A T. HÁZBÓL [nov. 30.]
A T. HÁZBÓL [nov. 30.]
A büfében négy asztal volt megterítve. Máskor kettő is elég. Ma arra számítottak, hogy a számok bekergetik a képviselőket. Hiszen a költségvetési viták mindig jó étvágyat csináltak. Két nagy sonka volt megkezdve, s ingerlőn pirosított finom belsejök.
De üresen maradt a büfé. Mert bár unalmas volt a tárgy, de érdekesek voltak a szónokok. Csupa új emberek, csupa »csirkék«, ahogy mondani szokták. S nálunk, fájdalom, megjött az az idő, amikor a közönséget már csak azok az emberek érdeklik, akiket még nem ismernek.
Valaha (persze még a régi jó világban) a kezdő emberek almahámozáson kezdték. Dehogy szólt volna valamikor a költségvetéshez kezdő ember! Ma azonban derogálnak a kisebb témák.
Gyorsan! Ez a jelszó. Egy óra alatt kell naggyá lenni! Ez a virtus.
Az elnök beleült tíz órakor a székébe mennyei hangulatban. (Hiszen megvan a Gábor fiam!) Illő megadással vetette magát a karszék hátának.
»No, most ezt a széket megülöm vagy öt napig. Hanem legalább nyugalmas téma. Kis csengettyűm, pihenhetsz csendesen.«
Könnyű az elnöknek. Egy ember, akinek az a hivatalos kötelessége, hogy unatkozzék, egészen másképp fogja fel az unalmat, mint az a sok száz ember, akinek csak az a kötelessége, hogy szavazzon és beszéljen.
Hát meg szegény Szapáry Gyulának milyen munka lehet egy ilyen vita! Addig csak hagyján, míg érdekli, míg zúg a feje, s titkos szózatok bontakoznak ki az alaktalan zsibongásból. Látni véli, miként helyezik költségvetését a boncasztalra, hogy jönnek sorba a penicilusaikkal, hasogatják, nyiszálják, s hallik a bicsakok pengéjének idegbántó suhogása.
De már a harmadik szónoknál beleéli magát a miniszter, elfásul s bágyadtan dől el székében.
»Ejh, mit, vagy megtalálják benne, hol a deficit, vagy meg nem találják. Ha megtalálják akkor is benne van, ha meg nem találják is, benne van. Hát mire is vagyok én voltaképpen kiváncsi?«
S végre összeolvad ő is a közönséggel, s csak új szónokok föllépte érdekli.
Még dél sincs, s máris Ugron beszél.
Künn izgatottan járnak-kelnek a következő szónokok.
Latkóczy Imre ijedten veszi észre, hogy mindjárt jön a sor. Nosza, szalad gyorsan haza fekete kabátot húzni.
Lihegve tér vissza a fekete kabáttal, de akkor meg ijedten veszi észre, hogy most meg a beszédjét hagyta otthon a levetett kabátjában.
(Denique nincs tökéletes boldogság a síron innen.)
Latkóczy Imre az első szűzszónok.
A kecskés Nyitra szülte, mindamellett jó akcentussal beszél. A hangorgánuma is megjárja. A jó akvizíció benyomását teszi.
Ezalatt ott bent egy utolsó padban már fészkelődik Enyedi Lukács, s a folyosón trémázik Beksics Gusztáv: »Jaj, mi lesz, ha belesülök? Elfullad a hangom. Elmondjam-e a beszédemet, vagy ne mondjam? Olyan rossz előérzetem van!«
Az öregebbek vigasztalják mindenféle mézesmázos szavakkal:
– No bizony nem kell attól félni. A macska féljen, de te nem félsz! Hiszen valahogy majd csak elmondod. Katonadolog az egész! Az az egy bizonyos, hogy bele nem halsz.
– Látod Göndöcs Benedeket – bátorítják mások –, az is milyen jó ember, és mégis meg merte tenni egyszer Párizsban a világkiállítás alatt, hogy mikor Wenckheim Krisztina grófnéval és a fiatal gróffal ebédelt a »Grand Hotel table d’hőte«-jánál sok száz spanyol, angol és mindenféle nemzetiségű úr között, egyszerre csak felemelkedett, mintha otthon Kigyóson lenne, s így szólt: »Uram, Uram, czinderi Wenckheim Béla uram, szólok az úrnak…« s felköszöntötte a grófkisasszonyt. A sok angol, ír, portugál és amerikai nagy szemeket meresztve hallgatta, de Benedek urat az ki nem hozta a sodrából.
Beksics nem tudott nevetni ennek a mulatságos történetnek sem.
Bement vigasztalanul és töprengve. Leült a helyére Neményi Ambrus mellé, arca folyton fehéredett, s a szeme elvesztette minden zománcát, mintha két üveggolyó forogna a szemüregeiben.
Azóta régen elhallgatott Latkóczy, s Enyedi Lukács pörgette gyorsan, nagyon is gyorsan szép és sok tanulmányra valló beszédét, elmondva benne, hogy az lesz a győztes az európai nemzetek közt, akinek a zsebében marad az utolsó tallér.
Szapáry elmosolyodott.
– Tallér, tallér – dünnyögte –, mi már a hatosoknál vagyunk!
Enyedi meglepte pártját, pedig a párt sokat várt tőle. (Csakhogy mit neveznek ott »sok«-nak!) Beszédje gondosan és ízléssel volt szerkesztve, ha volt valami baja, az, hogy első beszédnek nagy keretben mozgott, átölelve anyagi helyzetünk hanyatlásával kapcsolatban egész társadalmunk dekomponálását. Találó vonásokban, erőteljes logikával beszélt, de egy kicsit hadarva és monoton hangon. Pártja élénken megéljenezte.
Most állt fel Beksics. »No, hogy fog ez most mindjárt megakadni. De hát minek is áll fel, ha beszélni nem tud!«
A barátjain meglátszott a tréma és aggodalom. Háta mögé előre kikészítették a vizet: ki tudja, mire lesz jó?
Minden szem odanézett.
De íme nem a vézna Beksics állt ott félénken, szerényen, hanem egy másik ember. Egy délceg, ruganyos alak, pirosra gyúlt arccal, bátran villogó szemekkel.
Megszólalt. Hangjának érce reszketve csendült meg a teremben.
Mély szünet következett be. A szónok a költségvetésen kezdte, s még látszott rajta első pillanatban az elfogultság. Kezével a padba fogódzott, s görcsösen tartotta.
A terem egy káosszá olvadt össze bizonnyal a szeme előtt. Látta Szapáryt, amint egy falovon szaladott az elnöki szék felé. A fórumon végigdübörögtek egy talyigának a kerekei,… a posztkiszlit hozzák a talyigán, s egyenesen Kemény előtt állnak meg vele. (Hiszen van abban elég pénz hála istennek.)
Valaki belekiáltotta a beszédébe a szélsőbalról: »Igaz!«
Mire ő azt mondta, talán önkéntelenül, »Nem igaz!« Jó volt, hatott. Taps és derültség hangzik innen, onnan.
Melegség árad a szíve körül. Most már elereszti a padot. Most már erős. Nyugodtan áll ott, teljes biztonságban. Kimérheti minden szavának hatását. Szép elegikus hangja, mely minden modulációra képes, s melyen az érzés léhe reszket, betölti az egész termet. Rövid mondatai gyújtanak. A szikrák, melyeket az ő szemeiből hasítanak a saját szavai, ott égnek már nagyon sok szemben.
Mindenki meg van lepetve. A jó barátok meg bosszankodnak is egy kicsit.
– Hiszen ez a Beksics megcsalt bennünket. Elhitette velünk, hogy fél. Most meg kitűnt, hogy egy raffiniert szónokkal van dolgunk. Úgy tett, mint V. Sixtus pápa!
Kár, hogy a beszédje, melyben a szláv kultúrával fenyegetőzött, s melyben társadalmunkat szidta nem elég igazságosan sok mulasztásért, vége felé terjengőssé vált. De a siker így is feltűnő volt.
Egy öreg habarékos bűnbánólag vakargatta a homlokát.
– No lám, mindég azt hittem, hogy a nagyon tudós ember nem lát tovább a könyv szélénél.
Merészen beszélt, de hatalmas verve-vel, nemes pátosszal, egy kicsit azonban sok frázist használt.
Beszédjének hangja, formája és stílje részben Horvát Boldizsár, részben Falk tanítványának vallja.
Egyszóval olyan kezdet volt ez, hogy megjárná befejezésnek is egy szónoki pályánál.
Még Tisza Lajos és Ugron váltottak rövid felszólalást.
Ugron Tisza Lajost azzal vádolja, hogy Szegeden az állami épületekre a saját monogramját rakatta fel.
Tisza gróf azzal védekezik, hogy minden nagyszabású építkezésnél ki van írva az illető építtető közeg neve, sokszor a polgármesteré, sőt kisebb közegé is.
Ugron az ő rendes bömbölő hangján (aminővel az ágyúk konverzálnak egymással) rázúgja, hogy állami dolgon senkinek a monogramja nem lehet.
Mondjuk rá Beksiccsel: Nem igaz!
Hisz itt van éppen az államköltségvetés, amelyen ugyancsak rajta van a Rothschild monogramja.
