A SZEGEDI UDVAR
A SZEGEDI UDVAR
A szegedi királyi biztosság megszűnt a mai nappal. A Tisza Lajos holmiját, amit odavitt, s amit ott szerzett (s mit szerzett volna egyebet, mint néhány díszalbumot?), már csomagolják az inasai, holnap útra kel mindenestül, s a kis királyság, mely bájos fényét vetette az üres háztelkekre, míg fölépültek, egy ideig megmarad még az emlékezetekben, hogy vagy kétszáz év múlva aztán friss erőben »elevenedjék« meg regékben és operett-szövegekben.
Mert sokkal érdekesebb »udvarka« volt ez, mintsem az ember a lapok száraz hírei után gondolná.
Egy kiskirály, aki nem kér a néptől soha semmit, hanem aki mindig ad valamit a népnek. Igazán csoda, hogy annak a fehér báránynak, mely a Szeged címerében áll szelíden, a nagy kényeztetés mellett nem nőttek meg jobban a szarvai!
Szeged megkapta nemcsak azt, amit óhajtott, hanem mindazt, amit kigondolni képes volt. Csakhogy még az ország is segített neki gondolkozni.
A demokráciának (amennyiben van Magyarországon demokrácia) Szeged a főfészke, az egyetlen város lévén, ahol az iparos elem vergődött hatalomra a közügyekben is, hol nem a hivatalnokok a nép fölött, hanem a nép uralkodik a hivatalnokok felett, a »város cselédei«-nek nevezvén azokat féltréfásan.
Nagyurat sohasem ismertek és nem respektáltak. Nehány nemesi família, mely régi időkben ott megtelepedett, annyira izolálva érezte magát, hogy elfeledte címereit, predikátumait, s a városi polgárok kötelékébe kívánkozott.
Alig lehetett elképzelni, hogy egy igazi nagyúr s amellé egy perfekt gavallér, aminő Tisza Lajos, meg bírjon állani a talajon, mely az eddigi főispánok lába alól is csak addig nem siklott ki, míg kellemeztetni tudták magokat.
A jó öreg Dáni Ferenc, kit nehány hónap előtt temettek el, annyira kedvében járt a népnek, hogy székét megtarthassa, minden szembejövő emberrel kezet fogott, ő köszönt előbb, úgy gerálván magát, mintha mindenkit protezsálna, s különös módon kitüntetne, mely tulajdonsága aztán olyan végletekre ment, hogy egyszer látván a városházán amint egy büntetését (valami apró tolvajlás volt a dologban) kiszenvedett rabot kieresztenek, ismerősen üdvözölte.
– Szervusz, fiam, Kardos György, hol jársz itt, édes fiam, hol?
– Be voltam csukva, méltóságos uram.
– Ej, ej, hát nem tudod, te, Gyuri fiam, hol lakik az öreg Dáni Ferenc? Hát nem tudtál hozzám jönni? Bizony nem engedtem volna meg!
Mikor pedig jelentéseket vagy bármely hivatalos nyilatkozatokat kellett szerkeszteni, mindig összetett kezekkel kérte a főjegyzőt:
– Úgy csinálja meg valahogy, hogy ha Tisza Kálmán olvassa, akkor kormánypártinak látszassék, ha pedig itthon olvassák, ellenzéki szellem legyen benne.
Hát nem is volt az valami nehéz! Be van ehhez már dresszírozva a municípiumi jegyzők tolla!
Ilyen helyre került Tisza Lajos. Mindenki azt jósolta neki: vagy a népszerűtlenség, a demokrácia rideg makacssága öli meg, vagy az unalom. De egyik bizonyosan megöli.
A Zsótér-palotát rendezték be neki. S minden bizonyos effektusra való számítással történt.
Legelőször egy hivatalnok jött, aki megnézte a palota fekvését: melyik ablaka hová nyílik, melyik lesz a királyi biztos hálószobája, melyik lesz a tanácskozó, melyik lesz az elfogadóterem?
Azután jöttek egy hétig a nehéz társzekerek, amik a holmit hordták. Minden nap történt valami. Volt, mit beszélni a városban.
A következő héten két ezüst sujtátos inas volt látható. Úri lakájok Szegeden! A cívisek a fejüket csóválták: No még ilyen se történt soha!
Másnap nehány tisztviselő érkezett meg. Harmadnap egy fehér blúzos és fehér sapkás alak mutatkozott néha egy-egy pillanatra a Zsótér-ház kapujában. A biz a főszakács! Úgy nézett az ki arcra nézve, akár egy szenátor. Némelyek még meg is süvegelték őkegyelmét.
Később ott toppant a biztosi tanács: a kiskirály minisztériuma. Ezek már külön is csupa nagy emberek, a parlament tagjai. Horváth Gyula, Jankovics Miklós, Szemző Gyula, Komjáthy Béla.
Az egész város lázban volt, úgy, mint a színdarabokban, mikor a kürt harsan, hogy a király jön, s lassan hosszadalmasan lépkednek elő a nagyobb pompa végett az apródok, katonák, zászlósurak, míg az érdekfeszülten várt király még a kulisszák közt van.
A tompa demokrata idegek annyira fel voltak már izgatva és kifinomodva, hogy mikor a következő napon egy láda érkezett a postán Horváth Gyula nevére e jelzettel »díszruha«: abból minden ember azt találta ki, hogy Horváth Gyula lesz a főispán Dáni helyett. Megijedt ettől a jámbor mentétől a Dáni klikkje, s sietett Horváth Gyulával kacérkodni, aki nem tudta elképzelni, hogy nőtt ő meg huszonnégy óra alatt ilyen népszerűvé, kedvessé egy idegen városban.
Lőn hát, hogy a biztosi hatalomnak csak az előrevetődő fénye is megolvasztotta a demokrácia makacsságát. Még ott se volt a »király«, s máris ereje volt az »udvarnak«.
Hát még mikor aztán megjött Tisza Lajos, s ott állt éjjel-nappal a kapu előtt a díszcsákós baka, ki éjjel jelszó mellett eresztgette be az embereket a palotába.
Megélénkült Szeged. Fényes hintók álldogáltak délelőttönkint a palota előtt. A környékbeli megyék jártak tisztelegni a királyi biztoshoz. Azoknak mindig van valami ürügyük. A tizenkét biztosi tanácstag is arra való volt, hogy a külső fényt neveljék. A királyi biztos nem hagyott nekik semmi dolgot, s azok nem panaszkodtak amiatt. Hiszen többnyire képviselők voltak!
Maga a királyi biztos korán feküdt, korán kelt, mindig dolgozott, és sehol sem mutatta magát másképp, csak hivatalos alakban. A biztosi tanácstagok későn feküdtek és későn keltek, s mindenütt ott voltak, anekdotákat csináltak, udvari történeteket gyártottak, amelyek a nép közé szivárogván, megkedveltették velök a szokatlan csemegét: a cívisek akik azelőtt hideg közönybe burkolóztak az elől, hogy mi történik a városházán, egyszerre kezdték érezni az érdeklődést minden apróság iránt, ami a Zsótér-palotában történik a zajtalan folyosókon, amit suttognak. Egy elejtett szó, egy becsapódott ajtó zaja se veszett el. Azelőtt bízvást ledőlhetett volna a városház tornya is, arra is vállat vonnak. Melegebb vér kezdett cirkulálni az erekben.
S a biztosi tanács még arra is jó volt, hogy a királyi biztosnak legyen kit meghíni ebédekre. Ezek mellé felváltva mindig két-két szegedit, hogy lassankint jöjjenek bele a külső etikettbe, eltanulva a tanácsosoktól az úri modort.
Száz meg száz tarka adoma szépítette e sajátságos »udvar« életét. S ez igazán rózsaszínű élet volt, melynek felhője nem, csak napfénye volt.
Hiszen a »cukros hatalom« mindig azon törte a fejét, micsoda meglepetéseket készítsen Szegednek. Csoda-e, ha Tisza Lajost egész a bálványozásig megszerették? Az, hogy mindig csak jó és kedvező történt, megaranyozott mindent, ami történt, még azt is, ami történni fog. A biztos népszerűségre népszerűvé tette hivatalnokait is.
A hivatalnokok, akik nincsenek hozzászokva a népszerűséghez, elérzékenyülésükben beleszerettek a városba. Csupa szeretet volt ez, csupa cukor. Itt nem apprehendált soha senki. A mesék országa volt beváltva valóságra.
Mindössze egyszer történt, hogy két biztosi tanácsos, Komjáthy Béla és Tallián (a mostani Torontál megyei alispán) beadták a lemondásukat mind a ketten »egészségi okokból«.
– De hát mi bajotok? – kérdezgeté Tisza, kinek feltűnt az, hogy így egyszerre mennek a jó barátok, kik egy közös szálláson is laktak.
Tallián vézna fiatalember, panaszkodott, hogy az idevaló levegő árt neki, hogy napról napra fogy. Meránba akar utazni, bizonyosan mellbaja van. A hízásra hajlandó Komjáthy Béla ellenben Marienbadba készül, mert oly mérveket vesz nála a hízás, hogy valami komolyabb bajtól lehet tartani.
– Képzelődtök. Én legalább nem veszek észre rajtatok semmi lényeges változást. Azért hát nem mentelek fel, gondoljátok meg jobban két hét alatt. Hátha előveszitek majd a jobbik eszeteket.
Ezek azonban mindketten szomorúan rázogatták a fejüket, s elpanaszolták egymásnak, az egyik azt, hogy a tavalyi frakkja hogy lötyög rajta, a másik meg azt, hogy az övé a hátát se volna képes befedni. Halálos veszedelem ez már. Nincs itt maradás többé.
Az egész város sajnálkozott távozásuk felett. A biztos maga búcsúvacsorára hítta meg őket.
Hát mikor eljönnek a búcsúvacsorára, mind a kettőnek tündöklik az arca a nevetéstől:
– A vacsorát megesszük, kegyelmes uram, de már nem megyünk sehova.
– Mit? Meggyógyultatok?
– Nem volt nekünk semmi bajunk, kegyelmes uram. Hanem a múltkori estélyedre kicserélte a közös inasunk a frakkjainkat. Ma meg véletlenül visszacserélte. Hát látjuk, hogy egészen ránk illenek.
Így aztán együtt maradt szép egyetértésben az egész udvar egész addig, míg kellett.
Tisza Lajos valóságos bravúrral tudta felhasználni a külső eszközöket a dolog lényegének javára, mikor azonban nem volt már ezekre szüksége, sietett elvetni magától minden fölösleges cifraságot.
A tanácsot eleresztette, fogatjait hazaküldte, a huszárok fölvették a hétköznapi ruhát.
– Most már ne dolgozzunk kesztyűben – mondá –, hanem gyűrjük fel inkább a karunkat.
S dolgoztak is eredményteljesen két kézzel egész a mai napig, megérdemelve az elismerést, mely a szegedi négyéves királyság megszűnését kíséri.
