A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
Az egész vita színtelen már, színes csupán a karzat, hol valóságos virágkiállítás volt ma. Itt egy kék fátyol, mellette egy fehér ködmönke, ott egy halvány zöld strucctoll, szép pirospozsgás arcnak a bevégződése, amott egy vérvörös szalagos bébé kalap, ez ma a királynő (a szép Rudnay Ilona k. a. fején van). Trefort – ha komolyan fölvesszük – büszke lehet, hogy ő csalja ide a legszebb közönséget. Különben a hölgyeknek igazuk van, ha olyan nagy számmal jönnek, ők vették észre legelőbb, hogy itt tulajdonképpen csak szépirodalmi előadások folynak.
Hanem a dolog kölcsönös.
A Ház vonja a karzatot, s a karzat vonja a Házat. Mióta a karzatok ilyen ragyogók, azóta mind ott könyökölnek a fiatalabb képviselők, még Rohonczy Gida is bebotlott, s leült a habarékpártra.
– Mért nem inkább ide hozzánk? – mondja neki Szalay, aki szörnyen meg van ijedve, mert öt esztendő alatt minden ember vagy kihalt vagy kibukott abból a padból, amelyben ő ül. Az ősfoglalók közül Hollóssy volt az utolsó: ő sincs már többé szegény.
Rohonczy a fejét rázza. Még, azt mondta, nem döntött véglegesen. Addig tehát kénytelen volt egy ideiglenes helyet keresni. S ott a habarékpárton minden hely ideiglenes. Az a purgatórium. Oda taszította fel Tisza a Tartarusból. Majd ezután válik meg a többi.
Különben sem a hely teszi az embert; aki zöld alsónak született, sohase lesz veres kétszem!
Lessko István kezdte az ülést és Grünwald végezte be. Mintha az ember a pincéből felmászik a torony tetejére verebet szedni…
De még közbül jött Prónay Dezső és Hoitsy Pál.
Prónay Dezsőről már sokszor fecsegtem ezen a helyen, ösmerik már kívül-belül az olvasók: testileg vézna, szellemileg izmos legény, hanem Hoitsy Pálnál érdemes lesz egy kis lélegzetet venni.
Hoitsy saját erejéből emelkedett fel a parlamentbe, ő nem olyan alak ott, akit a megye szalasztott ide vagy hatalmasoknak szárnya hozott el idáig; erős egyénisége van, s ez még mielőtt kilépett volna a sorompókba, tiszteletet szerzett neki pártjában. Nagy remény fűződött hozzá, de ő ezt mind felülhaladta messzire.
Tudós, de nem pedáns és egyoldalú, művelt ember tetőtől talpig. Minden iránt van érzéke. Világos fő, kiben összeolvad szerencsésen az idealizmus a realizmussal. Ez az anyag, melyből a nagy embereket gyúrják.
Az ő beszéde, melyet ma tartott, egészen megfelelt egyéniségének. Az a beszéd messze túl van a magyar nívón. Ő nem úgy állt fel, mint rendesen jelesebb szónokaink is, hogy megtartsák a szokott észbeli gimnasztikai gyakorlataikat, s megcsillogtassák tekintélyük öregbítésére időről időre gondolkozásuk gyümölcseit. Ő akart valamit. Azt akarta kimutatni, milyen abszurdum a régi klasszikus nyelvekkel való túlterheltetése az ifjúságnak, s az egész nevelési rendszer. Minden erejét ennek a megvilágítására csoportosította, azért hatott jobban, mint bárki más.
Ha minden képviselő így fogná fel rakéták elsütögetése helyett feladatát, nem lennének a hosszú viták se unalmasok, sőt inkább sok tanulság volna azokban!
Hanem itt senki sem akar okulni, mert mindenki a legjobban érti a kérdést, azért hát »halljuk, halljuk Göndöcsöt!«
S a jó Göndöcs atya, mintha fizetve volna azért, hogy a tisztelt Házat földerítse, ártatlan mosollyal rágyújt, amikor csak kívánják. Fuvolaszerű, siránkozó hangja kellemesen csiklandoztatja az idegeket. Hiszen olyan kedves a kis öreg, hogy lehetetlen rá megharagudni. A játszi gyermetegség és szűzies naiv észjárás szivárványos bugyborékai, amiket mond. Igazán nem szabad őt kinevetni…
Őneki se kell a görög nyelv…
– Benedek – kiáltják neki –, fáklyás zenét akarsz a diákoktól?
… Az egyház az anya, őszerinte, az iskola a szűz leányzó. Uraim ne vegyük rossz néven, ha az anya félti a leányát őexcellenciájától, a kultuszminisztertől…
Nagy nevetés. Németh Berci közbekiált:
– Tempi passati!
A miniszter maga is nevetve tiltakozik a gyanúsítás ellen. Mire enged Göndöcs, s gyermetegül kiigazítja…
– Igenis, nincs oka a leányzót a miniszter úrtól félteni.
De ki győzné elszámlálni azt a sok tréfás intermezzot, ami akaratlanul sikerül neki, s éppen azért sohasem lesz olyan ízetlen, mint például valamikor a Dobsa Lajos beszédei voltak, vagy a Prónay Dezső mai kifejezése, hogy a szászok fogadatlan prókátorok, akiknek mindenki tudja mi a fizetésük…
– Zsindely van a házon! – szólt önkénytelenül Prónay Gábor.
Beszélt még Csiky Kálmán is, elég okosan és elég folyékonyan. Sőt még egy fiatal szónok próbálta az erejét: Prónay Gábor.
A folyosókon, hogy szokás szerint erről is megemlékezzem, nem volt ma semmi.
A párbaj-intéző részvénytársaság újra mozgásban van, de még csak korai előkészületekkel.
Kérdezem Szalayt:
– Ugyan kérem, mondja meg nekem, nem unták még meg az örökös segédkezést?
– Ha kénytelenek vagyunk, mert mindenki bennünket hív.
– És miért?
– Ön nagyon naiv, uram – egyszerűen azért, mert mivelünk sokkal jutányosabb a párbaj.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy nekünk a tömeges megrendeléseknél fogva orvos, fiákeros negyven százalékot enged.
A logokosabb mondás azonban mégis a karzatról datálódik a mai napról, egy éltes asszonyság szájából.
– Vagy ezer bálban voltam, leányocskáim, fiatal koromban, de mégse ültem félig annyit, mint ez a szegény Szathmáry Gyuri.
Azt majd húsvétkor, mert eltart addig, késsel fog kelleni lefeszegetni az előadói székről.
