A T. HÁZBÓL [márc. 15.]
A T. HÁZBÓL [márc. 15.]
Már Zichy Jenő is hanyatlik erejében. Lévay Henrik leteperte.
Az ő dicsőségéről zeng hegy, völgy, berek és képviselőházi folyosó.
Karátsonyi Guidó gróf szatirikus mosollyal dünnyögi:
– Én is így kezdtem!
– Persze, hogy te is így kezdted, csakhogy váltakozóbb szerencsével! – mondja egy öreg barátja.
Nem nyughattam meg, míg meg nem tudtam, mi volt az a »váltakozó szerencse«.
Hát az volt, hogy Karátsonyi Guidó még mielőtt nem volt gróf, azzá akart lenni. Az első lépése az volt, hogy egyszer csak kilépett a homályból, s negyvenezer forintot adott az Akadémiának.
– Ejnye, micsoda derék ember ez! – mondták a magyarok, s egyszerre jócsengésű lett a Karátsonyi név!
De Karátsonyinak még több kellett. No, ha ti olyan nagy lármát, olyan örömzajt, hűhót csináltok negyvenezer forintért, hát majd kiadok én még most egy nagyobb tromfot s kivett a fiókjából százezer forintot, s elvitte Albrecht főhercegnek, hogy az fordítsa valamely tetszése szerinti jótékony célra Magyarországon.
A főherceg fogta magát, s egy német gimnáziumot alapított belőle Pesten.
S erre a magyarok elkezdtek nagyon mélyen hallgatni Karátsonyi Guidóról.
Egy elmés ember pedig látván e visszatetszést, melybe ártatlanul került Karátsonyi, így szólt:
Szerencsés ember! Népszerűséget vett negyvenezer forinton, s mindjárt túladott rajta százezren. Nem minden embernek sikerül ez így!
*
A kilencedik napja volt a vitának. Míg egyrészt kilenced napra nyílnak meg a kis macskák szemei, addig másrészt kilenced napra elalszik a medve is a havon.
Így lett az körülbelül ma is. A jelentékenyebb szónokok föllépése volt. S még a legmakacsabb öreg hallgatók is kimerültek, és otthon maradtak.
A folyosók ki voltak halva, kriptai csend uralkodott az épületben, csak a vén teremőr, Fodor lépései hangzottak kísértetiesen.
Bent hetven-nyolcvan képviselő népesítette a zöld padokat. Többnyire gyomorhurutos emberek, akiknek jól esik nézni, hogy kínlódik ott székében Trefort, mert azalatt, míg őt sajnálják, legalább elfelejtik a saját bajukat.
Pedig nem volt valami gyilkos, unalmas ülés. Sőt tekintve, hogy a petróleum már elégett, elég jól pislogtak a kanócok.
Szalay Imre bal lábbal kelt fel ma, s azonfelül meglátott egy a Házban szétosztott nyomtatványon egy kétfejű sast. No, az ugyan a Madarász reszortjába tartoznék, hogy ezt a madarat eltüntesse a képviselőházban megjelenő nyomtatványokból, de Imre fürge gyerek, s nagyon is tudja, mitől döglik a légy… Otthon ezt nagyobba veszik, mintha ő csinálta volna meg Csemegi helyett a büntetőkódexet, mely pedig úgyis olyan, mintha ő csinálta volna.
Az első szónok Lánczy volt. Lánczy a klasszikus nevelést óhajtja.
– És a kiborotvált szakállt – jegyzi meg Czirer Ákos…
…Mellette van a törvényjavaslatnak… mert, hogy a magyar nemzet a létért való harcban fel legyen fegyverezve a helytállás leghatékonyabb eszközeivel, ez volt szólónak kora ifjúságától kezdve a religiója…
– Hát azelőtt? – dünnyögi Krisztonkovich Ede, aki mindenbe minduntalan beleszól, de olyan szerencsétlenül, hogy sohase jut be a gyorsírói jegyzetekbe. Én nem tudom, miért olyan nagy ellenségei a Maszákék?
Különben Lánczy beszéde elég ügyes volt, egy kicsit doktriner ugyan, száraz és hév nélküli, de látszik, hogy nem a falusi szemétdombról nézi a kérdést.
Ha mondhatjuk némely szónokra, hogy »haza beszél«, Lánczyra azt mondhatjuk, hogy »Grünwaldnak beszélt«.
De a legnagyobb meglepetést ma a Kiss Albert beszéde keltette. Nézze meg az ember ezt a Kiss Albertet! Ki hitte volna róla?
Tűzzel, lelkesedéssel, kereken, gördülékenyen mondta el velős kis beszédét. De ’iszen mégiscsak kemény gyerekek ezek a kálvinista papok! S azonfelül a magyar nadrág hanyatló renoméja is újra vissza van állítva.
A Házban a vita végére maradt szónokokat »kurta emberek«-nek szokták nevezni. S ezek a kurta emberek kitettek ma magukért…
Mert ha nem azért ülnék most ennél az asztalnál, hogy minden emberre valami rosszat mondjak régi szokás szerint, a múzsát kellene segítségül hívnom jó Bartha Miklós diadalmas virtuskodását megzengeni.
Lassan, folyékonyan beszélt, kellemes csengésű hangon, szépen poentírozva. Egészen fölépített szónoklat volt és tartalmas. Hús és csont, nem pedig üres hólyag.
Hanem hát azért igaza volt a szegény Trefortnak is, aki mint a megsózott hal-csík hánykolódván székében imígy tűnődék:
– Mi az istenyila igaz már? A szászok azt mondják rólam, hogy magyarosítok. És ezért szidnak. Bartha pedig azt állítja rólam, hogy germanizálok. És azért szid.
De nem sokáig tűnődhetett, mert íme kiáltja már a jegyző:
– Mladi Pán Tischler!
– Cso rozkázsu? Vagy igaz, beszélni fogom. Mert beszélni kell. Aki azt mond a ferbliben, hogy »cu«, annak nincs semmi, aki semmit se mond az országgyűlésen, az azt mondja »dru«: annak sincs semmi az ő fejiben. Tehát tisztelt Ház!… stb.
Tischler kedves úriember, csak az nem szép tőle, hogy németnek adja ki magát, mikor ő tót. Abba lyukad ki, hogy a németek ővele együtt örömmel fogadják a javaslatot.
Trefort (félre): Hát eszerint mégis germanizálok?…
Tischler után nem jöhet már semmi csak a köd vagy legfeljebb még Krisztinkovich Ede.
– De gyönyörű magyar kiejtése van! – jegyzi meg a jámbor Bedekovich Krisztinkovichre Tischler beszédjének hatása alatt.
Mert volt hatása, de persze ilyen.
