X filoszemita úr előadása
X filoszemita úr előadása
Ugyebár méltóztatott beszélni Szeyfferttel (Méltóztatott bizony a gólya.) Nem? De legalább látnia kellett. Hogyne! Hiszen ő most a nap hőse. Láthatta ön, milyen hideg ember az! Mint a jégcsap. De karakter, igazi karakter. Olyan fehér lélek, uram, mint amilyen fehér a mellénye. Azt hiszi ön, kérem, hogy valami filoszemita. Nem uram, becsületemre mondom, ő is antiszemita. Hiába rázza a fejét uram… De mindenekelőtt jurista, nagy jurista.
Hát az történt egyszer Szeyfferttel, mikor még otthon volt a hivatalban, hogy az öreg Kozmának, akit egy időben igen bosszantott ez az ügy, s reggeltől estig méltatlankodott fölötte, nagyon feltűnt, hogy Szeyffert sohasem szól egy szót sem erről a dologról, mintha nem is létezne.
– Hát önnek mi a véleménye? – kérdezte.
– Nekem? – szólt Szeyffert. – Hát mi lenne?
– De mégis kíváncsi vagyok.
Szeyffert letette a tollat, s így szólt:
– Az én véleményem az, méltóságos uram, hogy egy fehércseléd eltűnt Eszlárról.
S ezzel megint megfogta a tollat, s tovább írt.
– De hát aztán? – türelmetlenkedék Kozma.
– Aztán? – szólt csodálkozólag emelve fel kékes szemeit a főügyészre. – Hát valami egyéb is történt?
Ezt a diskurzust pedig azért bocsátottam előre, uram, mert magam is azt mondom, hogy egy leány eltűnt Eszlárról. Ez az egész. Azazhogy több. Az eltűnt leány holttestét megtalálták később a Tiszában. Ez az összes tény. A többi mind mese.
Mégpedig igen rosszul összetákolt mese. Amit az a gyerek beszélt, az szín hazugság. Annyira nem igaz, uram, hogyha teljesen bebizonyosodnék a dolog a sakterekre, szóról szóra, akkor is fenntartanám azt a szent meggyőződésemet, hogy Móric nem látta, nem láthatta a gyilkosságot, hanem csak hallotta valamelyik szemtanútól.
Mert ha látta volna a gyilkosságot a gyerek, lehetetlen, hogy ne emlékezzék legalább egyetlenegy kiszínezett részletre. A mese tarthatatlanságát különben eléggé bizonyítják az ellentmondásai. Látszik, hogy egészen a fantáziájának a szülötte a gyilkosság. S ez a fantázia tetszés szerint forgatja Esztert most is: hol erre, hol arra, majd délnek volt a feje, majd északnak.
De hát a sárga kendő, uram? Hiszen ez a sárga kendő kész hurok annak a gyereknek a nyaka körül. Kitetszik, hogy az ő fantáziája felvette az alkatelemei közé a Huriné egyik tévedését is, hogy Eszter a sárga kendőjét vitte a festékért., mígnem a sárga kendő megkerült.
Aztán mennyire hibás, mennyire hamis, elfogult az önök álláspontja, semmi sem bizonyítja jobban, mint a hullaagnoszkálás.
Hiszen a vízi hullákat (én magam szegedi ember vagyok, láttam vagy százat) mind a ruhájáról szokás felismerni, hacsak nem olyan szerencsés formátummal van megáldva, mint az öreg Pulszky, mert az őslelet korában is felismerhető lesz. De itt mi történt? Találnak, kérem, egy hullát, egy leányhullát Dadán, megösmerik rajta az Eszter ruháit. Mit jelent ez? Ez az egész világon arra jel, hogy a hulla a Solymosi Eszteré.
S mit tesznek önök? Éppen az ismertető jeleiből csinálnak regényírói ötlettel hatalmas bűnjelt a rituális gyilkossághoz.
Nos, ha önöknek ilyen élénk észjárásuk van, az igen érdekes dolog, de az igazságra nem vezet.
De úgy látszik, önök teljességgel nem is akarják megtalálni az Eszter hulláját, vagy ha akarják, metszett nyakkal akarják: önök beleélték magukat, s attól nem tágítanak.
Mert ha önök azt akarnák, hogy az igazság kiderüljön, mi jognál fogva vesznek egy bizonyító körülményt tagadó körülménynek?
Ilyen okoskodásokkal persze hogy sohase sülhet ki semmi. Ilyen ferde iránnyal, melyet harminc esztendei gyűlölet görbített meg így, lehet izgatni, lehet kombinálgatni, de ítélni nem lehet.
Aztán legyünk csak igazságosak egy kis barázdán… s mindjárt vége van az egész helytelen útnak, amelyen mennek.
Én ugyan azt állítom, hogy a vízi hullát nem lehet fel ismerni, kivált, ha. annyi ideig van a vízben.
De tekintsünk el ettől. Mondjuk, hogy fel lehet ismerni. És már most engedje meg, hogy elmondjam egy esetemet.
Néhány év előtt azt állítottam egy barátom előtt, hogy egyszer egy kétforintos bankóval fizettem, mire ő felkiáltott:
– Uram, kétforintos bankó nem létezett! Ön nem beszél igazat.
– De igenis létezett. Én határozottan emlékszem rá, hogy létezett – szóltam én.
– Én meg határozottan emlékszem, hogy nem létezett – tüzelt ő.
Ezen aztán annyira összevesztünk, hogy igazi elkeseredett vita lett belőle. Ő lépten-nyomon fel bírt rá hozni tíz-húsz tanút, hogy a mi életünkben nem létezett kétforintos bankó, én alig egy-két tanút bírtam összehozni. Pedig a kétforintos bankó tényleg létezett.
Csakhogy ennek a kevés tanúnak több hitelének kellett lenniök sokkal, mint a többi tanúnak ebben a kérdésben. Mert ez nem volt tanú tanú ellen, hanem emberek, akik emlékeztek, hogy láttak egy tárgyat, ami létezett, s olyan emberek, akik nem emlékeztek már a létezett tárgyra. Ilyen esetben nem mindegy, ki mire tanúskodik.
Ha ezer tanú van is arra, hogy Esztert nem ismerte fel, véleményem szerint többet bizonyít, ha három van, aki fölismerte. Ezeknek kell igazuknak lenni. Mert fel nem tudni ösmerni nem azt bizonyítja még, hogy nem ő volt, hanem a felösmerés kétségtelenül annyi, hogy ő volt.
Hát aztán mi történt még? Az, hogy annyira beleszerettek a meséjükbe, hogy annak a hátterét is vakon fogadják el. No de ez természetes is. Az átöltöztetett hullához szükséges volt, hogy hozzák valahonnan.
De honnan? Ugyan mondják meg, kérem, hogy honnan? Hol van a kinyitott sír, vagy hol a hiányzó hulla? Hiszen csak hozni kellett volna valahonnan? Nem olyan egészen könnyű dolog az, hogy semmi nyoma se maradjon.
És ugyan miért olyan szent a »nagy elbeszélő«-nek, Matejnek, minden szava? Az ötödik legigazabb vallomás. Lássuk, olyan nagyon igaz-e? Csak egyet jegyezzek meg: pars pro toto.
Matejék úgy vették át a hullát – ő maga úgy adja elő –, hogy Eszlár alatt egy zsidó asszony várja a ruhákkal, de sem ők nem ismerték a zsidó asszonyt, sem az őket.
A bírák akkor kikérdezték a tutajosoktól, tudhatták-e, mikor érnek Eszlár alá?
Hát hogy biz azt nem tudhatták. Öt-hat nap differencia lehet, úgy vallják a víz sebjéhez, a víz erejéhez képest, hogy mikor érkeznek meg.
Micsoda logikával lehet hát föltenni, hogy a zsidó asszony öt álló nap, öt álló éjjel várta őket folyvást mozdulatlan ott a Tisza parton, minden arra menő tutajnak jeleket integetve a szegény elveszett leányzó ruháival…
És még néhány szó az agnoszkálásról, hogy visszatérjek arra, amit önök a legfontosabbnak tartanak.
Itt tűnt ki a legjobban, mennyit ér az egész.
Hiszen hallotta ön az eszláriakat, miképp vallottak.
Ők azt hiszik, hogy ez a kereszténység harca a zsidók ellen. Ki-kisiklott nem egy tanúnak a szájából.
Innen magyarázható, hogy Vámosiné saját lányát vádolja hamis tanúbizonysággal.
A lány igazat mondott, de azért az anya se bűnös, mert ő azt hiszi, hogy istennek tetsző dolgot cselekszik, ha megsemmisíti a gyermeket, ki a keresztények ellen vall, azok mellett, akik az isten fiát felfeszítették.
Az eszláriak mind úgy léptek oda a sorompók elé: hogy azt valljuk, ami a legtetszetősebb az égieknek.
Eszter kicsiny volt, tehát a hulla nagy volt, Eszter vékony volt, tehát a hulla köpcös volt, Eszternek fekete szeme volt, mondjuk, lehet, hogy a hulláé kék volt…
Igen ám atyafiak – csakhogy »mappa« van már róla, hogy fekete volt. Ez a »mappa« a mi szerencsénk.
Ej, uram… Mondjam-e még a többit, meg a többit? Minek! Tiszta dolog ez nagyon. Minden ember látja, csak a vak nem látja.
