A MI KÉPVISELŐHÁZUNK
A MI KÉPVISELŐHÁZUNK
Csakhogy most az a kérdés, a régit rajzoljam-e vagy az újat. Mert a régi már nincs meg, az új pedig még nincs meg.
Ugyanaz a szituáció ez, mint mikor Tisza Kálmán (beszédjei közben) friss pápaszemet vált.
[A lapalji jegyzetben van egy rajz is: egy szemüveges férfi és egy plusz szemüveg. Ld. VIII. sz. képmellékletet.]
Más pápaszem, de csak épp az a kilátás!
Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami a régi. Ugyanazok a pártállások és ugyanazok az arányok a pártok számerejére nézve. A múltkorihoz hasonló impozáns többség a kormánypárton, utána legtöbb tagot számlál, noha kissé megcsappant, a függetlenségi párt, nőtt valami keveset az egyesült ellenzék, de drága áron. (Eszünkbe jut erről az alkimista, aki a fűzfából is aranyat bírt előállítani, de minden arany két aranyába került.)
A választási tusák igen zajosak és elkeseredettek voltak. A kerületek ára nagyban emelkedett, mit főleg az okozott, hogy az egyesült ellenzék nagy pénzerővel ment az urnák elé. Pénze csak a függetlenségi pártnak nem volt. De a személyeknek itt is költeni kellett, s egy kerület ára átlag két- és háromezer forint közt váltakozik.
Ingyen kerület alig volt harminc az országban, s ebből is nagy rész az antiszemita pártnak jutott.
Mert az új idők kitolták a negyedik pártot: az antiszemitákat. Tizenöt tagot számlálnak, si vota non ponderantur. Külön són és kenyéren lesznek jövőre, azaz külön klubban folytatják tanácskozásaikat.
A lefolyt országgyűlésen csak öten voltak, s ha öten egy év alatt tizenötöt szültek, mennyit szülnek vajon tizenöten három év alatt? (Pedig ezek mind szüléssel foglalkoznak majd!)
Ez lesz a világon az első együvé kögített parlamenti párt, melyet egy harmadrendű kérdés tart össze, s mely nagyobb jelentőségű kérdésekben mindannyiszor szertemállik.
Ebben a félszeg helyzetben még azonfelül meddő munka vár ezekre az urakra. Vizet visszafelé vezetni lehet ugyan, de roppant erő kell hozzá.
Hogy az antiszemita párt megvan, illetőleg, hogy ilyen kényelmetlen formában van meg, annak nagyrészt a többi pártok ideges, politikátlan magaviselete az oka, kik ez alárendelt társadalmi kórkérdést eleitől fogva nem akarták megszívlelni saját küszöbeikben belül, pedig ha megvan, le kell számolni vele s minél inkább diszlokalizálni. A puskapor robbanó erejű egy rakáson, de ártalmatlan szemenkint szétszórva.
Parlamentünk túlnyomó részét most is a »dzsentri« teszi még, de a »lateiner« elemek sokkal rohamosabban szaporodnak, mintsem kívánatos lehetne. Újabban az alsó papság is szívesen kezdi fölcserélni a tarokk-partik színhelyét, a csendes, nyugodalmas plébániákat a zajos pártklubbokkal. S liberális gondolkozású politikusok feszegetik immár, hogy a papi állás inkompatíbilis a törvényhozói függetlenséggel.
Az erősebb kötelék, mely az egyházhoz fűzi a papot, lehetetlenné teszi a képviselői függetlenséget.
De mert e megjegyzések a kormánypártiaktól indulnak ki s leginkább a kat. papság ellen (Ivánka Imre nyíltan is hangoztatta szabadkai beszédjében), elég ügyesen lehetne őket humorizálni; mert van valami olyan is bennük, hogy akiknek már megvan a magok »csalhatatlan embere« Rómában, azoknak nem sok hasznát veheti az ő csalhatatlan emberük Tisza Kálmán.
De a papság politikai szereplési divatja még nem aggasztó. Sokkal rosszabb jelenség az, hogy léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket, kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején. A polgárerények iránti érzék kiveszett a népből. A legkiválóbb férfiaink visszavonultak a közpályától. Ghyczy Kálmán, Andrássy Gyula gr., Simonyi Lajos, Sennyei Pál, Lónyay Menyhért, Somssich Pál nem kívánnak többé a sorompó elé lépni. Az egy Andrássyt kivéve, mind elkedvetlenedésből álltak ki. Egy tavalyi képviselő ezek közül, midőn arra perszvadeálták, hogy az idén is lépjen fel, ne hagyja ott még a képviselőtársait, büszke keserűséggel mondá:
– Az én képviselőtársaimat? Azokat a temetőkből kellene felköltögetni!
Ám ezek önként vonultak vissza. Ez, mondjuk, csak a saját jó ízlésük. De vannak kiválóak, akiket a nép buktatott ki. Helfyt, Eötvös Károlyt, Bittó Istvánt, báró Kemény Jánost, Ordódyt, Győry Eleket, Németh Albertet, György Endrét stb. Ez már a nép rossz ízlése!
Sok régi ember kimaradt, s azok közt sok jó, sok új ember jött be (majdnem százhúsz), s ezek közt kevés jó.
Igazán jogosult a panasz, hogy a parlament nívója ismét esett.
De hát végre is ahogy van, úgy van. Amilyenek vagyunk, olyannak mutat a tükör.
Ezen én bizony nem sopánkodom, hanem inkább utánzom a szinghali főnököt, aki így szólt:
– A bécsi nőknél, megvallom, szebbek a pestiek, még ezek se olyanok, mint a szinghali menyecskéink!
A mi parlamentünk a miénk. Elég szép az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.
Még csak egy kis statisztikát bocsátok előre, hogy honnan, miképpen jött össze. A legmagyarabb vidékeken, Somogyban, Csongrádban, Vasban termettek az antiszemiták, az aranykalászú Alföld adta a függetlenségi pártot, magyartalan helyek az egyesült ellenzéket, Erdély, Felső-Magyarország s a nemzetiségi vidékek küldték fel a kormánypárt zömét. Debrecen rehabilitálta magát Tisza Kálmán szemében, s a másik nagy magyar város, Szeged is kormánypártit választott egyik kerületében, azazhogy Tisza Lajost választotta, aki kormánypárti. Erdély ezúttal is szerepet cserélt. Erdélyről ugyanis azt mondják a gúnyolódó nyelvek, hogy a legbecsesebb kincse az országútja, mely Magyarországba vezet. Most a magyarországinak volt a legbecsesebb az az út, mely Erdélybe vezet. Sok földönfutó magyarországi jelölt hajtotta ott le fejét a bizalom vánkosaira, s még pár hontalannak fog nyújtani menedéket a bérces haza a pótválasztásoknál is.
Mesterségek szerint felosztva legtöbb jutott be a Házba az olyanokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekből van vagy negyven, pap mintegy tizenöt, az írókra és újságírókra szintén jó idő járt. Egy egész sereg van benne: Falk Miksa, Csernátony, Zichy Antal, Vadnai Károly, Hegedüs Sándor, ifj. Ábrányi Kornél, Neményi Ambrus, Csávolszky Lajos, Hoitsy Pál, Törs Kálmán, Beksics Gusztáv, Szathmáry György, Herman Ottó, Pulszky Ferenc, Enyedi Lukács, Verhovay, Szalay Károly, Lukács Gyula, és akit a legelején kellett volna említenem, Jókai Mór. Pláne két kerületben. (»Most legalább pikét játszhatom magammal« – mondá, amikor a kassai megválasztásáról is értesült.)
Noha ezek a mi fajtánkból valók, még ezek is ahány, annyi felé húznak szét. Van közöttük mameluk, professzionátus frondeur, nyílt és titkos reakcionárius, lesipuskás, antiszemita, klerikális, anarchikus, lármacsináló. Egyszóval az egész tenger látható ebből a csepp vízből.
Napirendre térve a bukottak fölött, kiket egy közös sírgödörbe temet az emlékezet, maradjunk a diadalmasokkal, kik szeptember végén (tehát még ezen füzetünk megjelenése előtt) ültek össze a Sándor utcai ócska házban, melynek helyiségeibe néha a szó szoros értelmében becsurog az eső.
Az új, Tömő utcai palota, melyről azt híresztelik azok, akik megszavazták, hogy második csodája lesz a fővárosnak, csak tíz év múlva épül fel, ha ugyan a mesterek fölépítik, s holmi bazilikai fátumok közbe nem jönnek.
Egy évtized parlamenti története tehát még itt fog lejátszódni a régi épületben, melynek fülkéit, folyosóit, minden zegét-zugát annyira megszoktuk, hogy alkalmasint nehéz szívvel hurcolkodunk majd be a leendő pompás gót palotába, melyet a legújabb budai ötlet szerint a Darányi Ignác kedvéért építenek az ő kerületével vizavi.
Hogy a megszokás milyen nagy úr, arra elég fényes eset az Urbanovszkyé, ki – mikor a fúzió alkalmával majd a Tisza-, majd a Deák-párt akart más klubhelyiséget, s már majdnem úgy fordult, hogy az eddigi Lloyd-épületbelit az egyesült ellenzék fogja kibérelni – rettenetes félelmet állott ki, míg végre sok lelki tusa után abban állapodott meg:
»Én nem mozdulok egy tapodtat sem; ahhoz a párthoz állok, amelyik idejön.«
Jellemző vonás nálunk e makacs ragaszkodás a régihez. Most is az az eset, hogy nagyon is sokan törték magokat ebbe a régi házba, kiknek nem ártott volna megvárni az újat, míg felépül.
Hanem igaz az is, ami igaz, sok emlék tapad a mostani épülethez, mely megszépíti.
De kétségkívül legtöbb a folyosókhoz. Csak magukról a folyosókról is mennyi mindent lehet elmondani!
Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé! Szóváltások, összeesküvések, párbajkihívások.
A folyosóforradalmak sokkal veszedelmesebbek a klubforradalmaknál.
A tanácskozóterem csak színpad, ott csak játszanak; hanem a folyosók a kulisszák, itt öltözködnek, itt festik ki magukat a szerepükhöz.
Mikor még tekintélyesebbek, de mégiscsak »tekintetes urak« voltak a képviselők, valamikor a Szentiványi elnöksége idejében nagy volt a különbség a bal és jobb folyosó közt. Tigris a világért sem ment volna át a túlsó folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá veszik, hogy disszidenskedik, s mameluk is nagy ritkán vetődött a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szoba« miatt.
Mert a piros szoba, hova a miniszterek a cilindereiket és felső kabátjaikat lerakják, hol hevenyészett audienciákat adnak és tanácskozásokat tartanak, a balparti folyosón van.
Semleges terület ebben az időben csak a büfé volt, melyet a pártoskodás szelleme meg nem fertőztetett.
Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az erkölcsök. A régi feszesség megszűnt. A közösügy erősebb lett. Az egyik párt beletörődött apródonkint, s a másik pártban sokan vannak már, akik vállat vonnak: »Hiszen nem mi csináltuk!« A balfolyosó elveszté vad jellegét. Szabadon járnak-kelnek a legkülönbözőbb természetek. Istóczy akárhányszor tér ki a pokrócon Wahrmannak. Az öreg Prileszky ellenzékiekkel végzi rendes sétáit, miután otthon megitta a rendes marienbadi vizét. Szalay Imre nem átall szóbaállani Tisza Kálmánnal is, ha úri kedve tartja.
Azóta természetesen letűnt a jobb folyosó csillaga, mivelhogy nem ott fekszik a miniszteri szoba. Madár se jár arra most, hacsak néha egy-két habaréki ember, kik sötétebb óráikban ott összesúgnak, – minélfogva rendesen azon cirkál egy-két mameluk is, hogy híradással lehessen a »generális«-nak.
Bent a tanácsterem elrendezése puritán egyszerűségű (de annál több a cikornya a beszédekben). Ha elmondjuk, hogy az elnök zöld mennyezet alatt ül, feje fölött a magyar címer s egy rossz karikaóra, mely mindig késik egy negyedórával, akkor mindent elmondtunk, kivált ha még hozzáadjuk a képhez az elnöki méltóságnak előtte heverő jelvényeit, a szerencsétlen csengettyűt, egy színházi látcsőt, a féllábon álló kalamárist s egy tiszta fehér zsebkendőt. (Ez az utóbbi az elnöki könnyek letörlésére való.)
A körbe futó padoknak csupán egyetlen említésre méltó specialitása van, hogy a Deák Ferenc hajdani helye ki van kegyeletből vágva. Noha a babona nem járja manapság, mégis érdemes följegyezni az Éber Nándor esetét, ki a múlt télen szórakozottságból a Deák helyére ereszkedék, s abban a pillanatban a Ház nagy ijedelme közt két rét hajolva, lábait a magasba meresztve bukott a földre. Mintha Deák Ferenc szelleme taszította volna le: »Eredj innen a helyemről!«
Mit szóljak az egyénekről? Hiszen ezek örökké változnak. Egyik jön, a másik bukik. Ma ez van elöl, holnap amaz van hátul. A miniszteri kegy és a két (jó és bal) szerencse labdái ők, a Ház karakterét egyik-másiknak letűnése vagy fölbukkanása lényegesen nem változtatja, s új színeket közbe nem vegyít. A középszerűségek parlamentje rendesen szürke. De megszokott staffage-ban mégis vannak nélkülözhetetlen perszónák, akik nélkül ha ugyanaz lenne is a kép, de más lenne a háttér.
Kinek szerkesztenék vajon a jegyzőkönyveket, ha nem ülne bent Csanády Sándor, aki tenyerét tölcsérformára csucsorítva, szörnyű figyelemmel hallgatja azok felolvasását: nincsen-e bennök hamisság, s van-e bennök »stélus«? Miről tudnák meg a belépők, ki mit beszél, ha nem arról, hogy Göndöcs alszik-e vagy ébren van! Ki vinné át sollemnis alkalmakkor a főrendeknek az üzeneteket, ha nem a szép Fenyvessy Ferenc? (A főrendek aztán ilyenkor szintén kiadják a tromfot, s még szebb jegyzőt küldenek vissza: Cziráky Béla grófot.)
A házszabályokat érintő vitáknál, nézzétek, miként feszeleg, izeg-mozog Madarász József! Ez az ő privát témája. A nagy közbeszóló, Szalay Imre is szükséges fűszer, de ha ő a gyömbér e tekintetben, akkor Lükő Géza legalább is sáfrány, akinek összes orátori működése szintén e címen szokott napvilágra jutni a többiek beszédjei közt apródonkint: »Egy hang a baloldalon«. Vannak aztán professzionátus »ingerkedők«, kik az ellenpárti szónokokat grimaszokkal, tagadó mozdulatokkal, vigyorgással felbőszítik, kifárasztják, és vannak professzionátus »tapsoncok«, arcukon megelégedés sugárzik a beszédek alatt, s »úgy van«, »helyes« kiáltásokkal élesztik a pártjukbeli szónok kedvét.
Jámbor, naiv lelkek, kivált vidéken, abban a hitben élnek, hogy a keserűségek, bosszantások, amik a »fórum«-on mondatnak, a privát életbe is kihatnak. Óh, nem! Apponyi tart egy borsos ellenzéki beszédet, Tisza visszavág egy gúnyos cáfolattal. Ebbe is, abba is vegyítve van egy-két gramm ölő méreg a személy számára. Nem tesz semmit. Esetleg rá egy percre barátságosan szorítanak kezet az előcsarnokban. Viszont találkoznak naiv emberek, akik azt hiszik (s ilyenek vannak túlságosan sokan), hogy a képviselői mandátum egyszerre kenyeres pajtásaivá teszi a »legfelsőbb tízezrek« immunitással bíró huszadrészének. És ez csábítja őket gyakran vagyoni romlásuk árán ezen a tehetségtelenek számára merőben áldatlan pályára. A csalódást leginkább a veszedelmes »pertu«-ság okozza (melyet pedig Adam asszony lelkesedve említ róluk írt munkájában), de amely a gyakorlatban nagyon is talmi. A társadalmi érintkezés a Házban levő osztályok közt alig bizalmasabb, bensőbb valamivel, mint különben lenne. És a »pertu«-ság? Nem érdemes költeni érte! Gyakran megesik, hogy egyik képviselő kénytelen megkérdezni a másiktól: »Ugyan, hogy is hívnak téged, kedves barátom?«
Nehány év előtt történt, hogy a pénzügyi bizottságban ki volt jelölve egy gróf (nem tudom már, kicsoda, micsoda) és Lukács Béla. Valamelyik képviselő nekiindult korteskedni a gróf javára, s ebben a járatban szólít meg egy barna, kopasz urat a habarékos padok egyikében:
– Remélem, te is a grófra szavazol, pajtás. Derék fiú, megérdemli. De meg kicsoda, micsoda is az a Lukács Béla! Nos, megígéred?
– Légy nyugodt, barátom – feleli a megszólított –, minden bizonnyal a grófra szavazok, mert éppen én vagyok az a Lukács Béla, és nem szavazhatok magamra.
Még négy helyisége van a Háznak, amelyről okvetlenül szólni kell, hogy cikkünk teljes legyen, azok számára lévén írva (amint a hangján is látszik), akik a Házzal nem ismerősek.
Ebből a négy helyiségből csak egyik fölösleges: a könyvtár. A kútba dobhatják most már annak a kulcsát, mert Lánczy Gyula megbukott. Az övé volt az kizárólag. Sőt alapos gyanú van rá, hogy ő is csak komédiázott vele. A hóna alá szedett reggelenkint két, három öreg könyvet, s azokkal járt-kelt a folyosókon tüntetőleg, mint gyűjti ő rakásra a tudományt, s mikor vége volt az ülésnek, visszaadta a könyvtárnoknak, hogy másnap újra másokat keressen ki dekorációnak a hóna alá.
A büfé leírása következnék most, de hogy az ember egy büfét meg tudjon becsülni, ahhoz ott kell lenni az ülésen s végighallgatni húsz beszédet, melyek csordultig tele vannak hazafiúi keserűséggel, képzelhetni, de le nem írhatni, milyen jól esik azokat leöblíteni egy kis sherryvel. A büfé a különböző pártárnyalatok kielégítésének szempontjából (hogy a törvényhozói stílust használjam) van berendezve. Van ott szalonna a szélsőbal számára üveggörebek alatt, van sonka a kormánypárt részére és kaviár, muszka hal a habarékoknak. A büfének háromféle vendégei vannak: azok a képviselők, akik ott esznek és isznak, olyan képviselők, akik ott udvarolnak és végül azok a volt képviselők, akik legelőször a karzattól, azután a folyosótól szoktak el, de a büfétől elszokni sehogy sem bírnak.
Ha annak is szenteltünk néhány sort, ami a szájba bemegy, nézzünk be a Háznak abba az apparátusába is, ahol azzal foglalkoznak, ami a szájon kijött, tudniillik ahol a beszédeket fésülik, helyrerángatják, mielőtt a közönség elé kerülnének. Ez a gyorsírói iroda.
Különbözőképp terem minden beszéd, s akármilyen ügyesnek születik, még mindig sok vele a baj, míg teljes toalettjében léphet elénk.
Jókai rendesen a folyosón készíti beszédeit. Mielőtt szónokolna, egy fél óráig jár egyedül, kezeit hátrakulcsolva. Beszéde mindég szerkesztve van: sokszor kiérzik a finom összhangzat eleje és vége között. Ha olyankor, midőn végiggondolkozik az elmondandókon, megszólítja valaki, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.
Tisza sohasem szerkeszti beszédeit és nem előre gondolja át. Ő csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy előtte álló ívre óriási betűkkel slágvortokban. Azért is laza szerkezetű mindenik, s legtöbbször hasonlít egy epigramm-sorozathoz, a részletek elcsattannak, de az összefüggés a részletek közt erőszakolt.
Tisza csak ritkán nézi át a beszédeit a gyorsirodában, olyankor, ha fontos kormánynyilatkozatokat tesz; Jókai mindig átnézi.
Igen kevesen vannak, akik nem nézik. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Pulszky Ágost, Mocsáry.
Istóczy mindig leírva adja oda beszédeit a gyorsíróknak. Szenvedélyesen kontrollírozza utólag a közbeszólásokat, amit idegenek tettek az ő beszédébe, s még nagyobb gondossággal vigyázza azon antiszemita közbeszólásokat és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondatnak innen-onnan. Jaj a gyorsíróknak, ha valamelyik kimarad.
Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda elmeszülöttjeiket. Dobránszky előre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat is a saját akarata szerint, Orbán Balázs pedig a slágvortokat, miket szerinte emeltebb hangon kell majd előadni, aláhúzogatja veres ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket pedig kék irónnal jelezi. E kéziratban tehát meg volna bizonyos fokig a hangja is örökítve, ha a beszédek magok kiállnák az örökkévalóságot! Göndöcs szintén leírva adja át mondókáját a »Napló« számára, de sohasem lehet hasznát venni, mert a közbeszólások és kitörő derültségek közt szónoklás közben rendesen elterelődik attól, amit leírt, s egészen más beszédet mond.
A legpedánsabb beszéd-átnézők az Ugronok, Kőrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső, Simonyi Iván. Szilágyi, ha nagyobb beszédet tart, ott marad ülés után is, odahozatja ebédjét, s órákig korrigál, egész lapokat kihúzgálva mint olyanokat, melyeket kétszer is elmondott az ő sajátosan terjengős lapításai közben.
(Zárójelben legyen itt mondva, hogy a Szilágyi beszédei vagy egy óráig tartanak, vagy két óráig. Rövidebb beszédet nem tud tartani. Hogy félóráig vagy másfélóráig beszéljen, az lehetetlen. Az öreg Pulszky ezt úgy magyarázza: »Dezsőnek mint professzornak óra számra van az esze elindítva, vagy megáll pont egy óra múlva, vagy meg nem áll, és akkor az már bizonyosan pont két óra«.)
Hogy a rögtönzés némelykor mily öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyorsiroda annáléiban.
Egyszer – régen volt már – egy napon egy kérdésben tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc.
Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a sztenográf-irodába, s kéri a beszédét.
Az irodafőnök rendelkezik:
– Kérem a Deáky beszédét!
Az illető gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde volt, rosszul hallja a nevet, s átnyújtja gépiesen a Deák Ferenc beszédét a főnöknek, ki azt viszont látatlanul Deákynak adja át.
Olvassa, betűzgeti az öreg Deáky figyelmesen pontról pontra, tetszik neki, hellyel-hellyel bólint a nagy fejével, s a megelégedettség kéje sugárzik ráncos arcán, mígnem az oráció végén egyszerre megütközve kiált fel:
– De kérem, mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot!…
Ez eléggé jellemzi azt a csodálatos lelkiállapotot, melynek kivált a rögtönző szónok van kitéve, ha a Ház színe előtt beszél. Hasonlítható állapot ez a csata hevéhez, mikor egész öntudatlanul, úgyszólván a láz vette hatalma alá, hogy talán a saját vére folyását sem érezné.
A szónokokhoz rangban legközelebb állanak a »majdnem szónokok«.
Ezek minden nagyobb vitánál feliratkoznak, mikor már a teljes kimerültség beállott. Nevük vagy három napig megfordul a lapokban: »Szólásra még föl vannak jegyezve ezek meg ezek«. – Otthon kevélyen olvasgatják a választók képviselőjük szándékát.
De az önzetlen hazafiak »tekintettel a vita elposványosodására« mindig kitöröltetik magokat a jegyzőnél, vagy nyilvánosan állanak el a szótól, nagy éljenekben részesülve olcsón, anélkül, hogy a gyorsirodának valaha dolga lenne velök.
Érzem, hogy máris hosszú kezdek lenni, pedig még hátra van a karzat, s azt lehetetlen mellőzni. Mert mint ahogy Zala vármegyében legszebb Somogy megye, úgy a földszinten legszebb a karzat.
Természetesen nem a főrendiek karzatát értem, ahol egypár podegrás főispán szunyókál, hanem a mamák karzatát, ahová a leányaikat hozzák el.
Szép női szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy és Rohonczy (ennek az utóbbinak ma már egész pártja van, akikre vigyáz, hogy be ne léphessenek a Házba). Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezső emelkedik fel, nehogy elveszítsenek ha egyet is apollói gesztusaiból. A legyezők gyorsan villognak, ha valamely unalmas beszéd alatt fölfelé szegeződnek a honatyai látcsövek, s egész kis szélvihar kerekedik felülről a legyezők csapkodásaitól. Gyönyörű kép ez úgy néha-néha. Fantasztikus kalapkák a fejeken, színes mantillák hanyagul odadobva az üres karzati székekre. Vakító színpompa fent, vidorság, elevenség, melytől elsimulnak idelent is a komoly redők a homlokokon. Sokszor megesik, tavaly is megtörtént, hogy egy idősebb hallgatónő elmerülve Tisza egyik érdekes beszédének hallgatásában, miután az egy percre megállott, felállt, s a Ház nagy derültségétől követve, türelmetlenül kiáltott fel: »Halljuk hát, no.«
Ez a karzat igen fontos tényező a mi társadalmi életünkben. Sokan beszélnek csupán a karzatnak, és sokan léptek a törvényhozói pályára csupán a karzat kedvéért.
Mert hát Magyarországon két dologra jó a képviselőség.
A jobbik esetben valami zsíros hivatalba jut ki belőle az ember, a rosszabbik esetben gazdagon megházasodik benne.
Nos igen, mondjuk ki nyíltan. Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb életfeladatnak tartaná a szegény embereknek szolgáltatni igazságot. Oh dehogy, ő septemvir akar lenni vagy talán főállamügyész… ez neki csak átmenet. A képviselő sem azért jön be a Házba, mert erős ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni, neki ez csak átmenet… hely, ahonnan lesben várja a szerencséjét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is… Itt minden ember kénytelenségből van a maga helyén (de meg is látszik!), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.
Nem ritkán látjuk kifüggesztve az országház kapuján a fehér táblát e szavakkal: »A karzatjegyek mind elfogytak«.
Az akkor bizonyosan szavazási nap. És ha ez szavazási nap, akkor kétségkívül ott látható a folyosókon Podmaniczky Frigyes és Zalay István. Podmaniczky Frigyes képviselő, de soha nem jön máskor a Házba, csak ha szavaznak. Zalay István ellenben most nem képviselő *, de mameluk volt régen sokáig, s mint a jól betanított harcparipa a kürtszóra, ösztönszerűleg előrohan Zemplénből, valahányszor szavaznak.
Azazhogy legújabban megint képviselő. Mert Zalay István is olyan, mint a Krajcsik Ferenc. Krajcsik Ferenc pedig olyan, mint a sovány föld. Minden aratás után egy ideig ugaron hagyják a választók.
Szép élet is a mameluk élet, s azonfelül nyugodalmas! A mamelukok egészen úgy élnek, mint a Mátyás király híres restjei.
Nem gondolkoznak sem a múlton, sem a jövőn. »Ha kellünk a miniszterelnöknek, hát majd csak megvéd, megválasztat bennünket! Ha pedig kellettünk eddig, miért ne kellenénk ezután?«
Egészen más a függetlenségi párt állapota, kik – mint Mocsáry Lajos szokta mondogatni – úgy harcolnak, mint a portyázó arab, mindenik a saját ruházatában, fegyverzetében, saját puskaporával és saját szakállára.
Mulatságosabb ennél a habarékok művelete, kik fölmennek a hegyre, meg lejönnek a hegyről. Ez az egész manőverük! Különben a habarékpárt egy részét csak meg kellene egy kicsit vakarni, mint az oroszt, s mindjárt kilátszanék a máz alatt az antiszemita. Azzal a különbséggel, hogy míg az igazi antiszemiták jobban haragszanak a zsidóra, mint kellene, ők csak úgy haragszanak rá, mint kell.
De nemcsak ebben, sok mindenben különböznek az egyes pártok még a külsőben is.
A gyűrött, színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben, bizonyos választékosság a középen. A függetlenségi párton még magyar ruha is akad. Csanády Sándor, a két Madarász, Kállay János (klubnéven »nagyitalú«) még mind magyar csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás mind elüt egymástól. De a legátlábolhatlanabb mélység a pártok között mégis a ruhaszabás.
Herman például ott, ahol van, megvan, de ültessük csak a bársonyos Gromon Dezső mellé, s azonnal botrányossá válik. Andrássy Tivadar Gosztonyival karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha sokat tesz: akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy vagy mameluk lesz, vagy habaréki, akin nem jól áll, kénytelen szélsőbali lenni. Lélekemelő példa volt erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg a hetyke blúzával s a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. Amint megszűnt szélsőbali lenni, megbukott, valamint György Endre is kimaradt a Házból, mert nem tarthatta fenn magát a kormánypárton abban a ruhában.
A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon, fejérvári bicskát viselne a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló ereje van.
Az 1867-iki képviselőházat, mert sok volt benne az ősz fej, »Fehér Ház«-nak nevezték. Az 1881-iki, mert sok barna hajú fiatalember ült benne, »Barna Ház«-nak hítták.
A jövő parlamentről azt jósolják, hogy »Zöld Ház« lesz. (Nem mondom meg, miért, mert nem szeretek gorombáskodni.)
Annyi bizonyos, hogy sok békétlen, izgága s ferde gondolkozású ember került bele, kik nyilván igen sok mulatságot fognak szerezni az olvasóknak és még több bosszúságot a komoly törvényhozóknak. Ámbár ezek oly kevesen vannak, hogy nem érdemes teketóriázni miattok!
Pedig a jövő törvényhozásra elég nagy munka vár. Ezek közt minden valószínűség szerint legtöbb port ver föl majd a főrendiház reformja és a parlamenti ciklus meghosszabbítása.
A rozsdamarta címerek urai még egyszer megrakják tehát otthon a tarisznyát, s összeröffennek Budapestre cum gentibus, mint a zsidó házasság idején, hacsak meg nem találja Tisza a biztos arkánumot. Nehéz lesz, de hiszem, hogy megtalálja. S már szinte látom a reformált főrendiházat, s oda képzelem szenátorként Jókai Mórt, Szontagh Pát, Kemény Jánost, Csernátonyt stb.
Az országgyűlési időtartam meghosszabbítása sokkal több ellenzésre fog találni a közvéleményben. – Máris észrevehető a hullámzás. Az ellenzék körülbelül meg akar maradni az eddigi három év mellett, a kormánypárton öt évet emlegetnek. Beksics Gusztáv ellenben négy évet penget a sajtóban.
Valószínű, hogy a »négy év« hozatik be.
Mert az öt év Tiszának sem lehet ínyére; öt évi élettel bíró mameluksereget kétszerte nehezebb összetartani, minthogy el lévén bizakodva, könnyebben adja fejét vakmerő rezonírozásra.
Különben legjobb lenne, ha nem bolygatnák a három évet, melyhez már hozzá vagyunk szokva. – Álokoskodás, hogy három év alatt nem lehet eleget dolgozni. Igen furcsának látszik, hogy éppen ez a parlament töri magát olyan nagyon a munka után. De nem is az az igazi indok, hanem hogy ne kelljen egyeseknek minden három évben költeni a választásokon.
Csakhogy célt e tekintetben sem érnének el. Mert addig nevelték a becsületes, jámbor választókat, míg egészen kinevelték, s mikor nemrég Bicskey Kálmán előhozta programbeszédében az öt évi meghosszabbítás lehetőségét, a választók közbekiáltottak: »Helyes, helyes! Majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!«
Ahol a képviselők nem cselekszenek és nem gondolkoznak egyenesen, ott a nép esze is görbén hord.
