A T. HÁZBÓL [márc. 17.]
A T. HÁZBÓL [márc. 17.]
Mende Bódog óta nincsen a szélsőbalon jó szabású ancúg. Pedig a ruha teszi az embert!
Innen származik az a sajátszerű tünet, hogy a hölgyek mind a baloldali karzatokra ülnek, ahonnan csak a jobboldalt láthatják.
Ami elég nagy baj Királyi Palinak, aki aztán kénytelen a nyakát nyújtogatni (pedig túlságosan kurta nyaka van), hogy beláthassa kik ülnek a szépek közül fenn a kakasülőn, s esetleg fölrándulhasson egy kicsit csevegni.
Mert ha örökké idelent ülne, biz isten, megeshetnék, elfelejtene beszélni.
De ez is jobb még, mintha annyit beszélne, mint Steinacker, vagy úgy, mint Csanády bácsi.
De kezdjük legelején.
Az első tárgy ugyanis Kozarek volt.
Csanády bácsi hozta elő, mert a mai ülés ővele kezdődött és ővele végződött, ami egészen úgy vette ki magát, mintha a rozsdás kerékkötő-lánc kócmadzaggal van kitoldva az elején és a végén.
Hát Kozarek! Csanádyt Péchy rendreutasította, hogy válogatottabb kifejezéseket használjon Tiszával szemben.
– Amit én akarok, azt én kimondom, ha a hóhér csapja is le a nyakamat.
Péchy Tamás erre kijelentette, hogy a hóhér nem parlamenti fogalom. A hóhérnak semmi köze ide, itt az örök béke van és az ildom.
»Az már más!« – gondolja magában Csanády, s megelégszik azzal, hogy Tiszát »kálvinista jezsuitának« nevezi.
Azután két nemzetiségi szónok következik, Román Sándor és Steinacker Ödön. Ott ülnek egymás mellett a nemzetiségek a habarékpárthoz közel. Keleties, éles, idegenszerű arcuk azonnal elárulja, hogy az a pad egy »ellenséges ország«.
A folyosón ma van legmelegiben a csángó ügy.
Minden harmadik ember Somssich Pált keresi. A herceg ki elvállalta, hogy hazahozza őket, egy csinos fekete útitarisznyába gyömöszölte az ötezer forintot, amit egyelőre magával visz. A tarisznyát mármost a nyakába akasztja a Rákóczi-zubbony fölé, s ilyen vándormódra öltözködve járkál fel s alá, általános érdeklődést keltve s tömérdek szerencsekívánatot kapva fáradtságos útjára.
– Vigyél revolvert is! – tanácsolják neki némelyek.
– Minek? Majd hoznak magukkal a zsurnalisták, mert tán jönnek velem azok is!
Szilágyi Dezső szinte jó tanácsokkal látja el:
– Azt tartom, Artúr, ne sokat rezonírozz ott. Mert attól félek, ha elhibázod, hogy nemcsak csángót nem hozol magaddal, hanem még téged is ott reteszelnek.
– Legalább kicsináltad volna Tiszánál, hogy háborút indítson érted, ha valami bajod esik – vág közbe Prónay Gábor.
– No, én csak azt mondom – folytatja Szilágyi –, okosan kell csinálni. Amint odaérsz, menj el rögtön a bukovinai főnökhöz, s kérd ki támogatását. Ez lesz a jó politika. S tetejébe kínáld meg egy öt krajcáros kabánosszal.
– Aztán merre jössz haza az ezer magyarral? – vallatja egy erdélyi képviselő.
– Még nem tudom egészen a plánumot. De mit érdekel az téged?
– Arra akarlak kérni, hogy ha ezeren jöttök és arra jöttök, ne restelljétek útközben kiverni a szászokat.
Ha azt a sok tanácsot Odescalchy mind megfogadná, terhesebb lenne a válla, mint az ötezer forintos tarisznya.
Maga Odescalchy Gyula csak azt köti ki Artúrtól, hogy ha többet nem lehetne, legalább mutatónak mégis hozzon egy bukovinai menyecskét.
És ezen idő alatt beszélhetnek a szászok derűre-borúra… Senkit se bánt már, senki se haragszik érte. Sőt Péchy Manó, még csak most kezd érdeklődni a vita iránt… Tisza Kálmán pedig úgy indul, hogy beszélni akar. De már ezt megvárja Jókai is. Addig azonban egy kivándorlást tesz a szélsők közé ő is a folyosóra, s ott egy kicsit megszurkálja őket. Ez az egyetlen mulatsága, amikor jól érzi magát.
Helfy az első áldozatja.
– Nos, hát te Náci, nem szólasz a javaslathoz?
– Nem én! – mondja Helfy.
– Pedig látom – elmélkedik Jókai – milyen nagy megerőltetésedbe kerül eltitkolni, hogy te is okos ember vagy.
De bezzeg nem titkolja el Mezei Ernő. Akitől pedig elvárná az ember, hogy meghallja, mikor nő a fű – ahogy mondani szokás –, s meg nem feszíti a türelmetlenség húrjait.
De ez a türelmetlenség nem veszedelmes, mert a vallási türelem olajágai kezdenek tőle rügyet hajtani.
S hogy egészen meg legyen nyerve a csata, még Tisza is feláll, hatalmas polemikus beszédben összetörve a szászok és kálvinista magyarok pókhálóit.
– Ez a Tisza – mondja Thaly – éppen olyan, mint azok a bizonyos képek, hogyha oldalról nézi az ember, akkor Kálvin Jánost mutat a rézsuntos papírdarabokról, előlrül azonban Loyola Ignác.
– Majd a részleteknél tudódik ki, melyik az igazi. Hanem hatalmas elme, meg kell adni.
Csendesen, higgadtan beszélt s oly tömören, mint még egyszer sem. Kifejezéseiben erő volt, némelyikben pláne orátori művészet is, ami nála szokatlan dolog.
Fekete kabátját beszédközben hol kigombolta, hol begombolta, a szász urak hol a fülüket vakarták, hol a homlokukat dörzsölgették.
