A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
A T. HÁZBÓL [jan. 28.]
Régi elkoptatott hasonlat, hogy valaki úgy néz ki mintha fecskét nyelt volna el, és a két szárnya künn maradt volna, de a mélyen tisztelt Háznak két alakja valóban ilyen, azzal a különbséggel, hogy ezek varjút nyeltek el, de nem pápista varjút. Aztán annyiban új.dolog ez, hogy eddig csak bajuszra volt használható ez a kép, ezúttal a szakállra talál.
S ez a két egyforma szakállú úriember valóban arcra is hasonlít egymáshoz, egy párton ülnek, sőt egy nézeten vannak a híres Stefeziussal.
E két férfiú Simonyi Iván és Szalay Imre.
Mondtam, hogy arcra nézve is hasonlók.
Arcuk olyan, mint egy körte.
S ha a keresztények a legendáik szerint egy alma miatt lettek szerencsétlenek, most ez a két körte a zsidóknak okoz nyugtalanságot. De már azt nem merem mondani, hogy e körték miatt lesznek szerencsétlenek. Mert talán éppen ez a szerencséjük.
A t. Ház olyan, mint egy igénytelen színpad – mondjuk például a »Kék macska« házi színpadát –, kortína nincs, hogy azt leeresztenék, ha változást akarnak jelezni; zenekar sincs mely más nótára (ezúttal a »hep-hep«-re) gyújtva más hangulatot ébresszen a hallgatók és nézőkben; itt az egész változás nem történik egyéb ceremóniával, mint hogy jó Kőrösi leszáll a ketrecből, s ezzel tessék elképzelni, hogy egyszerre elmúlik a téli tájkép, havas szirtek, jéghegyek, befagyott tavak, s beül a ketrecbe Berzeviczy Albert: tavasz van, ragyogó verőfény süt a tarka-barka dekorációkra, pálmák, olajfák nyílnak a jobb, bal és közép bemeneteknél, s ami pénzcsengés volt előbb, hadi szablyák pengetése, az most… Izrael népe ellen verik a dobokat.
Rettenetes Iván feláll, és beszélni kezd.
Fut is megriadva balról kifelé Eötvös Károly, és jobbról Csernátony igyekszik kiszabadulni a folyosóra. Nem jó ezt végighallgatni. Könnyen antiszemitává lesz az ember!
Pedig nem változott a tárgy. Kár volt Berzeviczyvel változást jelezni, hiszen egy darab ez a két darab. Az uzsora volt az expozíció, ez meg az erkölcsi tanulság.
A mi kedves Csernátony-nk is öregszik már. Míg odabenn agyonverik az ő zsidóit, ő nem érez semmi izgatottságot odakünn, nyugodtan szíja cigarettlijét, s mintha egész Európa csendes lenne, kedélyesen beszéli el, hogy talált meg tegnap egy lutri reskontót 1846-ból a régi írásai között a következő számokkal: 17, 37, 46.
No, már ezt meg kell tenni – gondolja magában, s elviszi a forradalom előtti reskontót a klubba.
A klubban már éppen egy hónap óta nem történt semmi. Múlt december 27-én elfogták Szontagh Pali XXI-esét, azóta mindég ez a beszélgetés tárgya.
A fölfedezett reskontó valóságos új életet, valóságos elevenséget hozott be a klubba. Az ördögbe is, egy ős reskontó! Csernátony nem mutatta mindenkinek, hanem a hír hamar szivárgott szét, hogy vagynak három kormányszámok, amelyekkel okvetlenül nyerni lehet.
Akadt is mindjárt vállalkozó, egy másik képviselő és egy miniszter; tettek rá hárman mutyiban három forintot. Hanem a miniszterben nem volt egészen annyi önállóság, ő még előbb megkérdezte Tiszától, ha szabad-e?
– Nem bánom, tegyél –, de azt a tanácsot adom, hogy ne nyerj, mert interpelláció lesz belőle.
A derék Maszák is megtudta (de mit is ne tudna meg Maszák?), s ő is feltette a számokat. Az egész klub lázas izgatottsággal várja az eredményt. Mert ettől az eredménytől függ aztán, megszavazzák-e a kamatmaximumot vagy nem?
Ezalatt bent folyton Simonyi Iván beszél. Az egész alak olyan, mint az eleven ezüst. Minden porcikája külön mozog, csak viaszsárga képén nem látszik semmi indulat. Fejét behúzza a váll-lapockái közé, majd az egyik válla esik le, s féloldalt hajolva úgyszólván karéjban szórja a tüzet. Hol a mellét dülleszti ki, hol leereszti a kezét, mint egy tört szárnyat. Az orrlyikai kitágulnak, majd ismét becsukódnak, bizonyos kimerültség csukja le, s csak az alsó állkapocs mozgása lengeti szüntelenül a hatalmas szakállszárnyakat.
És nem kell ám azt hinni, hogy a rettenetes Iván csak úgy a világba beszél, nagyon is kiszámította ő a hatást, sőt vannak beszédjében forsz helyek, finom fogások is.
Nem ilyen-e az, hogy mit csinál ő a sok gyerekeivel.
(– Nevelje fel sakter-legényeknek – kiáltott bele Verhovay.)
Vagy nem ügyes dolog-e, mikor elbeszéli, hogy mutassanak hát keresztény embert, aki a saját erejéből rövid időn át meg tudott gazdagodni.
(– Ott van gróf Karátsonyi Guidó. Még az öregapja sertéskereskedő volt! – kiáltá bele Hentaller.)
Csakhogy hosszú, végtelen hosszú ez a beszéd. Már délben kezdte, s még most háromnegyed kettőre is folyik. Még ebédnek is hosszú volna, hajtja Madarász.
A karzat is unatkozni kezd, pedig zsúfolva van szép hölgyekkel. Valóságos virágkiállítás, s a legtöbb Sáron rózsája köztük.
Egy dunántúli atyafi megsokallja már a Simonyi Iván hosszas beszédét, s naivul mondja egy mellette ülő pestinek:
– Nagy panasza lehet annak az úrnak, úgy gondolom, mert szörnyen el van keseredve.
Aztán kérdezősködni kezdett.
– Ugyan kérem, ha meg nem sérteném, mutassa meg nekem a nemzetes úr, melyik itt az a Tisza Kálmán. Mert csak egyszer láttam életemben, tavaly, akkor is úgy kutyafuttában.
A pajkos pesti embernek volt esze, hogy Móricz Pál uramat mutassa meg az atyafinak:
– Szépen meghízott tavaly óta – mondja nyugalommal, megméregetvén szemével arcát és hatalmas váll-lapockáit –, de tehette is, már magában az én adóm is kilenc forinttal lett nagyobb tavaly óta, s az is legalább öt lat benne.
A kisasszonykák eleinte jól mulattak, mert gyakorta kellett elpirulniok a Rettenetes Iván szabadszájúságán. Oh, az istentelen! Még a jó Irányi Dani bácsiról is miképp beszél! Hogy tudtommal nincsenek gyermekei… Oh, Dani bácsi, Dani bácsi!
De aztán eltaplósodott Iván, a karzat fecsegni kezdett, a szép fejecskék összebújtak, nehány kurmacher felhurcolkodott hozzájuk, trics-tracs kezdődött, figyelem csak az írói karzaton volt, mert egy rettenetes fekete hajó úszott a hatalmas szóáradat özönében, mely rémülettel töltötte be úgy a zsidó, mint a keresztény vallású reportereket: az éji ülés.
A kis cukorbaba Fenyvessy kolportálta a rémhírt. Az elnöktől jött. S ha igaz lesz, megrontja az összes újságírók vacsoráját. A hatodik nagyhatalom korgó gyomorral lesz kénytelen beszedni a zsidó vita preparált nedveit.
A képviselők nagyrésze kiszökött a folyosóra, s megülték a »pletykapadokat« kínos várakozásban az esti ülés lehetősége iránt. Mindenkinek az orra vére folyt.
S ez iszonyú lehangoltságban, mikor már senkinek nincs se szava, se megjegyzése, mintha minden földi szó az Iván torkában gyülemlett volna meg mocsárnak, mondom, e szörnyű lehangoltságban végigmegy csörtetve a folyosókon Bartha Miklós, s üde, csengő hangon mondja:
– Ki látta Királyi Palit?
Királyi Palit? Igen, igen, Királyi Pali után tudakozódnak! Ki keresi? Bartha keresi. Lehetetlen! De istenuccse!
Mindenki csodálkozva emeli fel fejét. Odescalchy herceg szájából, ki László Miskával mereng a csángó-kérdés fölött, kiesik a cigarettli.
Hogyisne! Hiszen ilyen se történt. Ki hallott már olyat valamikor, hogy valaki Királyi Palit keresné? Csodálatos! Mire kell még vajon Királyi Pali valakinek?
Hát kisül, hogy azt akarja Bartha megtudni Királyitól, igaz-e az a szörnyű hír, hogy »A fekete hajó«-t betiltotta a nemes kupaktanács?
– Íme, gyerekek – mondja kenetteljesen, hallván a keresés okát egy öreg képviselő. – Minden embernek jut az életben valami szerep. Csak ki kell tudni várni. Ki hitte volna azt valaha normális viszonyok közt, hogy Pali után még tudakozódni is fognak.
– »A fekete hajó« rásegítette.
E pillanatban hirtelen szétcsapódnak a tanácskozó terem szőnyeg ajtói, s kikelt halvány arccal rohan ki Maszák Hugó.
– Tűz van? – kérdi Helfy Ignác, akit ma gróf Apponyi Berci nyilvánosan »Nácinak« nevezett.
– Több! – kiált Maszák Hugó a künn sétáló miniszterelnökhöz furakodván lihegve. – Excellenciádat antiszemitának nevezi!
De már ezt nem vette tréfára Geszt hatalmas ura, s szó nélkül besántikált a helyére, képezvén két lába járás közben a következő írásjegyeket (|.
Valami rettenetes dolog fog történni odabent –. gondolták, s Tisza után megindult befelé az egész folyosó…
Csak a kis Bölöny döcögött el a télikabátjához.
– Hova mégy, Sándor?
– Borotválkozni.
– Mikor borotválkoztál utoljára?
– Régen. Még az Iván beszéde előtt.
*
Mikor elmentem, még mindig Simonyi beszélt. Sőt amikor már a »Nemzet«-ben a beszéde elejét olvastam, akkor jött be a Házból a Holzwarthba kimerülten, lelógó bajusszal Hoitsy Pál, s szomorúan, bánattól rezgő hangon mondá:
»Még mindig Simonyi beszél.«
