A T. HÁZBÓL [dec. 11.]
A T. HÁZBÓL [dec. 11.]
Szokatlanul benépesültek a padok a Ház mind a három tájékán.
Az ördög vigye el ezeket a részleteket – panaszkodnak szerteszét a képviselők –, az embernek minduntalan szavazni kell. Néha négyszer is egy ülésen.
A miniszterek is mind itt vannak! Csupa jó arcú, szép szál legények, egyik délcegebb, csinosabb, mint a másik. Nagy gyanú terheli a kormányelnököt, hogy Kemény Gábort csak azért vette be a kabinetbe, ne foghassák rá, hogy termet és arc szerint válogatta össze őket.
A legelső szónok a »Ház sárkánya«, Ugron Gábor.
Szemei mérgesen villognak ma is, s orrlyukain tüzet lövell. Hiába adta át az egyik kerületét Helfynek, ő azért még mindég két kerület helyett beszél, s kiereszti a hangját az Odescalchy Gyula herceg anekdotája szerint – háromezer fül erejéig.
Pedig csak egyetlen embernek beszél, aki csendesen, szerényen ül ott, gondosan kétfelé fésült ősz szakállával a piros széken.
Az Orczy költségvetésén van a sor. A »rendjelek miniszterét« szutyongatta a Ház sárkánya. Hogy azt mondja, nincs eleget a fölség mellett; utazásaiban nem kíséri (Futtaki a hírlapírói karzatról beleszól: Nem olyan könnyű dolog az!); hogy a rendjelekkel rosszul bánik, s hogy a múltkor egy királyi rendelet ellenjegyzése nélkül jelent meg.
Igaza volt Ugronnak teljesen, de azért ez a felszólalás mégis a tapintatlanok közé sorozható, mert nagyon elkeserítette Bedekovicsot.
Az az egy kedves horvátunk van, akinek a kabinetben való maradását éppen csak Orczy tette otthonossá.
A két öregúr büszke volt arra, hogy még sohasem hallották szónoklóban az egymás hangját.
Most már vége van, Orczyról is kisült, hogy jó szónok.
Orczy már beszélt korábbi években is, de Szapáryt fogott a közönségben: nem emlékezett rá senki, hogy Orczy valaha beszélt volna, pedig mindenki hallotta.
Ügyesen, értelmesen szólott, s mindenből kivágta magát. Ő nem hibás semmiért, ő mindent megtesz, amit megtehet.
Meg bizony. Hiszen ellenjegyezte volna ő bizonyosan a király rendjeles rendeletét is, hiszen egy tollkanyarítás nem a világ, de ha nem adták oda aláírni, hát mit tehet ő arról?
Thaly Kálmánnak eközben egy jó ötlete támadt, hogy azt mondja, vissza kellene hozni a régi »sárkány-rend«-et.
Eszmetársítás útján eszébe jut erről Herman Ottónak, hogy a sárkány-rend bizony jó lenne. Még pedig az asszonyoknak kellene ezt adományozni. A sárkány-rendet hadd kapnák az anyósok. Hiszen azoknak is kell valami. Aztán nem is olyan új dolog volna az, a »királyi tanácsos« cím például most is csak arra való, hogy a címből az asszonynak is jusson, mert ha a férj a Lipót-rendet kapja, az asszony nem írhatja alá magát »a Lipót-rend lovagnője«, de a »királyi tanácsosné« cím már járja, s fölér egy cobolyprémes mentével.
Ezekből az elmélkedéseiből egyet-mást elmondott nyílvánosan is, s kezdett immár a Ház hangulata derültre válni, midőn belepottyan a verőfénybe a nagy Vámos professzor.
Vámos Béla (a legnagyobb hang tulajdonosa) úgy néz ki arcban, mint ahogy Lánczy Gyula nézne ki, ha méhcsípéstől kissé megdagadna az arca, de nem olyan élénk szónok, mint Lánczy Gyula.
És mégis ha beszélni hallja az ember, önkéntelenül Bismarck jut eszébe. Annyiban ti., hogy talán mégis téved abban Bismarck, mintha Poroszországot a schuhlmeisterek mentették volna meg.
Itt nálunk csak konfúziót okoznak.
Vámos a közjogot magyarázta, a fölségi jogok természetét, de olyan zavartan, hogy abból nem lett okosabb senki.
– Ennek a beszédnek örülni fog Nagykőrös! – kiáltotta közbe gúnyosan Szalay Imre, aki még mindig itt ül a Haviar Dani háta mögött és nem Vácon.
A függetlenségi párton akkorára már éppen háborogni kezdtek a szájasabb elemek.
– Szegény Kecskemét! – süvített közbe Madarász Jenő.
– Ilyen professzorok is vannak! – dörgött egy hang a Csatár hűlt helyéről.
Egy-egy hahota tört ki innen-onnan. Gúnyos felszisszenés hangzott bele tarkítón.
A habarékról egy szerény »halljuk« csúszott ki valamelyik szájból.
Olay Szilárd parlamenti műszavat talált ki, legott alkalmazta sztentori hangon kiáltva:
– Hej!
Kállay János eltüsszentette magát, s ez úgy recsegett a teremben, mintha a vakolat hullana a falakról.
Az antiszemiták egy tagja, aki kitűnően tudja utánozni az állati hangokat, lekuporodott a pad alá, s egyszerre lassú, távoli kakaskukorékolás kezdett hallatszani a teremben.
Prileszky Tádéra a túlsó oldalon rájött egy konvulzív köhögési roham, s összegörnyedve futott ki a folyosóra.
Tisza belátta, hogy most e hangverseny lecsillapítására neki kell szólania, s föl is kelt, de mi szívesebben követjük Prileszkyt, aki végre is kiköhögte magát, s elkezdte szokott mameluki élményeit mesélni.
– No iszen megadja ezeknek a generális. Ma nagy csata lesz, fiúk! Látom. Hogy honnan látom? Tudom én azt már. Mikor a generális a kabátját gombolja, attól függ, jókedvű-e vagy haragszik, hogy melyik gombra gombolja? Ösmerem már én mindenik gombját. Hát még a ceruza-fogás! Mikor szórakozottságból a meg nem hegyezett végével akar írni – az akkor valami, gyerekek! De hát minek is kötekedtek éppen a rendjel dolgokban? Nincs annak semmi értelme. Hiszen megmondta ezt Tisza Kálmán a németeknek. Mert úgy volt az, hogy mikor egyszer a német meg a magyar delegációk összejöttek, hát a németek kabátja csupa rendjel volt, a magyarok atilláján pedig semmi. Azt mondja Smolka a mi generálisunknak gúnyosan: »Hát önöknél nem osztogattak azelőtt rendjeleket?« Mire feleli a mi urunk, Tisza Kálmán:
»Dehogynem – csakhogy azokat az én embereim a lábaikon viselték.«
»Hogyhogy? – kérdé Smolka megbotránkozva.«
»Hát úgy, hogy mikor önök ezt a sok rendjelt kapták, akkor a mieink valahol Jesefstadtban ültek.«
Mire Prileszky bevégzé az ő mamelukos adomáját, azalatt odabent lecsillapodék a rendjel-kérdés, lemúlt Orczyról a szörnyű kereszt, s a vita egészen más kerékvágásba zökkent.
Négy erős beszéd kapcsolódott egyvégben közigazgatási dolgokról. Bartha nagy sikerrel szónokolt, utána Grünwald ismét előhozta a maga közigazgatási teoriáit, csillogtatva újra az ő maga látkörét és ismeretvilágát, amit tőle megtagadni nem lehet.
Szilágyi Dezső ismeretes maliciózus szemjátékával kísérte a beszédet:
– Holnap felszólalok – mondá. – Kifejtem a párt álláspontját, s kijelentem, hogy az Grünwaldnak csak privát nézete.
– Ne tedd azt – figyelmezteté az öreg Pulszky –, mert holnapután meg Apponyi szólal fel majd, s kifejti a párt nézetét, s kijelenti, hogy az a te privát nézeted.
Éles és erőteljes volt a Mocsáry szónoklata is, ki a nemes vármegye érdekében szállt síkra verve-vel, a meggyőződés melegségével, de a legkitűnőbb volt mind a négy beszéd között a Tisza Kálmáné, ki magamagán tett túl vagdalkozási ügyességben, úgyszólván négy kézzel hányta szét bámulatos dialektikával az ellenzéki argumentumokat.
Hanem elvetette a vihar magját is, mikor felhozta a ceglédi esetet, ahol bizonyos »nagy hazafiakat« megbotoztak.
Lett erre derültség a kormánypadokon, s hullámzás, háborgás a szélsőbalon. Ugron vészjóslón emelgette fel karjait egyiket a másik után. Csanády a kezével rácsapott a padra. Elnök a csengettyűt kongatta.
Alig is várta Ugron, hogy Tisza bevégezze, nyomban felugrott dacos, hatalmas pozitúrában, ahogy illik Zandirham rettenthetlen unokájához:
– Igaz, hogy engem ott megbotoztak, de nem szégyenlem, és nem menekültem úgy, mint a miniszterelnök. Ki, mikor a nép a palotáját kövekkel dobálta, a színházba futott az összekötő lépcsőn át, hogy III. Richárddal felkiáltson: »Egy országot egy lóért!«
Fölhangzott a tetszésmoraj balról, elsápadtak a mamelukok köröskörül, kapkodott a fejével az elnök, de se a Rakovszky, se a Hoitsy arcára nem volt felírva, mit kell tenni.
– Nem adom száz forintért, hogy nem én vagyok most a miniszterelnök – mormolta magában Tischler Vince, amint ott szunnyadozék az első padban.
Tisza miniszterelnök nyugalommal kelt fel, csak pillanatnyi zavar látszott arcán. Mintha gondolkoznék, mit mondjon. Talán azt gondolta, »egy országot egy ötletért«.
Ötlete nem volt e kritikus pillanatban, midőn nyomasztó, fojtó csöndben megharsant a »halljuk, halljuk«, de mit tesz az, (sors bona nihil aliud) Tiszának szerencséje van… hoz őneki fegyvert az ellenség.
Úgy is volt.
– Én csak tényt említettem – kezdé halk, színtelen hangon –, az nem gyalázat.
Egy hang a szélsőbalról: »A nagy hazafi«.
Tisza szeme felcsillog, s hirtelen fölkapja a kóbor szót:
– Azért hogy nagy hazafinak neveztem, bocsánatát kérem.
Hatalmas, jóízű derültség rengette meg a termet, s ez a tetszészaj a forrás, az örök forrás, ahonnan a szónokok merítenek.
Tisza is erőt nyert abból, kivágta magát, elmondván, hogy ő nem futott el a színházba, csak az ablaktól állt odább: onnan is csak akkor, mikor már a kövek röpültek az ablakra. És ő azt hiszi, hogy ez természetes.
Még Csanády is bólintott fejével, hogy ezért már mégsem lehet elítélni Tiszát, ámbátor, hogy talán, talán…
De a Csanády gondolata, valamint minden egyéb hang belefúlt most a kitörő éljenzésbe.
Az elnök bezárta az ülést, de szava elhalt a süketítő kiáltások közt.
Végigharsogott a termen: Éljen Tisza Kálmán! Túlsó oldalról az echó visszabömbölte: Éljen Ugron Gábor!
A kifelé tóduló képviselők még a folyosón is ezt hajtották, ott künn elragadt a kiáltás a fiáker-kocsisokra és az utcai csőcselékre.
Sőt azok még hozzá is tódtak egy harmadik nevet: az Istóczyét.
Így aztán egészen tökéletes lett a harmónia.
