A T. HÁZBÓL [dec. 13.]
A T. HÁZBÓL [dec. 13.]
Az első nyugalmas ülés! Senki sem mondott se jót, sem rosszat. Az emberek sem nem örültek, sem nem búsultak, sem nem mérgesek, sem nem izgatottak.
Valóságos boldogság volna bent ülni, ha Sághy professzor nem beszélne. Így azonban mégiscsak élvezetesebb a folyosón, ahol több a »nevető ember«, s hol száz cigarettliből kóvályog a füst, sűrű felhővé izmosodva.
Ott jár fel s alá a miniszterelnök is ásítozva (neki nagyon unalmas, ha senki sem bántja), s mint az anyaméhet ha a köpűből kiröpül, kísérik nagy tömegben a primipilus mamelukok komolyra idomított arccal.
A fő téma még mindig, ki lesz a csongrádi jelölt.
A kimaradt nagy hazafiakból (bocsánatot kérek én is a »nagy hazafi« elnevezésért) elő-előbukkan egyik-másik megcsinálni magának a csatártalanná lett kerületet. Mert azé a kerület, aki előbb teszi rá a tenyerét.
Élesről, Kármánról valóságos legendák keletkeznek.
Kármán már annyira vitte a »feszült várakozás«-t, hogy még a fanyar Pauler is elménckedésre adta magát, pedig a szegény Pauler humora sem sokkal különb, mint a Szapáry emlékező tehetsége.
Inti Kármánt titokzatosan félre egy szögletbe:
– Intlek, hogy légy résen, kedves jó barátom, Kármán Lajos, mert nemsokára táblai bírónak fogok kineveztetni egy képviselőt. Légy szemfüles, figyelmeztetlek.
– Köszönöm, kegyelmes uram, ki az illető?…
– Az még statustitok!
Jó Kármán Lajos hát napok óta abban fárad, hogy az illető kerületet kisüsse, s ott már eleve megcsinálja a talajt.
Bejár a Házba, a klubba, s ott minden a joghoz hozzászagolt embert meggratulál.
– Gratulálok, kedves barátom!
– Mihez? – kérdi ilyenkor az illető.
– Ne is tagadd, kérlek, tudom a legbiztosabb forrásból, táblai bíróvá neveznek.
S innen van, hogy egy idő óta annyi képviselő minden reggel a »Budapesti Közlöny« után nyúl legelőször a Ház olvasószobájában:
»Hátha mégis igaza lehetne egyszer Kármán Lajosnak!«
De hogy valamit szóljunk az ülés lefolyásáról is, meg kell említeni, hogy az első szónok Horváth Gyula volt, aki elénekelt a Boccaccióból:
»Kis levélke, drága, kis levélke«
Szólván a Bánffy Dezső-féle leveles históriáról.
Míg Horváth beszélt, a Ház kezdett apródonkint benépesülni, s a karzatok megteltek szép hölgyekkel.
Horváth Gyuláról eszébe jutott mindenkinek a csend- és rendőrség (hiszen több mint két hétig bele volt híresztelve a főkapitányi székbe), s megindult a csendőr-vita.
Ebbe aztán beleszóltak statusférfiak, laikusok, professzorok és foglyok.
Tudniillik Szalay Imre (leendő m. kir. fogoly) is beszélt, még pedig igen talpraesetten és sokkal ügyesebben, mint Sághy Gyula, akire Bánffy azt a találó megjegyzést tette, hogy nagyon szereti hallani a saját hangját.
S valóban a szó szoros értelmében magának beszélt.
A Ház tagjai kimenekültek a folyosóra. Csak a karzat maradt.
Megtetszett ifjú Rácz Gézának ez a hatás, fogta hát magát, s ő a karzatot kényszeríté a menekülésre, mert a leányvásárról kezdett beszélni.
Kiürülvén a földszint és a karzat, odakünt természetesen a pletyka indult meg.
Csodálatos, hogy a három Pulszky hallgat. Ha egy hallgat is, feltűnő, de ha három hallgat, megdöbbentő.
Magasztalták Láng Lajost, amiért hatalmas jelentést készített a főrendi javaslat-bizottság részéről.
Szidták Rácz Gézát, aki ellenzéki létére reklámot csinált a »Nemzet« tárcájának.
Híresztelték, hogy Éber Nándor a habarékpárthoz készül átcsapni.
Kilátásba helyezték, hogy Krausz választását is megsemmisítik.
– Legyen igazság – mondá egy öreg mameluk. – Cserélni fogunk! Éppen úgy, mint mikor a hadifoglyokat kicserélik. Közlegényért közlegény, hadnagyért hadnagy!
A Ház órája ezalatt lassan mászik a kettő felé.
*
Odabent Molnár Antal dadog kínosan.
Csupán egyetlen ember hallgatja édesdeden az írói karzaton: Urváry Lajos.
