KÉTEZER ÉJSZAKA
KÉTEZER ÉJSZAKA
Könnyű volt a szultánnak ezer és egy éjszakán át meséket hallgatni, de nehéz volt a szegény Seherezade szultánnőnek ezeregy éjszakán mesélni…
Ez jutott eszembe ma reggel, mikor rávetettem szememet a Pesti Hírlapra, ahol ott áll a homlokzaton: »(1999) szám«.
Tehát nem is ezeregy éjszaka, hanem holnap lesz a kétezredik éjszaka.
Mert mikor a többi embereknek nappal van, akkor van a szegény újságíróknak éjjel és viszont.
A lap este készül. Mikor a hivatalnok elvégzi napi teendőit, s kimegy mulatni, akkor megy az újságíró dolgozni. Igaz, hogy nappal meg jóízűen alszik, mikor a többi ember dolgozik. És az is igaz, hogy neki dolgozik a többi ember.
Ha tánácskoznak, ha verekednek, ha jót, ha rosszat tesznek, az mind őneki anyag.
Csakhogy az azért mégis lélekölő munka. A szegény újságíró félannyi idő alatt kopik el, mint más foglalkozású halandó.
S a szerkesztőségnél még gyilkosabb hely a nyomda. A betűszedőnél kétszerte tovább él az újságíró, mert az ólom gyorsabban öl, mint a tinta.
De amiért mi korábban pusztulunk el, megvan a mi reciprocitásunk is: előbbre vagyunk a többi embereknél egy nappal.
Előbb döfnek hátba vagy csiklandoznak össze az események: ami a közönségnek »ma«, az nekünk »tegnap«.
És ha mi előbb halunk is meg, vigasztal az a hit, hogy a lap nem hal meg soha.
Mert bizony az is csak hit. Magyarországon sokkal öregebb újságírók vannak, mint lapok.
A »Pesti Napló« volna a Nesztor, s az is csak harmincöt esztendős. (Nem is vehetjük hát neki rossz néven, hogy még piros nyakkendőt visel.)
Ily viszonyok mellett nem tréfa a kétezredik numerus!
Vegyünk egy lélegzetet, uraim.
Gondoljuk meg mi az a kétezer szám.
Hány vaspennát koptattak el a munkatársak, s hány munkatársat koptattak el a vaspennák?
Hányszor kellett összeveszni a faktorral és metrompással? Hány nyomdahiba nyilallott keresztül szíveinken? Hány párbajszekudáns lépte át küszöbünket? És hány kutyanyelvet írtunk tele kétezer hosszú estén!
A tollak mélán percegnek idefenn, az olló vígan nyirbál, s a tegnapi újságok engedelmesen sustorognak a kezeink közt, mert lélekemelő az, hogy egy holnapi lap kilenc tegnapi lapot eszik meg, hogy megújulhasson… Egy szörny, aki apái húsából táplálkozik…
S azalatt odalenn a másik szörny zakatol… a gép. Ez, aki fölszedi ezer kutyanyelvről, ami azokon írva van, s mind belediktálja egy árkus papirosba, hogy az ordítsa tele némán, hatalmasan az országot.
Milyen zene az nekünk, mikor ez a bolondos falánk gép rákezdi a rettenetes morgását, azt az idegizgató csámcsogást, amikor ő eszik.
Mert eszik. Éspedig jól él. Minisztereket eszik, nagy politikusokat föltrancséroz, zsidókat, papokat és apró embereket gyömöszöl be a gyomrába.
És ezt, mint a kókaiak, elölről kezdi minden nap, mert a minisztereken sok hús van. (Tudom, hogy erre azt fogják kérdezni: beleértem-e Tiszát is?)
Ennél a szörnyű gépnél semmi se telhetetlenebb a világon, kivévén a nyájas olvasók.
Őnekik semmi sem elég. Ami egy résznek tetszik, az a más résznek nem kell. Egyik erre haragszik, másik arra, egyik ezt szereti, másik azt.
Hányszor hallottam panaszképpen felhozni, hogy »hej, csak ne volna a lap olyan antiszemita«, s ugyanannyiszor hangzott az a szemrehányás is: »ugyan keresztény redakció létetekre, hogy lehettek olyan filoszemiták?«
A közönség közt mindenre akad hivő.
Még olyan férfiú is találkozott egyszer, aki énrólam, pedig szörnyen rest ember vagyok, azt tartotta, hogy az egész lapot elejétől végig magam írom.
Ez a férfiú Czincz bácsi volt, a híres alföldi kortes, aki az eszlári pör alatt ott tartózkodott Nyíregyházán, és zsidó létére természetesen nagy filoszemita volt.
Egy nap dühös vasvilla szemekkel tekint reám, és nem köszön.
Mit vétettem én a derék Czincz bácsinak? – gondolkoztam magamban. De hát végre is abban hagytam a gondolkozást. Úgysem volt az divatban az eszlári pör alatt!
Hazamegyek, nézem a postáról kapott Pesti Hírlapot. Hát egy cikk van benne Törs Kálmántól.
Másnap megint találkoztam Czincz bácsival az utcán.
Messziről mosolyog édeskés kortesi ábrázata, nagyot köszön hódolatteljesen, mintha legalábbis én lennék a szegedi rabbi.
Mivel engesztelhettem én meg a derék Czincz bácsit? – tűnődtem rajta.
Hazamegyek. Nézem a »Pesti Hírlap«-ot. Hát egy cikk van benne Beksicstől.
Harmadnap már megint rám se nézett az öreg, negyednap fidibusszal szolgált, mikor rá akartam gyújtani, s ez így ment egész végig aszerint, amint vagy Törs vagy Beksics írt aláíratlan vezércikket.
De hát ez már mind régen történt, valamikor az ezerhétszázadik számunk idejében. A világ egyre forog. És mert forog, a számokat egyre szaporítja. S a számok egyre forgatják a világot.
Ami eddig volt, nem nagyon jó volt.
Ami ezentúl lesz, várjuk be együtt mai olvasóinkkal legalább a kerek húszezerig.
