A T. HÁZBÓL [dec. 14.]
A T. HÁZBÓL [dec. 14.]
(Egy mameluk képviselő előadása nyomán)
[dec. 14.]
Kora reggel vetődtem haza az orfeumból, mert az Angol királynőt elhagytam az olasz hercegnő Pignatelliért. (Hát nem elég szép demokrácia ez éntőlem?)
Egyszóval alig aludtam két órát, amint reggel megzörögteti valaki az ablakomat.
Ki az? Mi az? Ki kopog, mi kopog? Egy fekete holló! Nem a! Egy képviselőtársam zörögtetett be az ablakomon, félálmosan is megláttam a függönyön keresztül bozontos fejét, és fölismertem, hogy Pista.
– No, mit akarsz?
– Jössz a Házba? – kérdé.
– Miféle Házba?
– Hát a képviselőházba.
– Már hogy mennék? Nem szoktam én oda járni. Elég abból egyszer-kétszer a legelején, vagy ha valami nagy dolog történik.
– Pedig itt vannak a választóid. Tegnap is a karzatról kerestek.
– Tyüh, ördögadta! Hol a ruhám? Megyek.
Csengettem az inasomnak, hogy tisztítsa ki a cipőmet, de az még mélyen aludt.
– Keljen fel, János, sietek a Házba.
– Lehetetlen – mekegte ásítozva, és a másik oldalára feküdt. Elcsapnám, de már összeszoktunk: a negyedik országgyűlésen vagyunk együtt.
Nem bírtam eszméletre hozni a gazembert, magamnak kellett megtisztítani a cipőmet, úgyhogy jóformán dél volt, mire elindultam a Sándor utcai palota felé.
Útközben látom utánam jönni Bitto Istvánt, Bánhidy Bélával diskurálva. Csodálkoztam, hogy ezek is a Házba tartanak.
Ahogy beértem s leülök az éjjeli tivornyától ködös nehéz fejjel a Prileszy bátyám háta mögé, s amint megtörülgetem a szemeimet és szétnézek, olyan csodálatosnak látszott nekem az egész környezet! Ez a tömérdek józan ember így együtt egy rakáson! Ejnye, be furcsa a világ – délelőtt!
Az ismerősök vígan és nevetgélve üdvözöltek, s azután összesúgtak a hátam mögött.
Csernátony fölvette a cvikkerjét és figyelmesen rám nézett. Olyan a tekintete, mintha az agyvelőmet szedegetné ki kávéskanállal. Ez idegessé tett, elrántom onnan a szemem, inkább az ellenzékre nézek.
De nini, ott is minden ember rám bámul. S mintha suttognának, ha rám néznek.
Talán tudtomon kívül követtem el valami tapintatlanságot?
De mindegy – nézzünk szét a választóim után. Hiszen az a cél!
Nem látok én ott egyetlen vidéki ábrázatot sem. A karzat legközepén két asszony ül. Az egyik, a barnább ideálom is volt egy-két napig. Leveleztünk is egymással. Ejnye, csak nem ezt értette »választómnak« az a bolondos Pista? Hm, pedig az ilyen választó többet ér az olyan választónál!…
Egyébiránt lehet, hogy a választóim is itt vannak, csak én nem ösmerem fel. Minthogy pedig szomszédos a megyém Csongráddal, legokosabb lesz megkérdezni Csatártól. Az minden parasztot ösmer az országban.
Rövidlátó lévén, legott megkérdeztem Baranyi Ödöntől.
– Nem látod, kérlek, hol ül Csatár?
– Csatár? Hiszen Csatár nem képviselő! – És fölnevetett gúnyosan.
E pillanatban Szapáry beszélt, de nem tudom, mit – nagyon rossz az emlékezőtehetségem.
Csatár? Hát Csatár nem képviselő? Hiszen ott voltam a választásán. Nini, Visy meg képviselő.
Amint ezen tépelődöm, hozzám jön Pulszky Ágost, s gyöngéden oldalba döf:
– Miről fog beszélni? – kérdi tőlem.
– Ki? Én?
– Nem! Ő!
Zavarba jöttem, nem tudtam felelni. Vajon ki az az ő? S mi közöm nekem hozzá?
Itt bizonyosan lappang valami, fölkeresem valamelyik jó cimborámat, s attól kérek felvilágosítást.
Véletlenül Haller jutott eszembe. Odafordulok Bornemissza Ádámhoz:
– Nincs itt Haller?
– Mit keresne itt? Hiszen már nem képviselő?
Az sem képviselő! Jézus Mária! Hisz ez akkor egészen »új Ház«! Átaludtam vagy négy esztendőt, s elfelejtettem magamat megválasztatni. Persze azért nevetgélnek, azért suttognak, mert illetéktelenül vagyok itt.
Tűkön ültem, megrezzenve valahányszor a teremőr felém jött; nem-e akar kivezetni? Csak már azt tudnám, hányadik évet írják Krisztus után, akkor ki lehetne számítani! Mert én 1884-ben lettem megválasztva három évre.
Fejem egyre ködösebb, ködösebb lett.
Zavartan tántorogtam ki a folyosóra, ahol csodálatos dolgokat tapasztaltam, amik mind azt mutatták, hogy négy évnél is többet kellett átaludnom.
Pulszky Ferenc Kármán Lajossal járt karonfogva. Bohus László egy kis üvegecskét hordott a mellényzsebében konyakkal töltve, s itatta a képviselőket. No, az én időmben magában a Házban még nem itattak! Ez is új! Gyomorerősítő a mamelukoknak a szavazás előtt!
Amint ott sompolygok a beszélgető csoportok közt, hallom, hogy egy helyütt valami nevezetes ma megjelent röpiratról beszélnek.
– Olvastad már? – kérdé tőlem Apáthy István. (Hogy megöregedett ez az ember azóta!)
– Nem, én sohasem szoktam olvasni.
– De újságot csak szoktál?
– Újságot se. Egyébiránt ki írta a híres brosürt?
– Censor.
– Ki az a Censor?
– A Timoleon fia.
Hollé, ez már nyom! Mikor én utoljára a Házban voltam, akkor Beksics még fiatalember volt, ha már most a fia ír röpiratokat, úgy legalább tizenöt esztendőt aludtam odahaza.
No, ez bolond história, ami én velem történt! (Ugyan kikapom-e a hátramaradt évekre a napidíjamat, vagy elévültek az archívumban?)
Kérdezősködni szégyenkezve, újra a tanácsterembe osontam, ahol Andreánszky beszélt igen praktikus dolgokat. Bizony sok idő elfolyhatott, mert noha antiszemita és ügyes dolgokat mond, mégsem hallgatják.
Hát már az antimszemitizmus sem hat?
Oly nagy az unalom, hogy beszéd közben ő maga kénytelen hátrafordulni az aluszékony hívekhez:
– No, helyeseljétek már, vagy mi? Mert abbahagyom!
S azok azután vi coacta helyeselték is.
No, én ezt nem hallgatom tovább illetéktelenül, rohanok kifelé a ruhatárba, s íme a fogason csakugyan az én nevem áll, valóságosan az én nevem!
Tessék már most ebből kiigazodni.
A korridoron rám jön Barla József:
– Hát nem akart beszélni? Mi?
– Az isten szerelméért mondjátok meg már ki?
– Ki más, Istóczy! Hisz el van terjedve, hogy te csak akkor jössz az ülésre, ha ő beszél. Most felültettél mindnyájunkat!
– Ezt suttogták hát a hátam mögött? – Kezdem érteni a dolgot. – Hanem egyet mondj meg, nagyon lekötelezel vele, hányadik esztendőt írjuk most?
– Ne bolondozz kérlek – szólt szemrehányólag. – Mért bántasz?
– Vagy adj hát egy kalendáriumot.
Kihúzta a tárcanaptárát: 1884 volt rajta.
– Csodálatos! – mondám. – De hát akkor miért nem képviselő Csatár és Haller?
– Mit, te nem olvasol újságokat?
– Nem – hebegtem, s egyszerre kezdett derengeni elmém sötétsége. Ez, igen, ez hozott ilyen átkozott zavarba.
– Sajnos – mondá Barla –, mert akkor nem fogod élvezhetni nyomtatásban a mai beszédemet.
Nagyon megröstelltem ezt a dolgot, tisztelt szerkesztőség. Mert így történt, ahogy elbeszéltem, igaz azonban, beismerem, hogy egy kicsit nehéz volt a fejem is.
A Házból egyenesen idehajtottam; többet nem akarom magamat kitenni ekkora tájékozatlanságnak.
Kérem a lapot egy negyedévre!
