A T. HÁZBÓL [jan. 27.]
A T. HÁZBÓL [jan. 27.]
Az előadói székben még mindig Kőrösi bácsi ül. Még mindig az uzsora-törvényt nyaggatják.
– Meddig ülsz még itt, Sándor? – kérdezi tőle Herman Ottó, ki utolsó jeles beszédje óta méltán jár kidüllesztett mellel a Házban.
– Hogy meddig ülök itt – feleli Kőrösi bánatosan. – Annyian vannak még felírva, barátom, hogyha tojás volna alattam, tudom kikölteném, míg vége lesz.
Az előadói széken, mondom, Kőrösi ül. Nézzünk hát szét a karzaton is, úgyis minden ember innen meríti az erőt, még a karcolatíró is.
Ott ül a hölgy-karzaton Pulszky Polyxena, az érdekes menyasszony és Pulszky Ágostonné, amiből nyilvánvaló, hogy Pulszky Guszti is beszélni fog. S ez éppen jó arra, hogy a felesége kiszeressen belőle.
Bizony többet ér a karzatot nézni, mint a Házat, mert alig lézeng bent néhány képviselő. Oly lassan gyűlnek, hogy Péchy már kétségbe van esve, hogy talán nem is fog lehetni megtartani az ülést.
Csanády Sándor bátyánk, ki mindig ott ül legelsőnek a helyén, éppenúgy, mint Horváth Gyula is azóta, hogy egy évi távozási engedélyt kapott, hát, mondom, Csanády bátyánk széttekintvén a gyér padokon, Kádárként felemelé szemeit a karzat felé, ahol is megpillantá vala könyökölni Czincz uramat, a híres hajdúböszörményi kortest, felállt, s felé fordulván – mintha egyenesen neki szólna – így fakadt ki:
– Szörnyűség mégis! 448 képviselő közül ennyi jár el.
Amiért Czincz uram, megértvén a hozzá intézett hazafiúi elkeseredést, elkezdett helybenhagyólag bólingatni onnan felülről.
Különben az egész ülés Apponyi Albertnek volt tulajdonképpen szentelve, majd minden szónok a »fekete szocialista« tegnapi beszédjére reflektált. Mindenesetre találó név Apponyira a »fekete szocialista« név. Mert a »vörös«-t nem kedveli ő semmiben. Legfeljebb talán a Róza-színt. Így suttogják azt a városban a kerepesi kaputól kezdve föl a gellérthegyi házikókig.
Ehelyütt jegyzem meg (de higgyék el, nem ám valami malíciából), hogy Pancsova Udvarhely megyének a »vadházasságok« elleni kérvényét pártolja. No, ugyan van is mit feszegetni!
Az első szónok Literaty volt. Rosszat nem mondok, mert lehetetlen lenne kikorrigálnom valaha az életben azáltal, hogy jót mondhassak, hanem Literatyról mégis jut valami az eszembe, az ti., hogy amilyen nagyon jó az, ha valaki nem Literaty, éppen olyan nagy baj, ha valaki nem literátus.
A derék Jeszenszkynek valami panasza volt a sajtó ellen s valami helyreigazítási kérelme a sajtó embereihez. Odajárult hát az írói karzathoz, s kikereste magának onnan a legtekintélyesebb ábrázatot, aki véleménye szerint minden valószínűség szerint madzagon igazgatja a többit, s neki panaszolta el keserveit, mire a tekintélyes fej nagy »hüm«-ök és »hja«-k között érté meg a sérelmeket, s a jó Jeszenszky megnyugodva távozott képviselői padjába azon magasztos öntudattal, hogy most mégiscsak megreperálta egy kicsikét a világ folyását.
Jeszenszky hihetőleg sohasem fogja megtudni, hogy a tekintélyes fej a volt »Hon« Sándor nevű szolgájának képezi örök tulajdonát.
Ezalatt szerencsésen véget ért a Literaty beszéde, s megszólalhatott Pulszky Guszti. Úgy beszélt, ahogy egy fiatal házashoz illik, verve-vel.
Általában a fiatal Pulszkyakról jól jegyezte meg egyszer gróf Hunyady László, hogy úgy néznek ki, mintha mind a kettőt a könyökéből rázta volna ki az apjuk. Ő, az öreg pedig úgy néz ki, mintha saját maga lenne magamagának az apja.
Itt kell elmondanom… itt, mikor egy egyetemi tanár beszél, ami már régen nyomja a lelkemet…, hogy a mi parlamentünkben annyi komolyság sincs, mint a körmöm feketéje. Az »anekdoták parlamentje« ez. Egy beszéd, amelyben adomák nincsenek, olyannak tűnik fel, mint a sótlan kenyér. Nem hallgatja meg azt egy lélek sem. Ásítozva dülöngnek a képviselők erre-arra komoly beszédek alatt, vagy pedig kiszaladnak a folyosókra, ami pedig olyan nagy szégyen a szónokoknak, mint petrezselymet árulni a lányoknak a bálban.
A petrezselyemárulás elkerülése aztán arra vitte a legkomolyabb parlamenti szónokokat is, hogy mielőtt fel akarnának szólalni, mindenekelőtt keresnek maguknak egy anekdotát. Ha az anekdota megvan, az az alapfundamentum, s akörül építik meg az eszmemenet falazatát. A legtöbb beszéd az adoma kedvéért készül, s mondatik el. Általában el lehet mondani, hogy Magyarországot adomákkal kormányozzák.
Még a kis Pulszky is adomázik. Azt mondja azok ellenében, akik veszni akarják hagyni a könnyelmű adósságcsinálókat, hogy mit szólnának ahhoz, ha valami doktor a gyógyíthatlannak látszó betegeknek mérget adna be, hogy haljanak meg, s ne fizessék tovább a receptjeit.
De mit Pulszky!… többet mondok, még Hegedüs Sándor is viccekkel szövi át a beszédje stoffját. Hallgatják is most figyelmesen. Pedig az nagy dolog, mert rendesen viharokat támasztó beszédekhez vagyunk szokva az ő szájából
Ő maga is meg van hökkenve a nagy figyelmezéstől, s szinte zavarja szokatlanságánál fogva, kevés híja, hogy meg nem akad.
A kormánypárton is találgatják, hogy mi az oka, hogy hallgatják, míg végre kisütik az okát: azért, mert most a padból beszél, s nem az előadói székből, annak a széknek van meg a szúrós csalán-természete.
Pedig ő maga most se kenegeti hájjal a Komjáthy meg a Németh Berci hátát. Urambátyám kellemetlenül fészkelődik helyén, s úgy tesz, mint a kútba fulladozó asszony, hogy:
– Csak azért is Szulpicse… Szulpicse, Szulpicse… (ti. Hegedüs Sándor kérdezősködött így Párizsban a Saint-Sulpice tér után).
…Ejnye, most veszem észre, hogy a folyosókra még ki se néztünk. Ezt egészen kényelmesen megtehetjük, mert éppen Tisza kezd beszélni, s amennyire a jegyzeteiből látható, ez eltart legalább is egy óra hosszat.
A folyosón az antiszemita frakció lődörög. Mezei beszédre készül a Herman beszédét megtámadandó. Szalay Imre a dabasi képviselővel disputál. Mind a kettő az egymás kerületét dehonesztálja.
– Mit Lölle? Löllén csak fukszin van!
– Mit Dabas? Ti csak arról vagytok nevezetesek, hogy ti temettétek el a Kossuth apját!
Némelyek zokon veszik Ugron Gábornak, hogy egy pártértekezleten úgy nyilatkozott: »Ki kell lőni a pártból az antiszemitákat«.
– Így nyilatkozott igenis – védelmezi a párt legügyesebb élcelője –, de e nyilatkozat után nyomban elutazott Erdélybe, s minden puskájából kiszedte a töltést.
Megszólal odabent a csengettyű. Mi lesz? Mi van bent? Talán szavazás? Ohó! Hol van az még! Mindössze Mocsáry szól személyes kérdésben nagy zajban.
S pedig kényes, nagyon kényes ügyben szól. Pszt!
Archimedes egy pontot akart találni, ahonnan kimozdíthassa sarkából a világot.
Mocsáry azt mondja, hogy ő nem akart találni ilyen pontot, s csak sajnálhatja, hogy mégis kimozdította sarkaiból Roszival Istvánt.
Vigye el, aszongya, az ördög azt a »vadházasság« szót, nem úgy értette ő azt, hanem csak izé, hogy hát, miután éppen a száján lebegett, hát ennélfogva, mert tulajdonképpen, sőt ami azt illeti.
Ezzel azonban szerencsésen véget ért volna békében az ülés, ha Tisza nem terjesztett volna be egy igen elmés törvényjavaslatot »A gyógyíthatlan közveszélyes elmebetegek házának fölszereléséről«.
No, majd meglássuk annak idején, hogy ki fog beszélni majd itt pro domo sua.
