A T. HÁZBÓL [dec. 17.]
A T. HÁZBÓL [dec. 17.]
A mamelukok arca ki volt gömbölyödve, némelyik fekete szalonkabátot is húzott. Másoknak egy-egy piros szegfű díszlett a kabátjában. (Talán szemrehányásul, hogy »egyéb« is lehetne.)
A szavazatokat szállító fiákerlovak odakünn dupla porció zabot kaptak ma, s vígan ropogtatták azt a tarisznyákból.
A folyosók tele voltak főispánokkal, s azoknak az arcából lehetett olvasni a szívből jövő jókívánatokat. Mindenen meglátszott bizonyos szollemnitás.
– Mi van itt? – kérdezősködtem, mint a mesék emberei szokták, mikor egy egy piros posztóba vont városház érkeznek.
– Hát itt bizony a miniszterelnök 54-ik születésnapját ünneplik.
– Mit? Hát még csak 54 éves? Pedig úgy látszik, végigtekintve az országon, mintha már kétszáz esztendő óta ő kormányozná.
Valóban élénk és szép kép volt, amint mamelukok és ellenzékiek tiszteletteljesen siettek kifejezni szerencsekívánataikat a »generális«-nak, akit bizony megillet maholnap már a »diktátor« nevezet is, s akire sokan kevélyek még azok közül a magyarok közül is, akik rendszeresen szidják. (Mert hát végre is, a magyar embernek mindég kell valakit szidnia.)
A mamelukok talán nem mondták, hanem meglátszott az arcukon, hogy mivel ez olyan ünnepélyes nap, ősi szokás szerint Tisza is csináljon nekik valami benefíciumot.
Sőt hírlik, hogy valamelyik elő is hozta.
– Persze! – mondá erre Tisza Kálmán. – Hát nem elég kedvezmény volt az nektek tegnap, hogy ti szavaztatok »nem«-mel a Justh Gyula határozati javaslatára, s az ellenzéknek kellett az »igen«-eket elzümmögni.
– Igaz, kegyelmes uram, de az tegnap volt!
– Jól van. Megint csinálok hát nektek egy jó napot. Legyetek ma magatok a törvényhozó test! Átmegyek a főrendiházba.
A mamelukok jó arcot vágtak ehhez az ajándékhoz is, Tisza pedig maga mellé vévén minisztertársait, átballagott a zúzmarás múzeumkerten át a főrendiházba, ahol most búcsúztatják szolgaegyházi (a másik predikátuma nem oly jellemző) Szőgyény-Marich Lászlót… Legyen neki puha az aranygyapjú!
A hatalomból nem maradt meg a Házban más, csak báró Kemény Gábor. (Eszembe jut az, amit Kemény Endre mesélget, hogy a Kemény Simon hajdani kabátjából megmaradt egy gomb.)
Ott ült, üldögélt árván, szomorúan az idő minisztere. A rakoncátlan mamelukság szerteoszlott a Ház mellékhelyiségeiben, s mint mikor az uraság kimozdul, a kulcsár olyan arcot vágott, mintha ő lenne a komornyik, a komornyik a titkár úr magatartását vette föl, csupa gyönyörűség volt elnézni a különös metamorfózisokat.
Nagy zsivaj, éktelen zsongás, disputák zaja verte fel folyosó csendjét.
Egyszerre híre ment, hogy a büfébe beszabadult egy becsipett ember s ott bolondságokat csinál.
– Képviselő? – kérdék mohón a nem képviselők.
– Dehogy képviselő! Az utcáról tévedt volt be valami ismeretlen ember.
A nem képviselők most állandó vendégei a folyosónak. Szivák Csongrádra készül, Éles is készülne, de nem tudja, hogy hová. Grecsák tüdejére kártékonyan hat a karzati levegő. Hentaller mélabúsan üli az egykori szögletét: a Házból kibuktatták, de a folyosórul nincs az a hatalom, ami elmozdíthassa. (Ő most nekem a képviselőtársam.)
Komjáthy is ott gurul vígan, kedélyesen. Interpellálják mindenütt:
– Mit gondolsz, megsemmisítik-e Krauszt?
– Krauszt nem lehet megsemmisíteni – mondja mély meggyőződéssel –, mert sok a pénze; de a választását, azt megsemmisítik.
A néhai Csatárról fölelevenül a régi anekdota, mikor így köszöntött be az erdélyi választóihoz: »Én negyvennyolcas vagyok, atyafiak, minélfogva meg fogjátok engedni, hogy csak negyvennyolc forintot hoztam a zsebemben.«
»Igen ám – szólt közbe egy hatalmas paraszt torok –, de az ezernyolcszáz hol maradt?…«
Felsóhajtott erre Prileszky Tádé szomorúan:
– Az én választóim a Krisztus előtti éveket is számítják.
Megrezg odabent a csöngettyű, s kiszalad Szalay Imre.
– Szűzbeszéd, szűzbeszéd!
– Ki beszél?
– Neményi Ambrus.
Erre egyszerre rohan be minden ember – csak Szalay Imre megy a ruhatár felé.
– Hát te hova indulsz?
– Én szerencsétlenül jártam, két heti szabadságidőt kértem az elnöktől.
– És nem adta meg?
– Hiszen bár ne adta volna!
– Hogyhogy?
– Arra kell a két hét, hogy leüljem Vácon. Most ebéd után indulok.
Ezalatt csönd támadt odabent, de kellett is a fiatal szónok gyenge hangjához.
És mégis kellemes hang. Majdnem úgy tűnik fel, mintha azért nem eresztené ki erősebbre, hogy szerénynek maradhasson. Derült kék szemei szelíden pihennek meg az ellenzék emberein, mintha engedelmet kérne tőlük, hogy ő is szólhasson a vicinális vasutakról.
Beszédjének szerencsés formát tudott adni, hogy az olyannak látszassék, mintha csak egypár igénytelen megjegyzést kívánna tenni. Hanem azért gondosan, ízléssel volt az kidolgozva, s kicsillogtatta, hogy erős ember, éspedig parlamenti embert kapott benne a Ház.
Kedvező hatást tett pártkülönbség nélkül, s sokan siettek gratulálni utána.
– Milyen szerény – és mégis milyen ravasz! – jegyzé meg egy huszonhárom esztendős igen-voks. – Mindjárt azon kezdi, hogy hazabeszél! Mi lesz ebből, istenem ha jobb témát választ!
Neményi után Törs Kálmán jött ügyes, szakszerű beszéddel majd Ivánka beszélt és a végén Kemény Gábor.
Épp ez idő tájban tuszkolták ki az említett részeg embert a büféből.
Valaki a folyosón azt javasolta:
– Vegyék be szegényt a karzatra. Éppen Kemény Gábor beszélt. Ott mindjárt kijózanodik!
