AZ ÚJ FŐMARSALL
AZ ÚJ FŐMARSALL
Szécsen Antalnak udvari főmarsallá történt kineveztetését olvasva, örülni kezdünk, hogy íme már ember is eljut ilyen tisztességre.
Ellenben Szécsen Antal életrajzát olvasva, mely ez alkalomból újíttatik föl a lapok által, kisül, hogy Szécsen Antal horvát származású. S ezen is örül az ember, mert ezzel is kevesebb magyar ember ült a Reichsratban.
Hogy minek ezt itt fölemlegetni? – fogja gondolni némely olvasó. Pedig nem úgy van! Ez nagyon is idetartozik. Ok és okozat. Ha Szécsen Antal nem ült volna a Reichsratban, ma talán nem volna udvari főmarsall.
A mi jámbor országunkban gyakorta zavarják össze az erényeket a hibákkal, a szereplést a nagysággal. A nemzeti törekvések zászlóvivői úgyszólván egyforma elismerésben részesülnek a nemzet részéről a nem nemzeti törekvések zászlóvivőivel. Hát kinek lenne itt aztán különösebb kedve kitenni magát a nemzeti törekvésekért?
Dehát mindegy, Szécsen Antal udvari főmarsall lett ebben a kolerás esztendőben.
Tagadhatatlanul kiváló szerepet játszott a politikában, de ezt az egész szereplését mi magyarok elengedtük volna neki.
A múlt főrendiházi viták alkalmával egy képviselő mutogatta az egyes nevezetességeket szintén a karzaton levő öreg atyjának:
– Nézze, apa, ott azt a kis vöröses emberkét a húsos arcával, nyírott bajuszával, az Szécsen Antal gróf. Nagyon okos ember ám…
– Tudom, fiam, hogy okos ember – felelt élénken az apa. – Eleget pisszegtem a beszédjeinek fiatalabb koromban.
Igen, eleget pisszegtünk neki arra nézve, hogy Bécsben tárt karokkal fogadják.
A gróf politikai múltjáról elég legyen a következő fő momentumokat említeni. 1848 őszén közeledett az udvarhoz, s ő fogalmazta a szeptember 22-iki manifesztumot, mely a magyar országgyűlést forradalmi velleitásokkal vádolta, aláírta később az ó-konzervatívek emlékiratát is. 1860-ban belépett a Reichsratba. Az alkotmány visszaállítása óta be-benézett néha a főrendiházba, de leginkább mint külügyminiszteri aspiráns lett emlegetett, mindannyiszor, mikor egy külügyminiszteri pálya lealkonyodék.
A legújabban a főrendiházi Tisza ellenes ellenzéknek lett Zichy Nándor mellett egyik vezére.
Mennyivel kellemesebb ez a mai kor!
Hajdanában, mikor még a mai ókonzervatívek ősapái uralkodtak, ha valaki ellenfelük volt, egy nap csak eltűnt, tudja isten, hova, vagy ha nem tűnt el, hát valami méreg által pusztult ki, nótába fogták, börtönbe vetették stb.
Tisza sokkal szelídebb.
Az ő ellenzéke is tünedezik ugyan, de uti figura docet, ránézve igen kellemes módon. A főmarsallság nem külügyminiszterség, de azért igen kellemes hivatal lehet. Az isten sokáig éltesse benne Szécsen Antalt.
Mert ha nem volt is olyan magyar ember, mint a minő például csak Tisza Kálmán is vagy Mocsáry Lajos, egyszóval aminőket mi szeretünk, azért azt nem tagadhatjuk meg tőle, hogy okos ember és nagy műveltséggel bír. S hogy mint politikai karakter, amennyiben elejétől fogva egészen mai napig hű maradt elveihez, méltán érdemli meg azon közbecsülést, amelyben részesül.
Fel fog azonban tűnni nálunk a túlzások és a mágnásmánia hazájában, ha megírom abbeli meggyőződésemet, hogy azok a »halhatatlan és remek« esszék, melyekkel az akadémiába és a Kisfaludy Társaságba főúri voltánál fogva bejutott, nagyon gyengécske kísérletei egy igen művelt és ízléssel bíró dilettánsnak. Hanem a politikai beszédjeiben mindig van valami tartalom, s amellett széles látókör, csín és forma jellemzi azokat. Kevés magyar főúr bír annyi kiváló tulajdonsággal, mint Szécsen gróf, ez idő szerint Apponyi Albertet kivéve talán egyetlen egy sem.
Ami azonban a szorosan vett szónoki talentumát illeti, melyet szeretnek magasztalni, azt én nem bírtam benne fölfedezni soha; lehet, hogy hajdan a Reichsratban igen jól pattogtatta a der, die, dast, de édes hazánk nyelve egy kicsit terhére látszik lenni, s ilyenformán folydogált le ajkairól a minap egy esszéjében ezen idézet:
Üllj melém a kandalóhoz.
Föll van szittva mellege.
Föll van szittva mellege.
Ahova egy »l« kell, oda tesz kettőt, s ez nem volna oly nagy baj, mint az, hogy onnan veszi el ezeket az »l«-eket, ahová kettő kellene.
De azért a rossz nyelvi ökonómiáért bizony még az Akadémia sem vethet reá követ.
S hogy ím most igazán odaült a »kandalóhoz«, »mellegedjék« ott sokáig, s magas méltóságában se feledkezzék meg rólunk, kik előtt nem volt ugyan népszerű soha, de mindég tiszteletbe részesült.
Hát ha még azt tudtuk volna róla, hogy horvát!
Mert horvátnak valóságos debreceni magyar.
