A T. HÁZBÓL [febr. 9.]
A T. HÁZBÓL [febr. 9.]
Valaha a régi nemes vármegyékben volt szokásban, hogy míg a tekintetes szolgabíró úr belebonyolódott valahol a ferblizésbe, addig a vármegyében szünetelt az igazságszolgáltatás és közigazgatás.
Így volt az most, a magyar szolgabíró (mert jobban illik Tisza Kálmán szolgabírónak az ország fölött, mint miniszterelnöknek), tehát míg a miniszterelnök úr Bécsben kavarta a lekvárt az ottani boszorkánykonyhán, addig idehaza végképpen szünetelt a parlamentarizmus….
Mert úgy kell azt csinálni, hadd lássa minden ember, hogy kicsoda itt az állam.
S ez a négy-öt nap éppen elegendő volt arra, hogy az országházi kapus kipihenhesse magát (mert övé a legsúlyosabb teher a törvények hozatala körül), s hogy az Ugron-frakció, miként a hold, megteljen és megfogyjon s megint megteljen..
Mikor Tisza tegnap hazajött, az volt az első kérdése Jekelfalussyhoz:
– Nos, mit csinál az én kedves ellenzékem?.
– Nagy baj van, kegyelmes uram., Szalay Imre le akar mondani a képviselőségről.
– Isten ments! – mondá a miniszterelnök.
Ki tudja, hogy érthette. Annyi bizonyos, hogy Jekelfalussy nem tudja.
Tisza hazaérkezvén, ma már megint volt Ház, folyosó és minden. A kihűlt helyek a padokon megint átmelegedtek.
Tárgyalták pedig a vadászati törvényt. Elég érdekes tárgy Magyarországon, ahol körülbelül minden ember lesipuskás, csak az a baja a témának hogy sehogy se lehet belőle se közjogi vitát csinálni, sem pedig zsidó üggyé átvinni, hacsak nem valami elmés vonatkozással a nyúlbőrre.
Az előadó Péchy Jenő: valóságos ellentéte Péchy Tamásnak és Péchy Manónak.
Rettenetes dolog elnézni ezt a három Péchyt így egyszerre, s valóban szerencséje a kettőnek ez a harmadik.
Cérna vékonyságú hang. Egy szabólegény a karzaton szinte az ujjaival kapkod utána, s alkalmasint mindjárt tűbe húzza az elfogott előadói hangokat, és mellényeket varr velök.
Kölcsey Ferenc óta ilyen pipogya hang nem figurált a diétákon. De Kölcseyt mégis meghallották. Talán a fülek voltak még jobbak abban a korban, vagy hogy talán, mert bizony nem lehetetlen az is, Péchy Jenő mondásaiban van a hiba. Valami különbséget magam is meg tudok határozni a kettő között. Kölcsey vakon beszélt, Péchy Jenő pedig vakon úgy vétetik, mintha már beszélt volna, még mielőtt beszélt.
A vadászati törvény különben okos törvény, s előre evidens az a tulajdonsága, hogy senki sem fogja megtartani.
Istenem, be csak otthonos, kedélyes Ház ez a mi Házunk! Az, ember úgy gyönyörködik benne, mint egy gyermek, ha már kitanulta a szokásait, az étlapját és a speiz tartalmát.
Vadászati törvény, hát ki is beszélhetne más ma, mint a kedves Madarász bácsi, abból is látszik ez, hogy a kék zrínyije átkozottul ki van kefélve.
Jól van papa, csak tessék elkezdeni. Mégpedig a régi démoszthenészi griff szerint: lassan közönbös hangon az elején, lágyan, szelíden, érzékenyen azután, s viharosan mennydörögve ordítván a legvégén. Ez a Kazinczy iskola. Ha ez se hat, akkor vigye el a kánya az egész tisztelt Házat! A napóleoni mesterfogást, a papír széttépését, már a múltkor használta a papa; az a fő, hogy minden alkalomra új attitüd, új nüanszok és új eszközök!
Különben a »Rovás« ellen polemizál.
Mi az a rovás? – kérdi a nyájas olvasó, aki járatlan Izraelben.
A »rovás«, kérem, egy rovat, amit Csernátony Lajos tálal fel a »Nemzet«-ben.
A mi jó öregünk, kinek csak az a baja, hogy nem ellenzéki ember, így szólt nemrégen a régi ellenzéki »Ellenőr« számait lapozgatván:
– Uramfia! Micsoda gyenge dolgokat írtam én valaha, de milyen jól voltak azok megkomponálva!
Ezzel mintegy azt akarta mondani, micsoda okos dolgokat írok én most, de milyen rosszul vannak elmondva!
Pedig nem igaz. Ma is nagy taktikus ő. S a »Rovás«-ában, ahová állítása szerint az ellenzék hibáit jegyzi, úgy tesz, mint a csárdabeli szép asszony, egyet felír, kettőt törül. Mert az ellenzék hibái szellőztetve erényekké változnak.
Körülbelül ennek volt szószólója Madarász bátyó. S a vadakat ő se kíméli…
– Sőt lövi is – kiált közbe egy hang.
Csak az ellen van kifogása, hogy miért ne lövöldözhessen azokra (a saját szemetjén úr lévén a bagoly is) a kisebb birtokos?
Ki szólhatna méltóbban Józsi bácsi után, mint Göndöcs bácsi. Őneki úgyis most van a virágkora. Ezen országgyűlés alatt adja ki a mérgét vagy soha. Mert ki tudja, lesz-e rá többé alkalom? Jövőre megint bejuthat Beöthy Aldzsi vagy Dobsa Lajos – sőt Csiky Sanyi se lehetetlen még –, s akkor ő agyon van ütve.
Benedek is a nagyobb mérvű öldöklés mellett szólalt fel.
– Mért tagadjuk meg a szegény embertől – kiált fel érzékenyen, szemeit behunyva, mialatt síróvá alakul át mosolygó arca –, hogy lelőhesse azon nyulakat…
– És azon snepfet!
– Csitt, te! – hajlik hátra szemérmes pirulással. – Igenis, tisztelt Ház, azon nyulat, mely az ő gyümölcsfáját tönkretette, mely az ő kukoricaföldjén a babot mind elpusztította.
E két hatalmas szónok érvelése ellen Tisza áll fel, hiszen így megy ez örökkön-örökké különféle variációkban: Göndöcs, Tisza, Madarász, vagy Madarász, Göndöcs, Tisza. Madarász és Göndöcs legújabban abban a gyanúban állnak, hogy az ő beszédeiket is Tisza csinálja olyatén alakban, ahogy neki legkényelmesebb aztán parlamenti diadalt aratni felettük.
Tiszán újdonantúj szürke kabát van. Nem valami különös biz az. De hát ha ilyen uniformist kaptak most Bécsben.
A miniszterelnök kijelenti azoknak, akik még nem tudnák, hogy ő nem tud vadászni, ennélfogva nem is szokott.
A párt el van ragadtatva uruknak ezen tulajdonsága által.
Józsi és Benedek bácsiékat egy élccel főzi le.
Hogy ő azt mondja, nem tehet arról, hogy a nyulak nincsenek a veszedelmes ragadozó állatok közé sorozva.
– Ejnye! – vág közbe Herman Ottó. – Ez már olvasta Brehmet!
A miniszterelnök azután a szakácsnék javára tart egy szpícset. Mondva mondván, hogy a nyulak, hahogy őket úgy kíméljük meg, hogy (bocsánat a sok »hogy«-ért) ne hagyjuk lelőni mindenkinek, úgy elszaporodnak, hogy olcsók lesznek, s hogy minden szegény ember turkálhat a nyúlhúsban, de hogyha a nyulak elszaporodását megakadályozzuk, akkor valóságos elégedetlenség üt ki a gyomrok műhelyében, a konyhákban. Márpedig egy megelégedett gyomor a fő egy államéletben. A megelégedett gyomor a forradalmak villámhárítója.
Jeles beszéd volt. Hálás pillantások fénysugarai löveltettek őexcellenciájára a karzatokról.
S míg ez lezajlott ottbenn, azalatt a folyosón Németh Albert beszélte el egy eredeti esetét.
Nem nevezem meg az ügyet, sem minisztert. Hanem iszen kitalálhatja mindenki.
Az ügy Hódmezővásárhelynek valami dolga, melyet Berci bátyánk már évek óta sürgetett a miniszternél, s mely az elrugaszkodott Hódmezővásárhely szívét hivatva van megint feléje fordítani, ha beüt.
Nem valami apró dolog, éppen azért nehéz volt kivinni. Szorgalmazta is Berci bácsi Ponciusnál Pilátusnál, miniszternél, tanácsosnál, sok nyájas szót, sok járás-kelést fektetett már bele.
Végre e napokban, midőn a miniszteri tanácsoshoz ballag fel megint Budára, hogy ismét megsürgesse, azzal fogadja a tanácsos:
– Szervusz, Berci. Éppen jó, hogy jössz. Megvan!
– Mi? Megvan? Igazán? – kérdi örvendezve Németh.
– Tegnap írta alá a miniszter.
– Lehetetlen!
– De istenuccse! Itt van ni! Nézd meg, ha nem hiszed. Még nem expediáltuk. De e héten már okvetlenül elmegy.
Németh Berci megnézte a koncesszió kérvényt. Biz az alá volt írva annak rendje és módja szerint. Ott tündöklött a miniszter kunkorodott manupropriája.
– All right! Rendbe van. Köszönöm, pajtás, az isten áldjon meg benneteket.
Másnap találkozik Németh Berci a folyosón a miniszterrel.
– Jó reggelt, Berci!
– Jó reggelt, kegyelmes uram! Bocsáss meg kérlek, hogy egy pillanatra megállítlak.
– No, mi baj, Berci?
– Nem akarom elmulasztani, hogy azon nagy szívességedet…
– Miféle szi…?
– Azt a hódmezővásárhelyi ügye…
A miniszter nyájas arca egyszerre átcsapott savanyúnak.
– Bocsáss meg, kedves Bercim, de lehetetlen… a jelenlegi körülmények közt teljes lehetetlen… meghánytam-vetettem a dolgot, s bármennyire szeretném is, de ez idő szerint…
Bercink nagyot bámult… szólni akart, de praktikus eszén mindjárt átvillant, hogy a miniszter hihetőleg tudtán kívül írta alá a dolgot, s szerény rezignációval válaszolá:
– Oh, kérlek alássan… nem akarok neked éppenséggel alkalmatlan lenni… Oh, a világért sem… hiszen várhatunk, miért ne várhatnánk még…
S ez a ravaszság mentette meg Hódmezővásárhely dolgát, mert az expediálás előtt még vissza lehetett volna venni.
Így azonban el lett küldve, s hirdetni fogja mindenkoron, amit úgyis mindenki tud, hogy furcsán kormányoztatik a világ.
*
A gyengébbek kedvéért ideírom, hogy a Ház úgy fogadta el a javaslatot, ahogy Tisza kívánta.
