A hangulat
A hangulat
Nem is éppen olyan rossz. Senki se haragszik itt senkire, hanem úgy gondolja mindenki, hogy ő haragszik.
Mikor idejöttem, útközben megismerkedtem egy dzsentrivel. Mert itt nemcsak a zsidó a külön faj, hanem a dzsentri is.
A dzsentri úrral jó barátok lettünk. O is ott ül makacsul naponkint a tárgyalási teremben. Olyan hű hallgató, mint akárcsak Madarász papa otthon, vagy hogy innenről szolgáljak példával, akárcsak Zoltán János, a szeretetre méltó művelt alispán.
Az én új barátommal, aki persze antiszemita, minden áldott nap eszmét cserélünk, pláne kétszer is. S hogy jobban megkedveljen, én is antiszemitát játszom előtte.
Első nap megkérdeztem:
– No, hát mi benyomást gyakorol rád az ügy?
– Azt, barátom, hogy a saktereket felakasztjuk. Biztos dolog.
Másnap délelőtt ismét megkérdeztem.
– Nos?
Vállat vont, s nagy kelletlenül jegyzé meg:
– Ördög legyen, aki ebben kiigazodik.
Ugyanaznap délután újra előfogtam, mit gondol.
– Kutyául állunk – dünnyögé keserűen.
Harmadnap kíváncsian interjúvoltam megintelen.
Elbiggyesztette az ajkait, s félvállról lökte oda:
– Kutyául álltok!
Már mint mi? És ő már nem? Alázszolgája! Nem kérdezem többé azóta…
E kis epizód a helyzet és a hangulat szignatúrája.
