A T. HÁZBÓL [dec. 5.]
A T. HÁZBÓL [dec. 5.]
Annyira bele vannak már bőszülve a fiatal szónokok a dicsőség utáni hajszába, s olyan divattá lett »nagyszabású beszédeket« tartani, hogy akinek nincs a zsebében kész beszéd, az a rekedtséget szimulálja.
Kemény Endre hörögve súgja ismerőseinek a szervuszt, Veszter Imre csak a kezével mutogat jeleket a nyakán a gége körül, hogy »itt a bibe, itt«.
A karzat zsúfolva van szép asszonyokkal. Mintha csak egy premier volna a színházban. A legyezők csittegnek-csattognak, a kalapok strucctollai jobbra-balra lengedeznek.
A tanácsterem padjai is mind benépesültek. Lekonyult ősz fejek, vidám, fiatal arcok tarka összevisszaságban.
Odakünn ólmos eső esik, felhős az ég, s a gázt meg kell gyújtani a folyosókon. Annak a piszkos lángja kísérteties alakzatokat vet a pokrócokra.
Köröskörül mély csend honol. A büféből egész a korridorig kihallatszott egy köhintés. Mégis kell hát élő embernek lennie idekünn is. Az bizonyosan Rónay János.
Mintha egy temetőn menne keresztül az ember, annyira ki van halva a tanácsterem környéke.
Ki beszélhet vajon odabent, hogy minden élet odagyűlt?
Ah nini, csak nem Ábrányi Kornél?
De bizony ő! Ott áll a nagy Kornél délcegen és nyugodtan, mint az ő regényhősei, az Alfrédek és Arthurok.
Rajta csügg minden szem, a honatyai savanyú és a karzati édes szemek. Egy bűverő tartja lekötve a hallgatóságot: az ő szép hangja és a nemes szelíd pátosz, mely egész előadásán elömlik.
Még a lélegzetüket is visszafojtják, nincs robaj, nincs nesz. A Farkas Balázs zsebéből kiesik egy ezüst hatos, s csendzavarón peng e mély figyelem közepette.
Csak az ötleteknél, melyek ízléssel vannak belefonva a beszédbe, tör ki a tetszésmoraj egyszerre.
Egy-egy elkésett képviselő, amint a függönyök közül előbukkan, csodálkozva kérdi a szomszédjától: »Mi az itt? Mi történik itt?«
– Ejh, hát a »Pesti Napló« polemizál a »Nemzet«-tel.
Valóban, mint egy középkori torna. Egy levente előtört fekete lovon (nehéz nyereg, rézcsatos kantár, kemény zabla volt rajta), és vádolja a társadalmat. Ez Beksics. Most a sorompóba lép egy másik vitéz, fehér lovon, termetre, rangra, erőre egyenlő emezzel. Ez Ábrányi, ki védelmébe veszi a társadalmat. Nehéz nyereg az ő lován is, rézcsatos kantár, zabla, de még azonfelül egy főpap is ott ül a lovon a háta mögött.
Ki fog itt győzni vajon? Egyenlő kemény a két dalia. (Lovaik terhén dőlhet el a kérdés.)
Tegnap e rovatban azt mondtam Ábrányiról, hogy ha kilenc rossz beszédet talál elmondani, még a tizediket is érdeklődéssel fogja várni a parlament, hogy hátha az egy szép beszéd lesz.
Fogta magát és elmondta mindjárt – a tizediket.
Semmin sem látszott, hogy első beszéd. Nyugalommal, fesztelenül beszélt az elfogódásnak minden nyoma nélkül. Csak néha ragadta el a hév, de az is illett neki.
Ott állt előtte az ékesszóláshoz rendszerint szükséges egy pohár víz.
De ő, aki a Hypocrene forrásából ivott, megvetette a békáknak való italt. (Hiszen annyira még csakugyan nem jutott a dzsentri, hogy víz mellett szidja a kormányt.)
Felkapta ugyan a poharat, de nem azért, hogy igyék belőle, hanem hogy gesztikuláljon vele. Minthogy azonban a pohár tele volt, kiloccsant belőle a fölösleg, s megönté az előtte ülő Horánszkyt és Istóczyt.
De azok szívesen tűrték a vizet, mert a beszédjében mindkettőjüknek nektárt is szűrt, igaz, hogy mint Hatvani professzor – az asztallábból.
Leírhatatlan az a lelkesedés, ami kitör, midőn hirtelen (nem ám »valahára«, mint a többiek) elvégzé beszédét egy pompás ötlettel. Fölzúgott az éljenzés, mint a vihar. A pártbeliek, antiszemiták, habarékok felugráltak a helyeikről nagy robajjal, s száz kéz nyúlt egyszerre Ábrányi Kornél felé.
Ifjak és vének hódolának előtte, aki immár kiváló államférfiúvá lett ez órától fogva – de ő nem tagadta meg önmagát a dicsőség édes percében sem –, s első tekintete, hol apró fehér kezecskék csapódtak össze nesztelen tapsokra, a karzatra röpült, mintha mondaná:
Többet ér a szerelem, mint a dicsőség.
A beszéd roppant hatást tett a mamelukokra is. Nagy gombolyagokba verődtek össze véleményeket cserélni fölötte.
Az öreg Pulszky így szólt:
– Ez volt a legjobb beszéd ebben a vitában.
Péchy Tamás lecsapta a csengettyűt, és leszaladt az emelvényről.
– Én már nem gibickedem tovább. Minden zsinórt ezek a gyerekek húznak be!
Azután fölkereste Bánffy Bélát.
– Eredj, ülj már te is. Talán megváltozik a játék. Mert ha ez így megy tovább, hova férünk annyi okos emberrel?
Azontúl Bánffy elnökölt, de bizony minden a régiben ment.
A legjobb blatt se vágott be. Hallatlan dolgok történtek.
Még Zimándy Ignác is okosan akart beszélni.
A folyosókon, hol Tisza diskurált a három Pulszkyval, mindenki el volt komolyodva, kit az irigység bántott, kit a bámulat tartott lefogva, kit a tépelődés emésztett.
Csupán egyetlen alak ballagott a csoportok közt, örömsugárzó arccal, megelégedetten a ruhatár felé.
Szalay Imre volt, három vastag könyvet szorítva a hóna alatt.
– Mik ezek, Imre? – kérdezik imitt-amott.
– Az Orbán Balázs összegyűjtött beszédei – mondá kevélyen. – Viszem haza tanulmányozni.
