A T. HÁZBÓL [dec. 7.]
A T. HÁZBÓL [dec. 7.]
Víg élet volt itt valaha régen. Mikor még nem fáradtak bele az emberek annyira az alkotmányba, mikor egyformábbak is voltak; nem tarkította annyi kapaszkodó és felkapaszkodott úr a csoportokat. A képviselők mulatságosabbak, egyszerűbbek voltak, s nem pusztított köztük mindenféle járvány, aminő például a »gomblyuk betegség« stb.
Kevesebb hiúság volt és több kedély. Derült világa volt a parlamentnek.
Mindenki azon törte magát, miképp lehetne kellemesebb a többinek; most azon igyekszik mindenki, hogyan előzhesse meg a többit.
Szontagh Pál, aki már akkor is nagy ember volt, vereseket faragott kulináris latinsággal az egyes szónokokra:
Si loquitur Babes, nihil inde solatii habes
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea,
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea,
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.
(A versek megmaradtak; a Borleák, Hilibek elpusztultak.)
Unalmas szónoklatok alatt ott künn adomázott Deák Ferenc, ott bent pedig még maga Horvát Boldizsár is azzal mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen – de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok. Nevetségessé tette a német poézist. (Úgy ártott a németnek, ahogy lehetett.)
Ma már mind ennek semmi nyoma. Elsavanyodott arccal könyökölnek egymásra bámulva a követek. Bizonyos száraz, rideg hangulat ömlik el az egész képen. Valóságos téli tájék.
Ha valaki felnyitja a száját: az bizonyára a sztenográfusoknak szól.
Akinek valami ideája van, az azt kuporgatja, titkolja, nehogy más ember kitalálja, és az csináljon vele furorét; akinek pedig nincs ideája, az azt úgy el tudja palástolni, hogy egy egész életben találgatni kell, miről gondolkozik annyit »tisztelt képviselőtársunk«.
Az emberek nem tudnak sem haragudni, sem örülni, sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem kivált a mamelukokon az látszik, mintha élni is csak azért élnének, mert Tiszának okoznak vele örömet.
(A habarékokkal még rosszabbul áll a dolog, mert azoknak még az a hitök sincs meg, hogy egzisztálásukkal valakinek örömet okoznak.)
Hanem a napok mégis fogynak, múlnak, s a törvényhozási gépezet forog rendesen, elkényszeredett unalmas zakatolással.
Nem csinál itt egészséges politikát senki, csak Csanády Sándor, aki a habarékiaknál mégis különb programot bírt kifundálni a miniszterelnök kipusztítására.
Ő ugyanis két nap óta nem tesz egyebet, párbajba akarja beleugratni a kormány fejét.
Tegnap, mikor az Ugron támadására felelt Tisza, mondván: hogyha az erkölcstelenségi vádak a kormányra vonatkoznak, azokat visszautasítja, Csanády közbekiáltott:
– Az nem elég! Tessék golyót váltani!
Ma megint a lovagias elégtételt ajánlotta a miniszterelnöknek.
Csanádynak régi gyengéje az, hogy egész életén át párbajt keresett magának. Sokszor sóhajtott fel tavaly, harmadéve és azelőtt.
– Úgy szeretnék egyszer megverekedni valakivel.
De Csanádynak még ez sem sikerült.
Most már másnak keres párbajt. S az a más éppen Tisza. (Nem is rossz taktika; Tiszától alkalmasint így a legkönnyebb menekülni.)
Hatalmas hahota tört ki, midőn Tiszára célozva elszónoklá:
– Csodálkozom, hogy őfelsége megtűr oly egyéniséget, akinél hiányzik a lovagias jellem.
Egy hang közbeszólt a kormánypadokról:
– Miért nem beszélt ön e tárgyban őfelségével?
Csanády Sándor összerezzent, mert az meg a másik gyönge oldala, hogy ködös, lidércnyomásos éjeken át őfelségével diskurálgat.
A költségvetés részletes tárgyalása lassan, döcögősen indult meg.
A közös levéltárak kérdésénél Falk tartott egy udvarias, sima rögtönzést. (Ilyenkor látszik, mennyit ér a valódi rutinírozott szónok.)
Tiszának négyszer kellett felszólalni a vita folyamán, mind a négyszer más tárgyban.
Ügyes volt, mint egy párduc, féloldalt dőlve piros székén, mintegy láttatva, hogy minden percben kész felugrani s felelni… Éppen az a pozitúra, ami a ferbliben azé a játékosé, aki örökre ott tartja markában készen az aprópénzt, hogy a visszahívásoktól elvegye az ellenjátékosok kedvét.
(Ezt a hasonlatot különben Bornemissza Ádámtól vettem kölcsön.)
Beszélt a levéltárakról, az új országházról, Magyarország külföldi renoméjáról (s tagadhatatlanul nemesen és hatalmasan ütött a szeg fejére), s felelt II. Olaynek a rendőrség ügyében tett interpellációjára.
Aki hű krónikása vagyok a »t. Ház« dolgainak, kénytelen vagyok megemlékezni Tiszának azon tulajdonságáról, hogy noha szónoklatai formailag pongyolák, mégis egy, csak a nagy szónokoknál sajátos titka van, ami ilyenkor szembeszökik. Minden felszólalása más más hangon volt tartva a tárgyhoz illőn (nem úgy, mint egy különben nagy tehetségű szónok, Ugron Gábor beszédei, ki éppen úgy mennydörög, mikor a Tisza Lajos monogramjairól szól, mintha fegyverre hívná fel a nemzetet).
Tisza beszélt a levéltárakról unalmasan, hogy szinte olyan kellemetlen volt hallgatni, mintha por szállna az emberi fülekbe e monstrum aktákról. Szólt az új országházról gúnnyal, beszélt a román kiküldöttről keserű szarkazmussal, s tárgyalta a rendőrségi dolgokat sima, finom kímélettel, melyet ez a tárgy megkíván.
Egyszóval azt a szomorú tapasztalatot tettem, hogy Tisza Kálmán még mindig fejlődik, halad.
Hanem azért II. Olay mégis jól teszi, ha nem hagyja magát megfélemlíteni.
Ott künn a folyosón könyvtári kandidátusok kínozták a könyvtári bizottság tagjait.
Egy másik szögletben Szalay Imre mulattatta híveit, kik érzékenyen búcsúznak tőle, mielőtt elindulna Vácra a párbaja miatti két heti fogságra.
– Most már te is nagy ember leszel – vigasztalá Tibád Antal. – Most már te is kezdheted majd a beszédeidet: »Midőn a hazáért szenvedtem, t. Ház!«
Szalay Imre engemet is interpellált:
– Micsoda skandalum az, hogy »Orbán Balázs beszédei« három kötetnek voltak kiírva a tegnapi karcolatban, mikor azok öt kötet! Éppen elég olvasmány lesznek két hétre a fogságban.
– Igen? – jegyzé meg malíciával az odatévedt Pulszky. – Nem is tudtam, hogy szigorított fogságra ítéltek.
