – biztatta Tisza Lajos. – Nem olyan nagy dolog az!
Mellette két oldalt két fráj ült, Rohonczy és Fáy Béla.
– Bele kell vágni behunyt szemmel – mondta Rohonczy.
– Katona dolog! – nyugtatta meg Fáy. – Én ugyan még nem próbáltam, de eddig bele nem halt még senki!
Eközben az óramutató egyre járt, lassan, méltóságosan a Péchy feje fölött. Turgonyi szavai kínosan peregtek le, s valahányszor esze behajlott kajlára, mintha végezni akarná, az ifjú gróf összerezzent… lélegzete elfúlt.
»Jaj, csak még egy percig ne!«
A matadorok, akik előkészítették, összenevetgéltek a háta mögött. Még a miniszterelnök is oda mosolygott.
Hiszen olyan szép, poétikus dolog az, mikor az ember a szüzességét elveszti!
A gróf a legszebb nadrágját húzta fel ma, a fekete kabátja gomblyukában egy sárga tearózsa árasztá nemes illatát.
A gróf szelíden, rimánkodón nézett rá, mintha mondaná:
»Helyettem kis virág, tégy vallomást!«
Minden szem reá szegződött. Az egész Házban híre futott, hogy az Andrássy Gyula fia szól Turgonyi után. Dukál is. Hiszen a szabók is iparosok! Ki szónokoljon a szabókért, ha nem ő?
A folyosóról is bejött minden ember, s a katedrával szemben foglaltak helyet nagy tömegben, mint egy közelgő »eseménnyel« szemben szokás.
A gonosz Szalay Imre átment kihívóan az egyik gyorsíró helyére, hogy közelebbről hallhassa. Apponyi Albert tölcsért csinált a tenyeréből a füleihez, s mindezt előlegesen. Neki látnia kellett e gyászos előkészületeket.
A hölgyvilág a karzatról aláhajolt… a gyorsírók új, tiszta papirosokat rángattak elő, s e kísérteties suhogás úgy hangzott, mintha hóhérok léptei csoszognának a vérpad deszkáin.
Turgonyi zsírtól csepegő hangja elhal e pillanatban. Halotti csönd lesz, mint a végítélet napján. S e rémítő némaságban felhangzott a jegyző szava:
– Gróf Andrássy Tivadar.
Az alacsony szőke ifjú fölemelkedik, mint egy élettelen rém, Fáy László magához ragadja a két teleírt papírlapot, és súgja az első szót: »Tisztelt Ház«.
Andrássy elmondja ezt a két szót, szeme előtt elhomályosul a világ, az öreg Péchy alatt az elnöki szék kezd lassan megmozdulni, aztán hirtelen szaladni kezd Péchyvel együtt, és rádől Visi Imrére, aki az írói karzatról nézi a bús látványt.
Minden egy nagy káoszba gömörödik. Szatír arcok vigyorognak rá. Úgy tetszik neki, hogy Prileszky lólábakkal nyargal iszonyú dübörgéssel a padokon, s Teleszky István kakassá változva éjfélt kukoríkol a gonosz szellemeknek…
S egyszerre izzó vérvörössé lesz a terem… egy nagy csattanás… s minden ott áll a maga helyén, mint azelőtt.
A lidércnyomás megszűnt, s a gróf valóságosan ott a szemeink előtt tanult meg beszélni fokról fokra, az első mondatokat még gügyögve ejté ki, azután nyöszörögve folytatá, végre elveszté lassan a fátyolozottságot, utoljára pedig majdnem értelmesen ejtette ki a szavakat. Hanem az orátorságig persze nem vitte.
Akik Andrássy Gyulát fiatal korában hallották, mondják, hogy az ő első föllépése se volt különb, sőt sokban emlékeztette őket rá a mai bemutató.
A fiatal gróf különben szőkében igazi alteregója papájának, bár nem olyan rokonszenves egyéniség, mint az volt.
Ami beszédje szerkezetét illeti, az, ha jól van elmondva, komoly hatást is tehetett volna, s nemcsak olyat, mely a hízelkedő lapok rezüméjában van meg, de egyebütt nyoma se volt.
A fiatal képviselőnek, mikor beszédjét végezte, Tisza is gratulált:
»Nehezen ment; de a jég meg van törve«.
Andrássy Tivadar beszéde igazi kuriózum volt, s a premier gourmand-ok sokáig fognak rá visszagondolni még akkor is, midőn a György Endre kitűnő szónoklata rég el lesz feledve, és csak Kónyi Manó fog emlékezni rája.
