A T. HÁZBÓL [jan. 12.]
A T. HÁZBÓL [jan. 12.]
Ami a szegény embereknek az Orczy-kert nyáron, ingyen árnyékos szoba, az a képviselőknek a képviselőház télen, ingyen fűtött szoba. Sőt még ők vannak kiárendálva bele, melegedőknek.
Az egész ülésről csak annyit kellene mondani, hogy megint Pauler izzadott elhagyatva, s hogy Matuska Péter gubbaszkodott az előadói széken szépen ritkuló hajával. A híres jurista nemzet pedig unatkozott, s kiment cigerettázni a folyosókra.
Kevesen voltak. Összeolvastam. Negyvennégy ember hallgatta, hogy milyen nehéz lesz ezentúl apellálni. Pedig hány magyar ember boldogsága áll azon, hogy apellálhasson, még ha nincs is reménye a pör megnyeréséhez.
Mi hoztuk nemrég azt a jóízű adomát, hogyha Urunk Jézus Krisztus, a királyi táblához apellált volna annak idejében, sohase feszíthették volna fel a zsidók, mert még a mai napig se lenne az ügyiben jogérvényes ítélet.
S ebből a szempontból csakugyan lehetővé kellene tenni, hogy az ember apellálhasson minél több helyre. Kár, hogy ezt az argumentumot senki sem hangsúlyozta a kontra-szónokok közül.
Beszéltek, beszéltek, s mindenki elszundikált a félig üres teremben, hol kísértetiesen hangzott minden köhécselés, hatalmassá növekedve az akusztika által, akárcsak valami barlangban. A téli napfény hiába lopózott be az üvegfedélen keresztül, hiába táncoltak tallér nagyságban sugarai a miniszteri padokon és a gyorsíró asztalokon, búskomorság uralkodott mindenfelé. Csak a jó öreg Bedekovich ült ott nyájas megelégedéssel, sztoikus nyugalommal, mint mindennap; ő az egyedüli ember, aki sohase morcos, borongós, aki pontosan mindig ott van, pedig soha sincs ott semmi dolga.
A legfontosabb momentum ma, hogy Láng Lajost, aki megint »Dominus Papae«, bejelentetvén megválasztása, megéljenezték. Ezt nyerte, hogy kihurcolkodott a kerületből, s megint behurcolkodott a kerületbe. Rossz idő jár télen a szalmakalaposokra: okosan tette, hogy meg sem moccant.
Egyébiránt Gáll József uram kezdte meg a vitát, s Chorin folytatta a szél ellen.
– Hiába hápogsz – mondá neki Szathmáry Gyuri, elmenvén mellette. De csak nem hallgatott senkire. Elmondta, ami a szívén feküdt. S különösen azt igyekszik demonstrálni, hogy micsoda abszurdum az, hogy a becsületsértési ügyeket olyan kicsibe vesszük.
– Mert nagyon sok a becsületünk – kiáltja bele valaki a szélsőbalról –, hadd fogyjon!
Mandel Palinak, aki a folyosón gründol (mert Mandel Pali mindig gründol), eközben eszébe jut, hogy:
– Nini, hiszen én is nagy jogász vagyok… az ország nehezen várja az enyim vélemény. – S bemegy a »Házba«, s nagy prozopopeával kijelenti, hogy ő (mármint ő Mandel Pali) elfogadja a javaslatot.
Ez döntött. Pali után már csak Lázár Ádám mert szót emelni, s még Pauler mondott el egyet-mást, amit a Pali kifelejtett, de azt is csak a dekorum kedvéért, s hogy Matuskától elszedje az okosabb argumentumokat. El is szedte tökéletesen. Denique csakhogy már egyszer Paulernak is sikerült valami.
A javaslatot elfogadták azután úgy általánosságban, mint részleteiben. Szemenyey, Unger még sorompóba léptek, diadallal.
Szontagh Pál ezalatt a folyosókon áskálódott a javaslat ellen.
– Magyarországon bajos eltörülni az apellátát – mondja. – Itt minden rászületett a fellebbezésre. Itt, ahol a megyéknél olyan tisztikarunk volt, melynek nem volt egyébre joga, mint hogy a közgyűléseken beszélhessen. Szavazniok már nem volt joguk. Ezek a tiszteletbeli megyei tisztviselők voltak.
Forgách Antal gróffal az történt 1860-ban, hogy »meghalt«. Nevét nem vették be az országgyűlésen a bizottsági tagok lajstromába. Nem volt szavazata, pedig 25 ezer hold földet bírt a megyében.
Később azonban mikor csillapult kissé a… hazaszeretetnek nevezzem-e, ami csillapult vagy haragnak, Forgách volt kancellár arra kérte a főispánt, hogy nevezze ki tiszteletbeli jegyzőnek.
– Minek az neked, mit érsz vele? – mondja a főispán. – Nem szavazhatsz!
– Nem bánom én –, de mégis látod nagy megnyugtatás az, ha legalább jogom van panaszkodni.
Kár volt hát a magyar embert megfosztani attól, hogy jajgathasson ha ütik, s hogy három fórumon jajgathasson. Mert sok keserűség belemegy ám a jajgatásba.
Így intrikált Szontagh Pali, de Szemenyey és Unger csak annyit bírtak kivinni, hogy a fogságra ítéltek föltétlenül apellálhassanak.
A mai Házat egyébiránt a Károlyi-bál rontotta el. Iszonyú lateiner arca volt. A méltsás képviselő urak még alusznak ilyenkor otthon a tündéri éj után álmodozva, hogy a király szólítgatja őket, s ők felelgetnek neki fenyvesiesen, szellemesen.
Sehol egy lakkcipő a tisztelt Házban; a cilinderek is gyérek a fogasokon, nagy idomtalan cipők csoszognak a folyosókon, s demokratikus diskurzus folyik szerte:
– Hüm, tehát oda megy ki summa summárum a dolog, hogy a trónörökös és Jókai könyvet cseréltek.
– Nagyon egyenlőtlen csere! S még az is csak fordítás!
– S csodálatos, Jókai mégis meg van elégedve.
– S még azt sem mondhatja el, amit az egyszeri poéta, ki a királynak dedikálta a könyvét, amire aztán a király hasonló kötésbe befűzetett neki néhány ezrest, s úgy küldte el viszonzásul.
– Hát aztán?
– Egyszer azután a király bemutattatta magának a poétát, s így szólt hozzá: »Nagyon szép volt a könyve, hát az enyim hogy tetszett önnek?« – »Nagyon tetszett, fölség: alig várom a folytatását«.
S míg a »Ház« ilyen csendesen végzi a taposómalom munkáját odabenn, s míg ily szelíd polgári párbeszéd fűszerezé a mágnástalan folyosó unalmait, azalatt csupán egyetlen férfiú járt-kelt izgatottan egy fehér papirossal a kezeiben.
Akik ránéztek a fehér papirosra, kíváncsian igyekeztek annak titkait fürkészni.
– Készül valami – suttogták.
Mert az az izgatott férfiú Istóczy Győző volt.
Meg-megállt, széttekintett, mint a jó juhász a nyája között, hogy kiválassza onnan a saját birkáit.
Tíz aláírást keresett!
Tíz aláírást? Mire vajon!
Tíz embert, aki aláírja az emancipáció revízióját. Hecc, új hecc készül!
Az emberek szépen csendesen elbújtak előle, némelyik el is szökött. Ha a baloldali folyosón volt, akkor mind átsuhantak a kevésbé pronunciált antiszemiták a jobboldali folyosóra. Néha meg-megfogott egyet, előadta neki az ügyet, az fanyarul mosolygott rá, szidta a zsidókat, de valami kifogása mindeniknek volt, ha egyéb nem, az, hogy éppen most görcs jött az ujjaiba.
Keserűen ment odább honában hontalanul.
– A zsidóknak aláírtok mindent – dünnyögé gúnnyal –, de a zsidók ellen semmit.
*
Az apellátát nehezítő törvény ekképp ment ma végképp keresztül a képviselőházban. Megjavul-e vele az igazságszolgáltatás, nem tudni.
De ahogy lesz, úgy lesz, az az egy mégis bizonyos, hogy szegény Baldácsi bácsi megfordul a sírjában.
