KORTESESZKÖZÖK
KORTESESZKÖZÖK
Nem akarom itt leírni néprajzi szempontból a kulacsot, a butykost, a kettéhasított banknótát. Hiszen a korteseszközök ma már annyifélék, hogy lehetetlen volna elszámlálni. Vácon szűrt osztogattak egy hatosért, a Mara Lőrinc kerületében a takarékpénztári könyvecskék voltak a bolondító csalmatok.
Legpraktikusabbnak bizonyult alkotmányos életünkben eddig, ha valami nagy úr a községeknek ígér benefíciumot, legelőt vagy nehány hold erdőséget. Hiszen csak ígérni kell, megadni nem. Ilyen alkalmakkor aztán a községi testületi szellem tartja össze a vótumokat egy táborban.
Hanem hát persze ahhoz az kell, hogy a jelöltnek szomszédos domíniuma legyen az illető községgel.
A szomszéd-domíniumos jelöltek azonban átkozottul kezdenek fogyni, sőt általában a domíniumosok is.
A képviselőség utáni hajhászat nem csökkent ma sem, még inkább növekedett, de azért a korteskedések mégis csökkentek, de nem a szigorú választási törvény, hanem az általános elszegényedés miatt.
A felséges »nép« szempontjából legjobb jelöltek ez idő szerint a habarékpárton vannak. Nagy urak, gazdag mágnások, kiknek módjukban áll kinyitni az erszényt.
A másik két párt emberei nagyon könnyelműen veszik a dolgot.
A függetlenségiek így okoskodnak: »Ha kellünk a népnek, hát majd megválaszt«.
A kormánypártiak pedig így: »Ha kellünk Tiszának, hát majd megválasztat«. Tudják a kópék, hogy kellenek!
Csak a habarékpárti ember megy a bizonytalanságnak, ők nem bízhatnak sem a népben, sem a hatalomban. Ők nem kellenek senkinek. S mert tudják ezt jól, ők a legjobb, legzsírosabb jelöltek, kik jelentékeny elszánással lépnek a választás deszkáira.
Bomlik a világ. Az elszegényedés elvette a választások poézisát.
Más időkben ilyenkor már ezer meg ezer kortes szellem szállta meg az országot, s folyt a bor a hordókból, s folyt a meggyőző szó a kortesek szájából. Muzsikaszó is volt hozzá. A kottára szedett programoknál semmi sem bírhatott nagyobb hatással.
A civilizáció kezdi eltörölni az ólombotos, pityke-mándlis, tollas korteseket.
A kortesek most a lapok.
Lepedős papirosok hozzák meg a kerületekbe a fölléptetendő jelölt hírét, érdemeit.
Mennyivel szebb volt ezt élőszóval hallani a kortesektől.
Tucat számra indulnak meg a lapok most. Mint mikor a legyek éledeznek tavasszal. Az ember tűnődik rajta: ugyan hol lehettek ezek a télen? Itt is, ott is fölveti magát egy-egy újság, az ember azt hitte róla, hogy nem is él már. Hanem ilyenkor előjön valami lyukból, mint a vakondok.
Hogy ugyan hol tartózkodnak három év alatt ezek az »obsitos« katonák, melyek most parancsszóra egyszerre nagy csörtetéssel özönlik el a vidéket?
A kormánynak négy-öt ilyen lapja van, de ezeket sohasem lehet látni.
Halljuk, hogy élnek, de nem látjuk. Tudjuk, hogy szubvencionálja őket a kormány, de nem vesszük észre, hogy miért.
Homályos dolgok ezek nagyon.
Mesélik, hogy egyszer valaki föltette magában, hogy prenumerál egy ilyen lapra, s beállított a szerkesztőhöz.
– Mi tetszik? – kérdé udvariasan a szerkesztő.
– Előfizetni jöttem »Népboldogság« című lapra.
– Igen? – tagolá a szerkesztő savanyúan. – Én azt hiszem, uram, hogy az nem a kegyed számára való lap. Nem ajánlom, uram. Hiszen az csak az együgyű népnek készül.
– De nekem éppen néplap kell.
– Igen? – vágott közbe kétségbeesve. – Oh, ha néplap kell, akkor ajánlom a Nagy Miklósét, a »Képes Krónikát«.
– De nekem éppen csak az ön lapja kell.
– Higgye meg, pedig nem érdemli meg. Hiszen a napilapok is olcsók. Ez pedig drága is, de nem nyújt semmit!
– Mindegy, már én föltettem magamban.
– Isten neki, uram – mondá a szerkesztő bús sóhajjal –, s mennyi időre jegyezzem be?
– Egy félévre. S a mostani számot mindjárt el is viszem.
A szerkesztő elhalványodott.
– Az lehetetlen – dadogá. – Ön sokat kíván tőlem.
– Teringette, uram, hiszen megfizetem.
– Igaz, igaz, kérem… de mégis esedezem önnek, mondjon le arról, hogy az én lapomat járassa.
– Nem tágítok. Sokkal nagyobb tisztelője vagyok önnek…
– Kész vagyok bármi áldozatra, csak ne kívánja.
– Nem alkuszom.
– Hát akkor menjen ön pokolba a kívánságával. Tudja meg, uram, hogy az a lap csak egyetlen egyszer jelenik meg évenkint, s akkor is egyetlen egy példányban, amelyet januárban a szubvenció kiutalványozása végett szoktam bemutatni a bölcs kormánynak. Alászolgája.
———————————————————
Hát mondom, az ilyenféle lapok most mind föltámadának szunnyadásaikból, s hirdetik az igéket szanaszét a kerületekben.
S ezek a fekete apró betűk most a fekete hadsereg.
Csakhogy ez a sereg csak úgy győz, ha elegendő muníció adatik melléje.
