A TISZTELT HÁZ KONYHÁJÁBÓL
A TISZTELT HÁZ KONYHÁJÁBÓL
Aki a mi karcolatainkat olvassa, hajlandó volna azt hinni, hogy az áll egy üvegtetős nagy teremből, melybe úgy toppan be kívülről a választott halandó, mint a cirkuszba. Csak a körbe futó folyosóról van még egynémely szíves olvasónak néminemű halvány fogalma, no meg a büféről, ahol Nina kisasszony elnököl.
Pedig hát a mi tisztelt Házunk nem ily primitív berendezésű épület. Vannak őneki mellékhelyiségei, amik nem kevésbé nevezetesek, mint maga a tanácsterem. A könyvtárról nem is szólunk, mert arra azt mondja Székely Józsi bátyánk, hogy égessük el, mint az alexandriait, s tegyük helyére Kossuth Lajosnak a millenium tárgyában írott második levelét, s több lesz benne, mint amennyi most van. Az elnöki, a háznagyi irodákról se beszélünk ez alkalommal – excelsior! Fölhaladunk az emeletre, holott nagy római numerusok lógnak a szárnyas ajtók kilincsein, jelezvén, hogy itt üléseznek az osztályok a Nr. I-től a Nr. IX-ig.
Ami egyébiránt – zárjel között legyen mondva – egy óriási históriai falzum, mert az osztályok sohasem üléseznek, levén azokban sok az ellenzéki ember, ami köztudomás szerint igen akadályozza a tárgyalások gyors menetét.
Az osztályok helyett tehát a szakbizottságok tartják itt üléseiket, s azok teszik e termeket nevezetesekké. Mert a tanácskozó teremben már csak a kész ételt tálalják föl a Ház asztalára; a konyha azonban, ahol elhatároztatik, hogy a Budán megállapított menü egyes fogásaihoz mennyi jöjjön a sóból, mennyi a zsírból, borsból, paprikából, itt ezekben a termekben vagyon.
Most egy nagyszerű étel elkészítése körül fáradoznak az országos szakácsok. Kemény falat kell hogy legyen, mert nem kevesebb, mint tizenkét éve már, hogy sütik, főzik, pörkölik, pácolják, föleresztik a levét sauce ŕ la Cardinallal, ellátják aszpikkal ŕla Houguenotte, tesznek reá cukorban pirított vöröshagymát ŕla Juif, leöntik felekezeti mártással, majonézet raknak a tetejére ultramontán módra; egyszóval mindent elkövetnek vele, hogy a legkülönbözőbb gusztusok megtalálják benne, ami nekik ízlik, és uramfia, tizenkét év óta nem tudtak belőle olyasvalamit csinálni, amit be tudott volna venni az ország gyomra.
Pedig el kell azt készíteni, törik szakad, mégpedig mielőbb. Mert ez lesz az étel, amit ha a nemzet megemészt, megint erőt meríthet belőle nehány száz esztendőre.
A »középtanodai törvényjavaslat« ez a neve annak a fogásnak, melyet most az oktatásügyi bizottság igyekszik tenni a nemzet szája íze szerintivé.
Csodálatos dolog az, hogy oly keveset beszélnek még róla. Pedig megérdemelné, mert ennél fontosabb javaslat még aligha fordult meg a bizottságok előtt az újabb időben. Nem kevesebbet akar az, mint egy oly generációt nevelni, melyre bízvást lehet bízni az országot s az ősök hagyományait.
A magyar közönség nem igen mutat iránta érdeklődést. No, annál nagyobbat mutat a német közönség. Az igazi német, ott nagy Németországban. A Kulturvolkot a saját bajánál is jobban érdekli most, ami itt a magyarországház e zugában történik. Ott is vannak az erdélyi nagy szász nemzet képviseli minden ülésen. Pedig nem tagjai a bizottságnak, de azért nem maradnának el egyetlen ülésről.
Megjelen Zay Adolf, és helyet foglal Mészáros Nándor háta mögött. Azt találja a legkapacitálhatóbb embernek valamennyi között, annak levén a legtöbb önbizalmat és a legkevesebb tájékozást eláruló arca. Wolff is beoson valóságos sakál módra, nem köszön se jobbra, se balra, besurran a legsötétebb zugba, ott meghúzza magát a kályha mögött a fáskosáron, hegyezi a fülét, és jegyez, jegyez szorgalmasan, nehogy egy jotta is elvesszen a becses anyagból, melyre nagy szüksége lehet a német Schulvereinnak.
A szélsőbalról csak két ember van a bizottságban. De ez aztán mind a kettő ember a talpán. Az egyik Hegedüs László, kinél a tanügy terén alig van érdemesebb férfia a Háznak. A másik Herman Ottó, az ezermester, aki mindenhez ért, de semmihez úgy, mint a gyöngébbek oktatásához. Itt van elemében igazán, s valóságos vezérszerepet visz a bizottságban. Nem hiába tették ezek ketten komoly tanulmányuk tárgyává, de elő is állanak olyan jobbítmányokkal, hogy azokat a bizottság egytül egyig elfogadja.
Ha a középtanodai javaslat be fogja váltani a kultúrai és politikai tekintetben hozzá kötött nagy várakozásokat, abban e két embernek nagy érdeme lesz. Ezt elösmerik a bizottsági tagok is.
Kivéve az egy Mészáros Nándort. Ennek Herman Ottó minden szava, mely helyesléssel fogadtatik, az oldalába nyilallik. Vajh, mi lehet ennek az oka?
Érdemesnek láttam tudakozódni e rejtélyről, s íme egyszerre három nyitját adták a kezembe.
Egyik az, hogy míg Herman Ottó Szeged városának a II-ik kerületét képviseli, Mészáros Nándor az I-őt. Az pedig mégiscsak borzasztó, hogy a II-ik elsőbb lehessen, mint az I-ső, kivált még akkor, ha a második függetlenségi párti.
A másik az, hogy Mészáros Nándor tankerületi igazgató volt, mielőtt az elhúnyt Szende Béla helyére képviselőnek kinevezték. Mint volt tankerületi képviselőnek pedig illenék bebizonyítani, hogy konyít a tanügyhöz is valamit.
A harmadik az, hogy mint félfüllel hallatszik, a képviselő úr szép magyar neve mellett is nemzetiségi gyanúban áll. Olyan javaslatra tehát, mely magyar nemzetet akar teremteni, csak kell megjegyzéseket tennie.
A pech csak az, hogy a megjegyzése mind azon szerintiek, melyekből kiderül, hogy nem mindig igaz ám az a közmondás, hogy akinek a miniszter hivatalt adott, észt is adott hozzá. A bizottság úgy találja, hogy a Mészáros Nándor volt tanfelügyelő úr megjegyzése nagyobbára mind bolond, s szavaz a Herman javaslataira.
Pedig ez igen csodálatos egy dolog. Mert egy képviselő kollega azt kérdezte tőle már hónapok előtt:
– Hát te már sohase beszélsz?
– Jaj, barátom, én majd a középtanodai javaslatról készülök beszélni. Tudod az az én szakmám. Aztán vannak a javaslattól eltérő nézeteim.
– Hát mi van abban a javaslatban?
– Tudod, barátom, azt én még nem olvastam, hát nem tudhatom mi van benne.
De máskülönben is fényes tanúbizonyságát adja ő a tanügyekben való tájékozottságának.
A szövegben például előfordul egy tollhiba, mértanirajz helyett szabadkézirajz. Az előző §-okból világosan kiderül, hogy mértani rajznak kellene ott állnia. De ő köti az ebet a karóhoz, hogy úgy van az jól, ahogy nyomtatva van, míg végre elő nem áll Szász Károly minisztertanácsos is, s azt nem mondja, hogy de bizony Herman Ottónak van most is igaza, tollhiba az, tollhiba.
Mészáros Nándor sokkal büszkébb ember, semhogy megretirálna. Sőt inkább nekitámad a minisztertanácsosnak, aki még az imént elöljárója volt, s most, miután azt hiszi, ő lett az elöljárója, foghegyről odaveti neki:
– Elvártam volna a miniszteri tanácsos úrtól, hogy több gondot fordít a szövegre.
Tyhű, Szász Károlynak se kell ennél több. Fölegyenesedik, jól megnézi a leckéztetőt s odavág:
– Jegyezze meg a képviselő úr, hogy ez a javaslat nem a minisztertanácsos, de az e célra kiküldött bizottság elaborátuma. Ennyit legalább tudnia kellene.
Így kotyvaszt az országház konyháján némely hivatalos szakács, azt se tudva, hogy amit el kell készítenie: hús-e, hal-e '?
