A T. HÁZBÓL [dec. 3.]
A T. HÁZBÓL [dec. 3.]
Újdonatúj fűszín mennyezet alatt unatkozva üldögél Péchy Tamás. Harmadik napja már, s még csak közbe sem szólhatott: »Biz’ isten, mégis érdekesebb, ha ezek az antiszemiták beszélnek, legalább én is szerepelhetek mellettök«.
Szeme szenvtelenül révedezik a padokon, míg megpihen egy-egy képviselő arcán.
A szónokok beszélnek, a képviselők teszik magukat, mintha hallgatnának; pedig ki tudja, hova gondolnak?
Azt volna egyszer érdemes meghallani, amit elhallgatnak! A »deficit miniszter« unatkozva rakja hol a jobb lábát a bal lábára, hol a bal lábát a jobb lábára. Tisza jegyezget, Bedekovics csendesen mosolyog. Neki mindég jó nyájas képet kell csinálnia, mert különben nem hiszik el, hogy jó hazafi.
A karzaton kedves fiatalasszonyok és kisasszonyok hallgatják az állam háztartását, az ellenzék képviseli a duzzogó haragos férjecskét, a kormánypárt képviseli az asszonykát, aki exkuzálja magát, hogy mi mindent tud ő produkálni abból a potom konyhapénzből.
Távolabb az ív szélén, a főrendek karzatán túl van egy rekeszték, ahová nemsokára emléktáblát fognak tétetni, mint az Arany János tölgyei alá, hogy:
Itt üldögélt sok esztendeig
Ivánka Zsigmond.
Ivánka Zsigmond.
Ebben a rekesztékben látjuk a »múltat« (ott gukkerezik Fekete Lajos, néhai Majoros István és a rosszabblétre szenderült Farkas Károly.)
Ha ott fenn ült a múlt, akkor bizonyosan a jövőnek is itt kell lennie valahol. De hol? Meglehet, itt van az írói karzaton!
A plajbászos fiatal nemzedék, mely a karzatokat ellepi, bizonyára nem csinál egyebet, mint ítéleteket hoz. Elvégre is itt dől el, ki mekkora nagy. A jelen ezen a szitán át szűrődik le a jövő számára.
Mikor én fölnéztem az írói karzatra, már ott találtam helyemen ezt a cédulát:
Tisztelt uram!
Nagy kedvvel olvastam a mai karcolatot a »fiatalok«-ról, ahol ön felsorolja az új képviselők közül azokat, akiktől sokat várhatunk.
De hát milyen igazságtalanság! Hol hagyta el ön a többieket! Kornélt (ifjabb Ábrányit) az én kedvencemet, hol hagyta el ön Pulszky Károlyt, a saját kedvencét, és főleg hol hagyta Vadnai Károlyt, akinek a miskolci beszédjéből három szűzbeszéd telnék ki?
Ej ej, Scarron úr! Ön is a klikkhez tartozik már? stb.
A piros kalap tulajdonosnője
a közép karzatról.
U. i. Hogyan dicsérheti oly nagyon Enyedit és Szentkirályit? Nem vette ön észre, hogy Enyedi kopasz (ilyet nevez ön fiatalnak?), és hogy Szentkirályi már legalább egy hete nem borotválkozott. (Ilyet nevez ön simának?)
*
Amint elolvastam ezt az okmányt, legott beláttam, hogy erre felelnem kell, és minthogy éppen Wolff beszél (szegény jó Farkasom, ki ezt a karzatról hallgatád!), hát ez éppen arra való idő, hogy az ember mentséget koncipiáljon.
Igaz, csakugyan kihagytam a Ház nagy tehetségű fiatal és új tagjai közül, akiknek az esze már meg van mérve egyebütt, Ábrányi Kornélt. Mert hát én istenem, lehet-e Ábrányi Kornélt kihagyni? Ábrányi Kornél magától értetődik. Ő olyan ember, hogyha kilenc rossz beszédet mond, még akkor is kíváncsian fogja várni a parlament a tizediket. Szabad-e azzal biztatni a közönséget, hogy ő jó beszédeket mond? Énnekem semmi kedvem vizet hordani a Dunába.
Vadnai Károlyt pedig azért nem hozhattam be a fiatalok közé, mert ő a bölcs megfontolásával, higgadtságával már mindjárt öregnek született.
Mit szóljak Pulszky Károlyról? Pulszky Károlyra kétségkívül nagy szerep vár. De ő még nemigen szólal fel mostanában, mert itt már »családi politiká«-t űznek, mint a lányos házaknál, ahol két eladó van: Károly csak akkor lép elő, ha a nagyobbik testvére Guszti már szerencsét csinált.
…Pardon, nem mentegetem tovább magamat, mert íme Grünwald kezd beszélni. S annyi etikettet mindenki tud, hogy Grünwaldot mégiscsak meg kell hallgatni. Magas színvonalon tartott beszédét tiszteletteljes csendben hallgatták végig, úgyhogy mikor végezte, a Ház teljesen ki volt merülve. Mert a hallgatás a legfárasztóbb munka.
Nagy zsivaj támadt utána és sereges kitódulás; midőn Lukáts Gyula kikent-kifent fiatalember állt fel, elmondandó szűzbeszédét, alig tudott szóhoz jutni.
Csatár Zsigmond indulatosan rótta meg a Házat, felkiáltván mord hangon:
– A faluházában is különben viselkednek a tanácsbeliek.
Erre aztán csendesség lett, és Lukáts Gyula elkezdhette beszédét a magyar tengerészetről.
Lukáts Gyula ugyanaz, aki a jó Abdul Kerimnek a díszkardot vitte in illo tempore.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, a díszkardot talán a rozsda is befogta, Szücs Pátri csendes ember lett, Abdul Kerim még csöndesebb, s Midhat a legcsendesebb, de Lukáts Gyulának az még úgy tetszik, mintha ez mind csak tegnap lett volna. (Persze míg ő Nagyváradon volt, addig a világ nem mozdult.) S ő ott veszi fel a fonalat, ahol elhagyta – ellenzi a kormány török politikáját.
Lukáts Gyula beszédét nem fogja élvezni a közönség a lapokból, mert a Tisza beszédje kiszorítja onnan.
Hadd legyen hát neki az az elégtétele, hogy az én karcolatomban meg az ő beszédje szorítja ki a Tiszáét.
