A MAI ÜLÉS [jan. 11.]
A MAI ÜLÉS [jan. 11.]
Kevesen voltak. Még sokan otthon csámcsognak a kalácsmaradékokon, csak a »molyok« jöttek be. Azok, akiknek már életszükség a »Ház« levegője, akik már beleélték magukat ebbe a zajos tevéketlenségbe úgy, hogy elszáradnának egyebütt, s meghalnának, elpusztulnának még Nizza kellemes éghajlata alatt is.
Nézzünk csak szét egy kicsit a gyéren megült padokon, hátha találnánk valami megemlíteni való változást. Nincs semmi se. Mindössze Tisza Kálmán varratott magának egy új tarka nadrágot, s ejnye, mégis a Pauler fülét húzogatja meg Komjáthy Béla. Ráday még fakóbb lett, Szerb Gyurka még kövérebb, Hegedüs Sándor még soványabb, bizony ráfogás az, hogy tömi a kormány.
Az egész Ház álmos volt vagy katzenjammeres az udvari bálnak miatta. Még Maszák szemei is apróbbak lettek, de őmaga egy hüvelykkel nagyobb, hogy udvari bálban ott gurult ő is. Táncolni azonban nem táncolt ő sem, éppen úgy nem, mint Fenyvessy Ferenc. A hely nem alkalmas, hogy mutogassák magukat.
Hanem az nem igaz, mintha nem volnának méltók rá.
A folyosókon különben élénken élcelődtek, hogy a koronaörökös egy csomó ismeretlen képviselőt mutattatván be magának mosolyogva így szólt azután Szapáryhoz:
– A mentéket már mind ösmertem innen-onnan, csak a bennök levő urakat nem.
Minthogy Jókai csak azokat a dolgokat írta meg, amik a »fehér teremben« történtek a többi termek története ködbe esik, s a ködben tág tér a fantáziáknak. Mindent csak Futtaki tudhat. A többi embernek joga van költeni.
Hentaller mogorva arccal fölháborodva jár-kél, s panaszkodik fűnek-fának, hogy:
– Képzeld csak, micsoda violencia történt velem!
– Ugyan mi?
– Valamelyik lapba kiírták, hogy ott voltam az udvari bálban. Igazán bosszantó dolog – mondja pironkodva.
– Mért nem nyilatkozol? Ki tudod mutatni az »alibit«?
– Ki én. A »Makkhetes«-ben voltam egész este – feleli kevélyen.
Az udvari bál és a Makkhetes! A mínusz és a plusz!
De legyünk kérem komolyak. Hiszen a parlamentben vagyunk. A függetlenségi párt nagy csoportokba verődik, beszélget, tervel, mialatt Mocsáry odabenn a győri vízi katasztrófáról interpellál. Arról van szó köztük, hogy minden áron kellene küldeni egy koszorút (szerkeszti Szana Tamás) a Gambetta koporsójára. Helyes, hadd szólaljon fel Helfy Ignác!
Helfy Ignác okos, cirkumspektus ember, s előbb Tiszával közli a dolgot.
Tisza, éppen rosszkedvében van, s azt mondja, hogy az ország nem bírja meg ezt a költséget, ő bizony nem küld egy fia rezedaszálat se… aki meghalt, az úgyis boldog: minek annak a koszorú?
Tiszának ezen privát megjegyzése folytán még egyszer akkorára hosszabbodik a Pázmándy Dini ábrázata, s a szélsőbaliak újra csoportokba verődnek, s elejtik a felszólalást. Vállat vonnak:
– Minek? Ha Tisza nem akarja!
S ez a kicsiség sokkal jobban jellemzi a pártot is, a Tisza hatalmát is, mint sok más nagyobb dolog.
De térjünk át a vízre… mert ez most a legfontosabb kérdés.
Magyarországot előbb-utóbb két folyadék fogja tönkretenni: a pálinka és a víz.
A pálinkát a nép issza meg, a víz pedig megissza a nép jövedelmét egészen ott, ahol Tisza van, ott a Tisza, ahol Duna van, ott a Duna.
A kormány mindig megteszi, azt mondja, a magáét, de azért a víz is mindig megteszi a magáét. Az embernek azt kellene hinni, amennyiben a kormánynak a víz ellen volna kötelessége tenni valamit, hogy az majdnem lehetetlen! Mert hiszen az a »megtevés«, éppen az lenne talán, hogy a víz be ne jöjjön.
Igaz, hogy azt mondhatná a szakminiszter erre:
»Az ördög tudhatta előre, hol jön be a víz.« Azt mondhatná, ha nem éppen Kemény Gábor volna a közlekedési miniszter, aki azon a címen üli meg a piros széket, hogy ő »jós«. Őneki tudnia kellett volna.
Az, hogy a gróf Laszberg alispán telegramjait nem felejtette el otthon a másik zsebében, nagyon kicsiny vigasztalás. A »Ház«-nak mégis jól esik, s mindenki el van határozva gyűjteni az árvizesek számára. Mert minden kormányintézkedés ebbe megy ki, hogy adakozzunk utólagosan.
A karzaton unalmas téma ez. Egypár buzgó vidéki atyafi lézeng ott, akiknek az ujjaival mutogatja az egyes kapacitásokat valami Baczur Gazsi-féle idevaló unokaöccs.
– Miről beszélnek most odalenn?
– Az ott Komjáthy Béla. A feljebbvitel korlátozásáról szóló törvényjavaslatért mossa a Pauler fejét.
– Ejnye, be jó megtermett gömbölyű alak a lelkem. Vajon nem tudja, uramöcsém, hova jár kosztra.
– Hova járna? A Kis Pipába… kiérzik a beszédjén is a Karikás bácsi főztje.
– Bizony jóízű legény. Ugyancsak megmondogatja neki. Csak azon az egyen csudálkozom…
– Min, kedves bátyám?…
– Hogy tűri az a Pauler, hogy azon melegiben be nem csukatja. Ha én olyan nagy úr volnék…
– Nem lehet ám, mert minden zárnak Tisza Kálmán uramnál van a kulcsa.
A javaslat mellett Teleszky Pista szólal fel. Okos jurista, s az az előnye van Komjáthy fölött, hogy nem visel cilindert, de egyszersmind az a hátránya, hogy nem tud anekdotákat mondani. S mégis sokra vinné, ha véletlenül nem volna kortársa Hodossy Imrének. Anélkül miniszter lett volna belőle, így csak igazságügyminiszteri államtitkár lesz, ha lesz. Pedig lesz, mert alkalmasint akad miniszter, aki mint a pillangó nekimegy a gyertya lángjának, de a Teleszky szárnyaival.
Teleszky után Győry Elek szólal fel. Jó hangorgánum, de túl élénk gesztusok. Somssich Pál ideges lesz a háta mögött. Úgy néz ki, mintha két légycsapó volna a két kezében, s azokkal dolgozna erősen valami láthatatlan légytábor ellen.
Hallgatják is, nem is. Húsz-harminc aluszékony ember gubbaszkodik imitt-amott.
A miniszterek is kiszökdöstek, különösen a kabinet mágnás része, mert úgy látszik, Tiszának olyan valami újabb privát szenvedélye az, mint a rovargyűjtés, hogy a grófokat, bárókat tűkre tűzdeli maga köré.
Hoitsy Pál a folyosó egy szögletében tanítja egy csoportban (ott hallgatja a tanulékony Hentaller is) Szalay Imrét, miképp kell készíteni a dinamitot, mi mindenféle ingredienciák kellenek hozzá.
Hát egyszer csak észreveszik, hogy összekuporodva ott ül a padkán a hátuk mögött Tisza Kálmán fenyegető arccal.
– Aha, rajtakaptalak benneteket – szólt a miniszterelnök, amint észrevették.
– Mindegy! Azért a dolog mégis sikerülni fog – vágja vissza Szalay Imre.
– Hanem azért mégse szeretnétek, ugye, ha most úgy mindenestől, ahogy vagyunk, Oroszországba tennének át bennünket… Az igaz, hogy ott még aztán én is veletek volnék.
Lihegve jön e percben Mezei a teremből.
– Hova rohansz, hova?
– Megyek el… Istóczy beszél.
– Istóczy beszél? Akkor menjünk be.
Tisza Kálmán is besántikál. Mély csend. Légy röpülését is meghallaná az ember. Denique Istóczy mégis elért annyit, hogy úgy hallgatják, mint akár Deák Ferencet.
Tisza hátraveti fejét, behunyja szemeit, úgy hallgatja mozdulatlanul, csak a kanári szín szakálla, mely ráfekszik mellényére, mozdul meg néha, alakra is olyan, mint egy nagy madárfark.
Istóczy pedig ezalatt elbeszéli a Wimpffen nagykövet halálát, s elolvassa a berlini lapban megjelent különös levelet, s elpanaszolja, hogy mennyire igyekeznek elhallgatni a dolgot a zsidó sajtóban. (Mozgás az írói karzaton.)
Egyszóval van valami a dologban. Beszélyíró még hasznát is veheti. Mert csakugyan jó stoff egy embert írni meg, aki megvesztegettetni hagyja magát, s aztán emiatt meghasonlik önmagával.
– Jókai pszichológia! – dünnyögi P. Szathmáry Károly az egyik zöld pulpitusnál.
Szalay Imre szemei kigyúlnak.
– Nem adom száz forintért – mondja –, hogy nem indítványoztam a koszorút Gambettának.
– Ugyan miért, Imrus?
– Most jut eszembe, hogy aszongya, zsidó volt a nagyapja.
S megelégedetten, kétágú szakállát simogatva, hagyta ott a tisztelt Házat.
