AKIK A HALÁLT HÍVJÁK
AKIK A HALÁLT HÍVJÁK
Hiúság! – mondják a vezércikkírók. Betegség! Mánia! – szólnak a doktorok. Divat! – sopánkodnak az asszonyok, midőn egy-egy új öngyilkosság történik. És meglehet, egyiknek sincs igaza. Nevelés! – mondhatná egy hang. De ennek a hangnak gazdája alszik és nem lát. Miatta durroghatnak a pisztolyok.
Hogy divat lenne az öngyilkosság, annak csak a körmöcbányai esetben maradt nyoma. Ott történt meg valamikor a városbírón, hogy a kertjében minden héten felakasztotta magát valaki az ott levő nagy diófára. Egészen rászoktak az öngyilkosok arra a diófára. A polgármester aztán figyelmeztette a főbírót, hogy mint magisztratuális perszónának illő lenne kivágatni a boldogtalan fát.
– Hm – mondá a főbíró fejvakarva –, ilyenkor a restoráció előtt mégis bajos dolog a közönség kedvét rontani.
De ennek is kitalálták aztán a módját, a városi hajdú kidobolta, hogy a főbíró uram jövő szombaton kivágatja a diófáját – hát addig tessék vele rendelkezni.
Hiszen nagy hatalom a divat, öl is (néha jobban, mint a pisztoly); de már divatból senki sem teszi, hogy meghaljon, már csak azért sem, mert nem élvezheti aztán az effektust, amit halálával csinált.
Tagadhatatlan azonban, hogy erre az effektusra majd mindegyik öngyilkos gondol utolsó percében. Aki megfigyeli azokat az apró részleteket, melyek az utolsó készülődésekben nyilvánulnak, az látja felcsillámlani a hiúságot, mely még a sírnál sem végződött, csak a sírban.
Ott van ez hiúság a levelekben, melyek azokhoz szólnak, kik iránt az elköltözöttek érdeklődnek; tessék ezt a stílust megolvasni. Mennyi affektáció, mennyi hatásra számított frázis! A székesfehérvári öngyilkos szerelmespár elrendeli, hogy egy közös sírba temessék őket, s egy tövisvirágot ültessenek a lábaikhoz. Kész anyag egy népdal számára, kivált ha még hozzátesszük, hogy a szülők annyira nem fogadtak nekik szót, hogy külön-külön temetőbe vitték halottjaikat pihenni. »Kegyetlen szülők!« – fogja sóhajtani a nóta. De azt senkinek sem jut eszébe megjegyezni, hogy kegyetlen gyermekek, kik összezúzták szülőik szívét.
Némelyek öntetszelegve választják ki a helyet, ahová előszólítsák a halált. Árnyas berek susogó leveleivel vegyüljön összes halálsóhajuk. Érezzük, hogy bizonyos beteges regényesség fogta az egyik kezüket, ha nem is azt, amelyikben a gyilkos fegyver van. Vannak olyanok is, akik a szerkesztőségek számára hagynak leveleket. Az ember önkéntelenül kérdi, mi érdekük ezeknek abban, hogy az itt hagyott világban másnap minél jobban szerepeljenek.
A legritkább esetek közé tartozik, hogy a mi öngyilkosaink ridegen, szó nélkül, egyszerűen menjenek el mitőlünk. Pátosz majd mindenik esetbe vegyül. A halál közelsége úgyszólván költőkké teszi az öngyilkosokat. A legszilárdabb emberek szépen, szárnyalással írnak. A léleknek egzaltációja határozottan kiérezhető. Úgy tetszik nekem, mintha e szerencsétlen lények azt hinnék, hogy valami rendkívüli hősi dolgot cselekesznek, s lelkük nemes dacban, fölmagasztaltságban ringatja magát.
A rettenetes kollízió, melybe a társadalommal jutottak, az ő bensejükben úgy olvad fel, hogy a társadalom a hibás, s ő rajtuk esett méltatlanság. S a mélyen átérzett méltatlanság kölcsönzi nekik azt a sajátos hangot, azokat a bús kesergő, de mégis büszke szavakat, melyek olyan fájón csengenek a szívekben… az idegen szívekben is.
Még könnyekre indítóbb azoknak a halála, kik látszólag érzéketlenül lépnek eléje. Színmutatás! E boldogtalanok cinizmusa éppen olyan hatáshajhászat, mint amazoknak a szóvirágai!
Ajkukon gúnnyal, a külső világ iránt megvetéssel enyésznek el.
»Az új csizmatisztító kefémet – írta a szabadkai öngyilkos – hagyom a polgármester úrnak.«
Egyébről nem írt. De azért ne higgyétek, mintha nem lett volna más mondanivalója a világnak, csakhogy a kefe kié legyen.
Az öngyilkosok kedélyessége a legkeserűbb szenvedésből nőtt. Vérvirág. De még ez is hatást akar tenni.
Az öngyilkos nőkön látszik leginkább, mennyire törődnek még a világgal, amelyről lemondottak. Legszebb ruháikat veszik fel, rózsát tűznek gondosan fésült hajukba, s annyira szembeszökő a hiúságuk e borzasztó lépésnél is, hogy eszembe jut egy anya, aki a gyermeke temetésére öltözködött.
– Siess – figyelmeztette a férj –, a közönség már gyülekezik.
– Kénytelen vagyok tiszta alsószoknyákat venni – felelte szomorúan –, mert valószínű, hogy elájulok a temetésen.
De miképp is tételezhetnők fel, hogy egyszerűen, természetesen minden más utógondolatot a halálon kívül kizárva, tudjanak kimúlni az öngyilkosok, mikor maga az öngyilkosság a legtermészetellenessebb.
A kérdés csak az lehet, mekkora része van a hiúságnak, a beteges regényességnek, a szentimentális idegességnek és a hatásvadászatnak az öngyilkosságban. Mert hogy ezeknek is van részük benne – az bizonyos.
S ezeken volna talán hivatva segíteni egy okszerűbb nevelés, mely edzettebb, reálisabb, erőteljesebb gondolkozású, kevésbé elpuhult és unott generációt nevelne.
Mert a másfajú öngyilkosok számára nincs mentség. Azok úgyszólván szabadalmazottak.
…A boldogtalan szerelmeseket ezután is hívni fogják bolyongásukban a folyamok locsogó habjai. Csillogó tó hullámzó fodra vetett ágyat ígér nekik. Így volt, úgy lesz.
S van még egy harmadik, negyedik faj is. Mit szóljunk ezekről?
E nyáron ölte meg magát egy ismerősöm »anyagi körülményei miatt«. Ez a legszélesebb, legjártabb országútja a halálnak minálunk!
Fiatal férfi volt, okos és szeretetreméltó, halála nagy hullámokat vert a lapokban, mert összeköttetésben is volt némi szenzációs körülményekkel.
Elmentem megnézni szegényt. Ott feküdt Zöldfa utcai szállásán halántékon lőve, részvétlenül elhagyatva. Két nyomorult milly-gyertya világította meg roncsolt fejét.
Csupán öreg gazdasszonya rendezett ott egyet-mást.
– Mi volt az oka? – kérdém fojtott hangon.
– Mi? – szólt közömbösen a spaletákat csukogatva. – Egyszer összeszámította előttem, több mint kétszáz pertu pajtása volt.
