A T. HÁZBÓL [ápr. 23.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 23.]
»A jegyek mind elfogytak!« – mondja egy táblácska ma az országház kapuján.
Mindenki megáll, mielőtt belépne a lépcsőcsarnokba, és elcsodálkozik:
– Mi az ördög lehet itt, hogy a jegyek mind elfogytak? Hiszen Bécsben akasztjuk ma Schenk Hugót és nem itt!
S valóban nem kelthetne ma nagyobb csodálkozást ennél az sem, ha Szapáry azt jelentené ki:
»Az összes államadóságok elfogytak«.
Persze, hogy nem lenne igaz, de a jegyek elfogyása se igaz. A karzaton mindössze hét ember nézi a haza ügyeinek forgását. A kapus nyilván azért akasztotta ki a cédulát, mert el van rekedve: ne zaklassák a kérdezősködők.
Nem a jegyek fogytak el, hanem a jegykérők és a képviselő urak.
Vagy hetven-nyolcvan ember üldögélt fázékonyan a padokban, s amint egymásra néznek, a szemek tekintete szinte kérdezni látszik:
»Hát még mindig vagyunk?«
A folyosók unalmasak, a büfé üres, az olvasószoba néptelen.
Minden megváltozott. Csak a könyvek bőrtáblái meredeznek ki a régi színben a vaskos üvegszekrényekből.
A mamelukok, hogy egy eötvösi hasonlattal éljek, úgy csörögnek össze, mint egy kulcscsomó a miniszterelnök láncán; de a kulcsoknak mindenike, bár együtt vannak most, más-más zárba tartozik.
S ez nagyon meglátszik a kulcsokon.
Általában ködös, borongós a hangulat. A képviselőket háromféleképpen lehet osztályozni:
Azok, akik már elmondták a programbeszédjeiket, és most minden új beszéd elolvasásánál bosszankodnak, hogy »nini, hiszen ezt én is elmondhattam volna«. Következésképp nincsenek magukkal megelégedve.
Azok, akik még nem mondták el programbeszédjeiket, s kapkodnak, szimatolnak az okos argumentumok után, s mikor elolvasnak egy-egy beszédet, indignálódva kiáltanak fel: »Lám ni, ez a Jókai minden jó eszmémet elszedte.« Ezek sincsenek megelégedve.
Végül a harmadik osztályhoz sorozhatók azok, akiknek nem lehet programbeszédet tartani, mert nincs hol. Még ezek sincsenek megelégedve.
Ez általános elégedetlenségben elhal a hajdani vidorság. Nem pattognak az élcek. A miniszterek elvesztették vonzerejüket. (»Ki tudja, meddig élünk, kié leszünk?«, ez az elkeserítő gondolat zsibong az agyvelőkben.) A miniszteri szoba halkan nyitódik, csukódik. Senki se oson be nyájaskodni. A finom parfüm, mely a Szapáry hajából árad, nem bódító; most a ködmönszag van divatban.
Akik már megtartották a programbeszédeiket mégis bizonyos éclat-val lépnek fel, mintha mondanák:
»Mi már elvetettünk. Most csak az esőt várjuk.«
S a programbeszédek körül folyik a szó mindenfelé. Mert az a virtus, ki bír nagyobbat kigondolni.
Az egyik katolikus pap azzal dicsekszik, hogy Luther mondásával fejezte be a beszédét: »Itt állok, nem tehettem másképp«.
Egy kálvinista jelölt se volt kevésbé eszélyes az ő katolikus kerületében, ezzel kezdvén beszédét:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mire hatalmas morgás futott át a választók táborán:
– Mindörökké. Ámen!
– Igenis mindörökké – folytatá a jelölt. – Most pedig térjünk át a többire…
S a többiben dicsérteték Tisza Kálmán.
Bent a teremben az ipartörvényjavaslat felett rágcsálódtak.
Legnevezetesebb volt az Irányi Dániel módosítása, amely a leányasszonyok és szolgáló leányok erényei felett őrködik.
Bizony nehéz feladat jutott a derék férfiúnak, hogy éppen neki kellett figyelmeztetni a t. Házat arra, hogy azokban az akasztófára való mesterinas suhancokban sok a gonoszság.
Nem is bírta volna ő azt most kifejteni, ha nem lenne itt szerencsére a latinok nyelve, amit az asszonyok nem értenek.
Elmondta hát deákul a dolgot, de a t. Ház, annyira befolyásolva van már a Kék macska-i irányzatokról, hogy az inasokat beleszabadította a tiltott gyümölcsbe.
S most már ki lehet függeszteni az országház kapujára egy másik fekete táblácskát is, hogy
»Az erkölcsök mind elfogytak«.
