Y antiszemita úr előadása
Y antiszemita úr előadása
De hallja az úr, nem úgy van az! Lassan azzal a logikával, mert mi sem megyünk ám észt kérni kölcsön a szomszédba.
Mind igaz az, amit mondani tetszett, beösmerem, hanem hát az is igaz, hogy Solymosi Eszter megvolt, most pedig nincs meg.
Ezt csak nem lehet eldisputálni, ugye?
Sőt az is szent igaz, hogy a zsinagóga tájékán látták az emberek utoljára. És az is igaz, hogy a metszők exament tettek azon a napon. Sőt az is igaz, hogy Scharfék nem tudják igazolni, ki oltotta el a gyertyákat azon a »gyászos emlékezetű napon« – ahogy Székely Miksa mondja.
A Móric meséjére, ha nem adunk is sokat, de ezek a homályos pontok kétségtelenül fennmaradnak.
Aztán, uram, emberek vagyunk, érző lények, akiknek az se egészen semmi, hogy az anyai ösztön mindjárt a zsinagóga tájára vitte a szegény Solymosinét. Mindjárt ott őgyelgett, mindjárt ott kereste az elveszett gyermekét.
Persze ez jogilag nem nyomhat semmit, de igenis nyom az aztán eleget, hogy az anya rá nem ismert a tulajdon gyermekére. Van-e jogunk neki – ha mindjárt Scheuthauerrel is a hátunk mögött – egy idegen hullát odadobni: »Itt a leányod, asszony«. Nincs! De neki joga van követelni a bíráktól: »Adjátok vissza az én gyermekemet. Ez nem az enyim«.
Önök az igazságtalanok, nem mi. Önök nem hiszik el azoknak, akik Esztert valaha ösmerték, a vallomását, hogy »ez nem Eszter«, és elhiszik azoknak, akik sohasem ismerték Esztert, hogy »ez ő, ez Eszter«.
Nos, ki itt az elfogult, mi-e vagy önök?
Most pedig menjünk át a csempészetre.
Mondja meg nekem, kérem, honnan tudhatta az elementumok titkait előre az a két zsidó asszony, aki kevéssel a hulla előkerülése előtt – saját beösmerése szerint is – pénzt ígért Solymosinénak azon titokzatos szavakkal: »Solymosiné, ha a leánya megérkeznék így vagy úgy, egész életére jól jár, ha ráismer«.
Hej, uram, különös dolgok ezek… azért hát ne is szidjanak bennünket a skrupulusaink miatt..
Az állítják, hogy mese a hullacsempészet is. Igaz, ha az egyik mese, tisztára az a másik is. Csakhogy miképp gondolhattak volna ki egyenlő mesét Hersko, Smilovics és Matej? S milyen mesét? Tele komplikált, fölösleges részletekkel, minő a tokaji pénzletéteményezés.
Hiszen ha Matej ezeket kigondolta, be kell hozni az Akadémiába levelező tagnak. Mert akkor az nagyobb talentum Jókainál.
És ha Matej még kigondolhatta volna is, képzelhető-e lélektanilag, hogy ugyanilyen mesét más is kigondoljon?
Az előtt a dilemma előtt állunk, hogy vagy a vizsgálóbíró diktálta nekik a mesét, vagy ha nem, akkor nem mese. Melyiket illőbb inkább föltennünk?
Ön azzal argumentál, hogy Hersko, Smilovics visszavonta a vallomását. S hogy olyan szembesítések is voltak köztük, amelyekről a vizsgálóbíró nem vett fel jegyzőkönyvet. Igen, Heumann állítja ezt. S a vádlottak is rábólintottak, hogy úgy volt. Ezen szembesítések alkalmával eltanulhatta volna a mesét az egyik a másiktól. Csakhogy kérdések kérdése, voltak-e ilyen szembesítések? Mert a bíróság tagadja. S ha jobban kezdünk hinni a vádlottaknak, mint a bíráknak, ez már veszett állapot, tisztelt uram… Ön nevez bennünket fantasztáknak. Megvallom, az én fantáziám nem ilyen élénk.
Bezzeg, mikor Bary jegyzőkönyvéről van szó, okádja Eötvös a tüzet, hogy a hivatalos jegyzőkönyvekben hinni nem lehet; de mihelyt a máramarosszigeti jegyzőkönyvről van szó, Eötvös az első, aki deklarálja, hogy hivatalos jegyzőkönyvekben kételkedni nem szabad.
Sic? Önöknek hát csak akkor igazság az igazság, ha beleillik a mesterségükbe? Így nem alkuszunk meg!
De tegyük fel, hogy én most mindent elhagyok, jól van tehát, ne vegyünk egyebet, csak Smilovicsnak a levelét, melyet a börtönből írt, nem vi coacta, nem besúgás szerint, nem rábeszélés után, hanem saját vallomásához képest, önként, titokban.
Nem-e beösmer ebben a levélben mindent, beszélve az ügy első részének szolgálójáról és a »második szolgálóról«?
Ki volt ez a »második szolgáló«?
Az első szolgáló Eszter, de hát a második szolgáló?
Ki tanította be erre? A tutajosok bűncselekményének a szálain túlmegy a második szolgáló.
Arra már nem volt szüksége a vizsgálóbírónak?
Roppant tanulékony ember ez a Smilovics, hogy mikor egyedül marad, egyszerre többet tud a mesterénél, ha ugyan lett volna mestere.
Föltehető-e, hogy mikor a börtönből levelet ír lopva egyik hitsorsosának nagy veszélyek közt, annak is azt a mesét írja meg, amit a vizsgálóbíró után bemagolt, s amiről az nem tud semmit: hogy »valljatok be mindent, mert már mi bevallottuk a második dolgot«? Hát ilyen kedélyes jukszokat csinált volna Smilovics?
Van-e lélektani lehetőség, amely ilyen abszurdum megmagyarázására vezet?
És ha csak tréfált volna is nehéz helyzetében, vagy ha kényszerítve írja is a héber levelet, nem-e vallaná be most a kényszert, midőn minden egyebet visszavon?
Tessék nekem megmagyarázni Smilovicsot, és én mindjárt megeszem a saját antiszemita fejemet.
Eötvös is túloz, kérem alássan, mindenben túloz. Hiú erőlködés minden teóriája.
Kiszámította a hulla fajsúlyát annak bizonyítékául, hogy a hulla szépen alámehetett a tutajnak, kiszámította a meteoorológiai jegyzetek alapján a szelek járását, a víz sebjét, hogy a hulla Eszlártól Dadáig annyi töméntelen ideig ment, de ezt mind agyonütötte az az egyszerű paraszt, aki azt vallja, hogy mikor a talált hulla kezében levő kendőt megpiszkálta, a kendő körös-körül megfestette kékre a vizet.
Úgy látszik, uram – mond nevetve Y úr –, ebben a pörben a kék szín az uralkodó szín.
Az agnoszkálásnál a szemek kék színe önöknek kedvezett, itt meg a víz kék színe azt bizonyítja, hogy a festék ugyancsak kiázott volna a Tiszában azalatt, míg a köröm és haj lemállott a testről végképpen, ha Eötvösnek és a védelemnek igaza lenne.
*
Egy éles fütty hangzott fel. Megrezzentem, hogy tán valami láthatatlan publikum ereszti rá füttyét Y úr előadására.
De nem úgy történt: a fütty csak azt jelentette, hogy Debrecenbe érkeztünk.
Az antiszemita és a filoszemita összenéztek, egyik is, másik is hirtelen lerángatta a pakkját. Azután a hágcsón lefelé lépkedve így szólt Y úr:
– Remélem, meggyőztem önt.
– Nem, uram. Most még jobban hiszem, hogy igazam van.
– Ej, az lehetetlen, hiszen olyan világos voltam…
– No – szóltam közbe, örömmel rakva zsebre jegyzetemet, mert e két szemtanú előadásából bírtam most már az egész per rövid rezüméjét –, nem sokáig kell már várniok. Nehány nap múlva eldől a dolog: megtudjuk, kinek volt igaza – a bírósági ítéletből azután.
Erre dühösen rámrontottak a pálya udvarán X úr is, Y úr is.
– Micsoda? A bíróság? A bíróság nem tud semmit! Ennek a pörnek a homálya harminc esztendeig gyűlt, harminc esztendő kell hozzá, míg el is oszlik.
– Aláz' szolgája.
– Fiáker – kiáltja Y úr –, vigyen engem a »Biká«-ba.
– Kocsis – szólt X úr –, vigyen el valamelyik hotelbe, csak a »Biká«-ba ne.
