A T. HÁZBÓL [márc. 9.]
A T. HÁZBÓL [márc. 9.]
Két Berzeviczy ül a Házban: Irnák és Albert.
Ha a hallgatás arany, akkor Berzeviczy Irnák valóságos arannyá változott már. Haza kell vinni in massa, s odaadni az eperjesi aranyművesnek, csináljon belőle pecsétgyűrűket a választóknak.
Hanem a kis Albert, az már más. Albert valóságos második Baross Gábor, csakhogy szebb formátumban.
Irnák az ellenzéken ül. Albert a kormány konyhájában húzódott meg. Jó meleg hely, de őt azért mégsem teszi lustává. Szorgalmas és komoly igyekezetű fiatalember. Minden beszéde jobb, jobb!
Még csak a második tavaszt számlálja, és már komolyan számba vehető ember a parlamentben, sőt el lehet mondani, hogy a mostani termés legjava.
Övé volt a mai nap, pedig a nagy Wolff is beszélt. S mert a szászok nem járnak egyenkint, mint a ludak; még egy másik szász, Kaiser is belekottyant a javaslatba, mely talán sohasem fog véget érni, olyan élénk a kínálat és kereslet.
A folyosókon ezalatt valakinek eszébe jutott a kalendárium, alkalmasint Németh Bercinek, aki minden névnapot, minden születésnapot könyv nélkül tud.
Andrássy Gyulának ma van a 60-ik születésnapja.
Hallatlan az, hogy ez az ember, akire helyesen jegyezték meg, hogy sokkal fiatalabb a fiainál, már 60 éves aggastyán legyen!
Régi barátai közül (tempora mutantur, bizony nagyon kevesen vannak már) egy-kettőnek eszébe jutott gratulációt írni alá. Így aztán – amibe már nem hittünk többé – bejött megint az Andrássy-éra a folyosón, de csak egy félórára.
Egypár új anekdota is felszínre került megint róla. Hiszen örökké az anekdoták hőse volt ő.
Nehány anekdota szülte, s nehány anekdota temette el. Ötletekből volt a bölcsője, ötletekből a koporsója.
Bezzeg most már nem kapnak rajta a lapok annyira, se a közönség.
Járhat-kelhet már, sziporkázhat a »Bismarck barátja«, a nimbusz odavan…
S ez éppen úgy nem kerül vissza többé, mint a rendjelei.
Ad vocem rendjelek!
Néhány nap előtt ismét maga a gróf inkvirálta a törvényszéknél a tetteseket. Mégpedig oly kedélyesen csevegett a tolvajokkal, mintha valami szalonban lenne.
Sőt még fel is derítették őexcellenciáját.
– Mondja el, kérem, miképp határozták el a betörést, s miképp jöhettek fel oly észrevétlenül – kérdé a főtolvajt.
Az aztán egész nyíltan kezdi beszélni:
»Hát kérem, arra ténferegtünk egy estefelé, én meg két pajtásom. Azt mondja ez a “szemölcsös”:
Ejnye, be szép ház ez! Ugyan kié?
Mire így kiált fel a “bögre nyakú” cimborám:
Hohó, fiúk – itt jó lesz körülnézni. Ebben a palotában, úgy beszélik, négy szekérnyi arany van, mert itt a “király pajtása” lakik.«
Andrássy elnevette magát e passzusnál, kivette tárcáját, s egy tízforintost adott ajándékba az orgazdának.
A tolvajok egészen megszerették már vége felé a grófot a jó modoráért, s neki is nagy mulatságot szereztek a gazfickók.
*
Meg nem állhatom, hogy ide ne jegyezzem egyik kitűnő mondását, melyet Éber elméje tartott fenn az utókornak.
Hosszas volna elmondani, milyen dologról volt szó, melyet a király őfelsége óhajtott volna, ha keresztülmegy a parlamentben.
– Ne kívánja, felséges uram – mondja a miniszterelnök (mert még a miniszterelnöksége idejében történt) – én legalább nem merem tanácsolni felségednek…
– Tehát lehetetlennek tartja ön?
– Nem, csak célszerűtlennek – szólt Andrássy.
– De lássa, én szeretném, tegye meg!
Andrássy hallgatott.
– Hát akkor legalább ígérje meg.
– Ja Majestät – szólt a gróf bizonyos határozottsággal, mi különben nem volt sajátja – versprechen ist schwer, halthen ist leicht!
A király elmosolyodott. Ez éppen a német közmondás, de megfordítva. Tetszett neki az erő és a gavalléria, ami ebben a felfogásban van, s többet sohasem hozta elő kívánságát, melyet azért nem hoztunk elő most mi sem.
*
Most pedig térjünk vissza megint az üléshez ez adoma után, melyért örök kár, hogy nem később történt, mikor a Bosznia okkupációját kívánták Andrássytól, s melynél kétszeresen felsóhajthatunk, mert most már a német variációja van divatban.
Az ülés legérdekesebb része az ónodi-epizód volt –, de nem Ónody Gézát értjük, mert az ő napja már leáldozott a második Eszterrel.
Hanem értjük Thaly párviadalát Rakovszkyval. A jó Thaly szellemharcokat vív. Mindig elhozza magával a küzdtérre Rákóczi daliáit. Annyira beleélte magát e korba, hogy ezek nélkül ő nem mehet sehova. Ott ül a balján a vén Bercsényi, s nyers kemény igazságokat sugdos a füleibe, látja Kollonicsot a túlsó oldalon s vérbe borul a szeme a dühtől… Ott ül valami képzelt trónuson maga Rákóczi Ferenc is, fönséges nyugalommal, s habár nem integet neki szemöldjeivel, ő mégis leolvassa az arcáról, mit akar, hogy mondjon…
S amikor ő maga (ti. Thaly ) kifárad, megszólaltatja őkegyelmeiket, nagyságos és kegyelmes uraimékat, s az ő buzogányaikat csattogtatja meg.
Azonban Rakovszky István, aki bizonyosan még most is haragos indulatot táplál a fejedelem iránt, amiért ősét, Menyhért urat lekoncoltatták, nem hagyja annyiban a dolgot, s kéri a kurucok mondásait kikorrigálni.
Hanem iszen méregbe jön emiatt Thaly Kálmán, s odacsapja Rakovszky árulását a dédunoka fejéhez…
A dédunoka pedig mit tegyen, bizonyítgatja, hogy büszke reá, ami egészen hasonlított arra a katona földijére, akinek megmagyarázza többi közt a káplárja, hogy legyen kevély arra, hogy a ruhája mindig tiszta.
Kérdi aztán egyszer sok idő múlva a káplár:
– Mit csinálsz, fiam?
– Kevély vagyom.
– Mire vagy olyan kevély, édes fiam?
– Kevély vagyom a nadrágomra.
A Ház ma kevésbé unatkozott, mint tegnap, de mégis eleget; keserűsége azonban határozottan kevesebb volt a felekezeteknek, sőt egy öröm is érte: Lesskot már nem hagyták az idő előhaladottsága miatt szóhoz jutni.
Ő holnap reggel lesz az első szónok! Minden embernek jól esett ez a kijelentés. Mert mindenki tudja, hogy tovább alhatik a rendesnél egy egész órával.
