A T. HÁZBÓL [márc. 14.]
A T. HÁZBÓL [márc. 14.]
Dobránszky Péter úr megharagudott a tegnapi karcolatban azért a szóért, hogy ő unalmas…
Visszavonom, mert ő ellenkezőleg nagyon is mulatságos az alábbi nyilatkozatával:
»Tisztelt. Szerkesztő úr! Nagy köszönettel tartozom a “Pesti Hírlap” munkatársának, ki “A t. Házból” vett szeszélyes torzképeivel oly szellemesen nevetteti meg az embert, és csak azt sajnálom, hogy bizony neki énbennem a jövőben sem lesz valami sok gyönyörűsége, mert én ezután is mindig “unalmas” fogok a Házban maradni.
Már ezt az én felfogásom unalmassága hozza magával, mert én az ország nagy életkérdései felett tanácskozó honatyák gyűlését nem tarthatom cirkuszbeli bohócok bukfencező színterének, hol a honatyák a karzat gyönyörködtetésére rendezzenek botrányokkal, ízetlen személyeskedésekkel olcsó mulatságot.
Én ezután is dolgokkal és nem személyekkel fogok foglalkozni az ország házában, és így előreláthatólag megmaradok továbbra is ingyenes laptölteléknek a “Pesti Hírlap” számára.
Már ezt az én felfogásom unalmassága hozza magával, mert én az ország nagy életkérdései felett tanácskozó honatyák gyűlését nem tarthatom cirkuszbeli bohócok bukfencező színterének, hol a honatyák a karzat gyönyörködtetésére rendezzenek botrányokkal, ízetlen személyeskedésekkel olcsó mulatságot.
Én ezután is dolgokkal és nem személyekkel fogok foglalkozni az ország házában, és így előreláthatólag megmaradok továbbra is ingyenes laptölteléknek a “Pesti Hírlap” számára.
Jutalmam e szolgálatért remélhetőleg ezután is az a jóízű kacaj lesz, melyet a “Pesti Hírlap” kedélyes torzképeinek fogok köszönhetni, mely élvezetért fogadja a kedves művész előre is hálás köszönetemet.
| Dobránszky Péter, |
| orsz. képviselő.« |
Ha pszichológus volnék, azon tűnődném most, vajon apprehendál-e Dobránszky Péter úr, vagy csak kedélyeskedik, mint az én kedélyes Farkasaim a minap?
De nem! Dobránszky Péter úr nem kedélyeskedik. A Péterek mind igen mogorva emberek. Aztán Dobránszky úrnak tökéletes igaza van arra nézve, amit a honatyák cirkuszi hajlamaira mond, de hát én istenem, leben und leben lassen, miből élnék én, ha minden ember csupa könyvekbe való színbölcsességet beszélne?
Aztán nem is kellene azt olyan nagyon zokon venni… hiszen mióta Zayt hallottam ma, azóta úgy rémlik nekem, igazságtalanságot követtem el.
A nagy Zay egészen megváltoztatta a fogalmat e tekintetben. Ami tegnap még hosszú volt, az ma már kurta, ami tegnap unalmas volt, az ma érdekfeszítő. Mert amennyire elhomályosítja a jót a jobb, éppúgy bearanyozza a rosszat a rosszabb. (Lánczy Gyula jövője most már meg van alapítva, nagy orátor lesz belőle.)
És hogy miért mondtam legkivált unalmasnak Dobránszky urat… arra nézve elmondok neki egy anekdotát.
Úrnapján, mikor a katonákat kirukkoltatták a templom elé parádéban, a főhadnagy végignézte őket. A csinos legényeket előre állította, s a viseltes ruhájúakat pedig, ne rontsák itt az illuziókat, beküldte gyónni:
Mikor aztán a pap kérdi az egyik katonát: »Miért vagy itt, fiam?«
– Biz én csak azért, főtisztelendő atyám, mert egy kicsit kopott a waffenrokkom!
No, hát úgy van az, hogy néha bizony nagyon különös okok miatt kerül az ember valamibe.
A jó Apafi Mihály uram például, ha az »innyaadója« (főpohárnok) nagyon meggondozta az ebédnél, minden járókelőt megtett nemes embernek. A kegyetlen Zan-Ekbar pedig, ha esős idő volt, minden mellette elhaladónak leüttette a fejét.
S a világnak mindezért mégsem lett semmi baja. Az továbbhaladt az ő uralkodásuk után is egész a Tisza Kálmán uralkodásáig. Hogy tovább is viszi-e, az már kétes. Én azt hiszem, hogyha a Plantamour kométája nem tett kárt benne, az én megjegyzésem sem zökkenti ki a sarkaiból.
Azért hát kössünk békét… hiszen csalódni emberi dolog – lám a publikum is mennyire csalódik most – azt hiszi Zayról fog olvasni, pedig Dobránszkyról írok neki.
Hogy azonban az asszonyok előtt (mert gondolom emiatt történt a felszólalás) ne diszkreditáljam, kijelentem, hogy engem pártelfogultság is vezethetett. Az az igaz, amit a karzat ítél a tegnapi beszédéről. Kár, hogy a karzatnak nincs orgánuma. A szép fekete és kék szemek beszélnek ugyan, magasztalón, vagy elítélőn az egyes beszédek alatt, de nem kerülnek a nyomdába, már ti. nem az asszonyok, hanem beszédeik.
Most azonban menjünk át Zay Adolfra.
Mikor beszélni kezdett, a képviselőház legnagyobb része kivonult a folyosókra.
Ott aztán kérdezgették, hol az új kijövőktöl, hol teremőröktől:
– Ki beszél? – Zay.
Egy óra múlva megint kérdezi az előbbi honatya:
– Ugyan ki beszél?
– Zay.
Egy félóra múlva.
– Mi van most odabent?
– Zay.
Fulmigatíve biggyeszti fel ajkait az illető, veszi a kalapját, s átmegy villásreggelizni a Szikszayba, mert már Zayt, csak mégse hallgatja meg. Egy óra múlva visszakerül ismét a korridorra.
– Mi történik?
– Zay beszél.
Megfordul, egy hosszú sétát tesz a Váci utcában, egy váltóadósságot csinál útközben, s mire a fölvett pénzt szinte útközben nagyobbrészt elkölti, megint önkénytelenül is oda viszi lába a Házba.
– Nos, hogy állunk?
– Zay beszél!
Huh! Ez már rettenetes. Ez már borzadályos valami! Azazhogy ez már sok, ez már több a soknál! Ez már odáig megy, hogy virtuozitás. Ezt már meg kell hallgatni.
S bemegy s látja, hogy az egész Ház ott ül türelemmel és bámulattal. Senki sem mondja, már elég, senki sem kiáltja: eláll. Mindenki átérzi, hogy ez epocha lesz, hogy ez egy természeti tünemény. Madarász József azt állítja, hogy ennek sohase lesz vége, ki fog kelleni venni a nyelvét és külön agyonütni. Ki vállalkozik reá?
Halász Géza bácsitól orvosi véleményt kérnek, hogy mondja meg, miféle nyavalya lehet az?
S mindenki azon bámul, hogy jegyzet sincs előtte. A fejéből mond el egy egész kötetet. Ez oszt’ a virtus!
Még otthonról is eljöttek a közelebb lakók meghallgatni, mert gyorsan híre futott a városrészben, hogy megvan a perpetuum mobile, s nincs az a földi hatalom többé, amely azt még egyszer megállíthassa.
Milyen szégyen, gyalázat, mennyire lefőznek mindig bennünket ezek a nemzetiségek!
Tavaly a híres Gyömbér János több mint száz napig aludt egyhuzomban, s erről az sült ki, hogy nem a mienk, mert tót.
Most itt a másik celebritás, s az se a mienk, mert szász!
Ember még olyan meglepetést nem látott, toll azt leírni nem bírja, ha szivárvány színekkel rendelkeznék is, amekkora volt, midőn Zay végre leereszté a jobb kezét, aztán a balt, fölemelte fejét magasra, hangját kieresztette dörgőnek, szemeit, melyeket ide-oda forgatott, lesütötte, ajkai becsukódtak, s mély csend lett a teremben.
– Hogyan? – riadt fel minden ember. – Hát nem örökké így lesz ez már?
Zay leült. De senki sem akarta elhinni, hogy ő leült. Mindenki odanézett, hogy nem a föld nyelte-e el egyszerre, mert ez sokkal valószínűbbnek látszott, mint hogy ő maga magától hagyta abba a szót.
Megírnám azt is, hogy miről beszélt, de azt talán senki sem tudja a világon, mert nincs az az ember, ki el ne felejtette volna a beszédje elejét, míg a közepéig jutott.
Szebenben, mint hallik, még a délután folyamán egy részvénytársaságot gründolnak a szászok, mely egy nyomdát fog vásárolni abból a célból, hogy a Zay beszédét kinyomassák benne.
Eleinte Polónyinak tették azt az ajánlatot, közölje az új lapban folytatásokban.
Polonyi számítgatni kezdett:
– Nem lehet – szólt aztán –, a lap csak a jövő választásokig van asszekurálva.
