A T. HÁZBÓL [febr. 10.]
A T. HÁZBÓL [febr. 10.]
Minduntalan rezgett a telegráf a képviselőház helyiségeiben, szavazásra híván a képviselőket, amint egyenkint leperegtek a vadászati §§-ok.
Előkelő ülés volt. A mágnások dolga tárgyaltatott. Ők jelentek meg nagy számmal. Szegény embereknek nem való a vadászat, örüljön ha megélhet, mire pusztítsa a puskaport?
Az ellenzéki képviselők azzal ingerlik egymást, hogy a nép kezéből kicsavarja a puskát az új javaslat, mire aztán a jó öreg Prileszky fölmelegít nehány jó szatírát a múltból, hogy hát nem olyan nagy baj az, ha szegénynek hagyják a szegény embert. Nem puska kell már a magyar embernek, hanem bot és koldustarisznya.
Mert hát úgy történt a dolog, hogy 1848 előtt egy meghalt osztrák politikus fölment szépen díszruhába öltözve a mennyországba, vagyis hogy csak a kapujához, mert Szent Péter sehogy sem akarta beereszteni tekintettel arra, hogy sok rosszat tett, amíg élt idelent.
Amint így künnrekedve búsulna, jön egy rongyos ruhába öltözött, mankós koldus magyar paraszt, s íme Szent Péter rohan nagy sollemnitassal kinyitni előtte a kaput.
– Jöjjön be, János bácsi… Isten hozta!
Mikor aztán belépett, – mert ott bent a mennyországban mindnyájan egyszerre fiatalokká, épekké leszünk, s liliomokból szőtt ruhával ékesítenek fel – Szt. Péter uram átvette tőle a mankót és a rongyos gúnyát, s kihajította mint fölöslegest az ablakon.
A ravasz osztrák diplomata levetette fényes ruháit, s magára szedte a magyar kosztümöt, amiben aztán nem ismert rá Szent Péter, s beeresztette.
A diplomata belépvén a mennybe, elbámult annak fönséges szépségein, s bámultában összecsapta a tenyereit.
– Istenem, de csak jó a magyaroknak ez a mi osztrák kormányunk! Mindnyájokat a mennyországba juttatja, mert mindnyájukat koldusokká teszi.
A büfében is csupa alkalmi dolgokról, vadászatokról folyik a beszéd.
Odescalchy Gyula herceg elmondja, hogyan lőtt meg Tóth Vilmos egyszer egy herceget, egy grófot, egy nemes embert, egy hajdút, egy parasztot és egy rókát. Egy gróf Berényinél tartott vadászat alkalmával történt, s bár a róka is elesett, ők mindnyájan, akik egy vonalban állottak, szinte kaptak a lövésből, maga a herceg is öt serétet talált a csizmájában.
Bent a tárgyalásnál ma is Madarász bácsi volt a legnagyobb. Valóságos isten volt! – mondaná ifj. Ábrányi Kornél, a nagyítások nagymestere. Szarvas Gábor elbújhat most már.
Megalkotott vadászati műszavai a következők:
Üzencek.
Üzömöncök.
Kéj üzömöncök.
Üzemkéjencek.
Különben pedig elég »fád« ülés volt. A karzaton alig volt valaki. Folyosó pedig ma nem is volt.
A szélsőbaloldal, mely a miniszteri szoba tájékán levő sarokban van a »színfalak« közt, ma nem volt látható. Csak a Szalay arca volt izgatottabb, halványabb a szokottnál.
Ebből azt jósolták, hogy még mindig válság van.
Azonban ma megjelent a Házban Komjáthy Béla is. S ebből megint azt jósolták, hogy már nincs válság.
Az ördög tudná hát, hogy mi van történőben.
A helyzetet még komplikáltabbá teszi, hogy Verhovay nagyon vidám, s tetőpontra hág a bonyodalom az Eötvös Károly verőfényes arcában.
Itt bizonyosan csalódik valaki!…
A módosítások váltakozó szerencsével születtek és haltak.
Lázár Lajos, »a kormánypárt antiszemitája« azt indítványozta, hogy a fekete és szürke rigóra legyen szabad vadászni a szőlőkben és gyümölcsösökben a tiltott időszak alatt is.
– Szegény Kemény István! – sóhajtott fel Horváth Gyula.
– Hogy jut most ide Kemény István?
– Jól járt, hogy meghalt. Neki lett volna kín most végighallgatni ezt az öldöklő javaslatot. Mikor olyan jó ember volt, hogy lent a büfé alatt lakik a házmester, annak volt egy stiglice, hát ő azt minden évben legalább hússzor váltotta meg a gazdájától drága pénzen, hogy az eressze ki a szegény pici madarat.
– Ugyanazt a stiglicet.
– Ugyanazt. Mert a házmester már úgy tanította be az imposztort, hogy a nyitott ablakon át megint visszarepült a kalitkába…
Sokkal szerencsésebb volt Lázár Lajosnál Csanády Sándor bácsi, akinek a módosítását Tisza Kálmán is helyeselte. (Hiába no, kéz kezet mos, múltkor Csanády helyeselte a Tisza liberális egyházpolitikai nyilatkozatát.) Mire nagy riadalom támadt a szélsőbalon: »Micsoda? Hát így vagyunk Sándor bácsi? Ennyire jutottunk«.
Csanády pirulva sütötte le szemeit a tréfás felkiáltások alatt, s naiv szégyenkezéssel födte be kezeivel szűzies negyvennyolcas ábrázatát.
Kurázsit kapott ezenközben Göndöcs apó. Ő azt mondja, a szentnek sem hagyja a maga nyulát tovább garázdálkodni a kukoricásföldeken. Követeli, mondja ki a tisztelt Ház, hogy a nyúl is ragadozó állat.
Ennek ellenében természetesen feláll megint ma is a nyulak védelmezője, Tisza Kálmán, s kifejti, hogy a nyúl sem nem arisztokrata, sem nem demokrata, sem nem demagóg, ha pusztít, mindenütt pusztít, sőt a nagyobb birtokokon többet pusztít, mint a kisebbeken.
– Apropó – beszéli Kovách László –, a nyúlról jut eszembe hogy a Wahrmann-ügyben most voltunk a vizsgálóbírónál hárman: én, Ónody és Odescalchy.
– Ki lesz a háznagy, ha becsuknak?
– Valószínűleg maga Tisza veszi át ideiglenesen, ő ér rá a legjobban.
– Az igaz! Akinek ideje van még Göndöccsel is polemizálni.
– Te! – mondja Széchenyi Pálnak egy gyanakodó ellenzéki. – Nem akartok ti valami külön választókerületet csinálni a nyulak szigetén?
– Ne viccelj, kérlek.
– Legalább az látszik a Tisza beszédjéből.
Persze; hogy persze megint nem lett a Göndöcs módosítványából prédikációs halott. A nyulak szelídek maradnak ezután is, csak Göndöcs bácsi lesz lassan szelíd bárányból tigrissé.
Kivált ha ezek a lutheránusok is így mozognak a Házban: ma is milyen lelkesen megéljenezték, mikor belépett a Házba az új főfelügyelőjük, báró Prónay Dezső.
Az első felekezeti éljenek a magyar parlamentben.
