A T. HÁZBÓL [márc. 13.]
A T. HÁZBÓL [márc. 13.]
A hetedik nap… melyen az Úristen is megpihent.
Itt is megpihent a Ház a folyosókon, mert Dobránszky Péter beszélt másfél óráig. S hogy unalmas ne legyen, közbe németül is olvasott fel, hanem azért mégis unalmas volt.
Azazhogy nem volt unalmas, mert e beszédet mindenki arra használta fel – azok, akik bennmaradtak –, hogy a saját gondolataikkal foglalkozzanak.
Csak Madarász bácsi hallgatta figyelmesen, mintegy tüntetni akarván, hogy ő németül is tud. S a tisztességesebb szavaknál, amiket ő is értett, minő például a »Realschul« ismerősen bólingatott a fejével.
Legfurcsábban járt Wahrmann Mór, aki múlt pénteken közvetlenül Hoitsy Pál után látta a padban fölemelkedni Dobránszkyt…
Megijedt erre Lipótváros érdemes képviselője, s rohant a ruhatárba a télikabátja felé.
– Hova olyan sietve, Móric? – kérdezé Wodianer, mint majd fellökte.
– Futok a Dobránszky beszédje elől.
Hanem Dobránszky múlt pénteken nem azért kelt fel, hogy beszéljen, s ez a csalódás, mely akkor elrémítette Wahrmannt, szörnyen konfúzussá tette ma.
Szombaton sábesz lévén, nem jött be Wahrmann, hát uramfia, amint ma délelőtt beállít, eliszonyodva látja, hogy még mindig Dobránszky beszél.
– A Krisztus kínszenvedéseire, urak… hát mi történt ezzel az emberrel? – interpellálja Karátsonyi Guidót.
– No bizony, hát egy kicsit sok mondanivalója van.
– Micsoda? Nektek csak egy kicsit van az, ha valaki harmadfél napig beszél?
Megriad erre gróf Karátsonyi, s nagy szemeket mereszt.
– Lehetetlen! – hörgi csodálkozással. – No, én azt hittem, hogy csak ma kezdett beszélni. Szörnyűség! Példátlan a parlamentek történetében… No, ezt sohasem hittem volna…
– Hát persze nem voltál itt se tegnap, se tegnapelőtt – mondja Wahrmann.
– Dehogynem, dehogy. Itt ülök én, barátom, szorgalmasan ebben az egy helyben hat egész napja. Hanem azt nem tudom soha, hogy ki beszél és mit beszél… Ez nem sikk! Ez nekem rangomon alul van. Egy mágnástól elég annyit tudni, hogy beszél valaki, s punktum.
Még ennél is sokkal tragikusabb a derék hű Kemény Kálmán esete, kinek halaszthatatlan családi dolgai lévén, a múlt hét elején elutazott Erdély be, de azon Trefortnak tett ígérettel, hogy a szavazásra törik-szakad megérkezik.
Mikor elment, még huszonnyolcan voltak felírva a szólásra. Csinált magában egy kompútust, megátolgatván a felírottak természeti tulajdonságait, bőbeszédűségét, a körülményeket, a fel nem írottak türelmetlenségét, s denique kiszámította, hogy valószínűleg ma hétfőn lesz a szavazás…
Sietett gyorsvonaton, ameddig a füstös közlekedik, azontúl pedig váltott fogatokon lóhalálban oda és vissza; végre ma tizenegy órakor úti portól lepve, lélekszakadva, lihegéssel becsörtet a tisztelt Házba.
– Nem késtem el? – kiáltja Kovách Lászlónak.
– Nem – mondja ez keserűen.
– Hála istennek – szól megkönnyebbülve.
– Hány van még a beszélőkből?
– Úgy circiter huszonhét eddig.
– Szent ég! Hát melyik javaslatról beszélsz te?
– Ej, hát a tanodairól.
– Seregeknek ura! Mondd meg hamar, ki volt az az egy ember, aki azóta beszél?
E tarka jelenetek után bátran átmehetek arra, hogy a jámbor Wolff ma kijelentette, hogy ő nem volt sohasem »Farkas«, apja, nagyapja mind Wolffok voltak. (Az én külön Farkasaim, mint biztos forrásból értesülök, erre a kijelentésre bankettet rendeznek ma a Marschalnál.)
Ha elmés ember volnék, azt a remarque-ot tenném itt, hogy Bódogh Albert is segített Dobránszkynak boldogtalanná tenni a tisztelt épületet, mert a képviselők nem igen hallgatták.
Hanem annál több figyelemben részesült Pulszky Guszti; aki dacára annak, hogy egyetemi professzor, érdekesen-okosan és tömören szólt a javaslat mellett, a felekezeti szempontok háttérbe szorítását kisebb bajnak tartva, mint az államéit. Szilágyi Dezső szeme boldogan pihent rajta. S mikor felhangzott szavai után a helyeslés, gyönyörteljesem mondá:
– Látod, látod!
S ebben benne volt az öröm, a megelégedés, a pártfogás és a kevélység érzete.
– Kár, hogy nem vagyok felíratkozva – szólt aztán –, mert most kitöröltetném magamat.
– Oh, minek okoznál énmiattam fájdalmat a Háznak? – szólt Gusztika elérzékenyülve, s kevésvártatva elhagyták mind a ketten a termet olyan arccal, mintha most már az egész világ minden dolga el lenne végezve az utolsó jottáig.
Pedig még Ugron Gábort sem a gólya költötte… S míg a hívek Polónyi vezérlete alatt odakünn a folyosón a »Macesz« című napilapot igyekeznek megalapítani, addig Gábor úr odabent védszárnyai alá veszi őfelségét (Ugyanis gyomorhurutja van szegénynek!) Tisza Kálmánnal szemben.
Tisza Kálmán megijed, hogy ő a királyra tör, és jegyezni kezd.
Kemény Kálmán azon tűnődik, ne utazzék-e vissza megint Erdélybe? Hiszen egy hét múlva már harminchárom ember lesz feljegyezve a szólásra.
A folyosókon ma a jó Teleki Samu gróf volt a nap hőse, aki onnan nevezetes, hogy ő ejtette el Erdélyben a legtöbb medvét s rettenthetlenségét még inkább illusztrálja az, hogy a nagy Futtaki-ba is bele mert kötni, de azt még ő se bírta elejteni.
Ott járt-kelt kopogva mankóival, s mesélgette a kíváncsiaknak a szegény Atzél Béla esetét, kire megírhatnák azt a verset:
»A revolvertől megszabadította magát, de a vadászkésnek nekiment.«
