A T. HÁZBÓL [okt. 25.]
A T. HÁZBÓL [okt. 25.]
Csanády Sándor nagyon rosszul aludt az éjjel. Mindenféle víziók gyötörték. Álmában újra beszélgetésbe esék a királlyal.
– Quo modo stat Hungaria? – kérdé a király latinosan.
– Valde bene, Illustrissime Caesar – sed…
A király a »sed« után tudakozódott, leültette Csanády Sándort egy székbe, s kegyesen kérdezé:
– Szokott-e pipázni, Csanády bácsi? Magának az igaziból adok.
S eközben óvatosan körülnézve, kihúzott a Szent István palástja ujjából egy gondosan összekötözött paksamétát, amelyben rövidre vágott szűzdohányt rejtegetett.
– Hát mi a baj, Csanády bácsi?
A derék kuruc a fejét vakarta…
– Nincs nekünk más bajunk, felséges uram, csakhogy a torkunk véres. A nagy adó meg a közösügy. Különben is rosszul van kormányozva minden.
– Hát ennek ki az oka?
– Tisza Kálmán.
– Tisza Kálmán? Jól van! A bátya kedvéért megteszem, hogy más miniszterelnököt nevezek ki. Proponáljon valakit.
Csanády zavarba jutott.
– Hm! Kit? Hát kit is csak? Mindjárt megmondom. Izé… Mocsáryt! Nem, az nem jó emberem. Legjobb lesz az öreg Madarászt. Csakhogy az se nekünk való ember. Nagyon kemény. Irányi Dánielt? Nem kell, mert az meg nagyon puha. Nekem olyan miniszterelnök kell, akitől én is féljek, meg aki éntőlem is féljen. Nevezze ki felséged Szalay Imre öcsémet!
A király arcán elégedetlenség mutatkozék, szemrehányóan nézett rá Csanádyra, s a fejét rázta.
– Hiába rázza a fejét, fölséges uram – kiáltá ingerülten, és fölébredett…
Fájt neki az ébredés. Hogyne, mikor ő olyan nagy szerepet játszott álmában. Miért is kellett fölébrednie?
Azért, mert a király a fejét rázta.
Hát már mindenki a fejét rázza, ha ő valamit indítványoz vagy állít. Szörnyűség!
Ezt nem lehet ezentúl engedni.
Felöltözött, és sietve csörtetett be a Házba, hol a rokonszenves Győrffy Gyula beszélt akkor igen szépen, igen értelmesen:
Csanády úgy rontott be, mint hajdan Zách Felicián.
A katedra elé lépett, s így szólt ádáz haraggal szörnyű hangon:
– Mondjátok meg a miniszterelnöknek, hogy ha még egyszer megrázza a fejét, amikor én állítok valamit, a golyóm alá kerül.
Az elnök ijedten húzódott el a zöld függönye mögé, s mikor már lélekjelenlétét visszanyerve, el akarta magát kiáltani, mint Róbert Károly, hogy: »fiam, Rakovszky!«, már akkor a vén tigris a helyén ült, s halántékán »s«-re csavarított fürteit simogatta szelíd morgással.
A vita eközben egyre élénkülni kezdett. Személyes torzsálkodások fújták szét az unalmat.
Hogy a vita a mai ízlés szerint érdekes legyen, ahhoz kettő kell: az, hogy antiszemiták beszéljenek, és hogy tanárok ne beszéljenek.
A Kerkápoly Károly dicsősége annyi professzort csábított a politikai pályára, hogy nem lehet tőlük szóhoz jutni, még Szilágyinak se.
Thaly egyébiránt egészen úgy beszélt, mint egy professzor, s utána a kis Rácz Géza, mint egy diák. A Ház azt a jukszot engedte meg magának, hogy megéljenezte, mikor odáig jutott szónoklatában, hogy: »Most pedig t. Ház, bevégzem beszédemet«.
Be is végezte szerencsésen. Nagy baja nem történt sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek, csak a szegény Shakespeare-t tette meg németnek.
De hiszen Tisza Kálmán mégis igazságos ember, fölkelt s legott visszaadta őt Angliának.
Jó is, hogy így történt, mert Péchy már a csöngettyű és szavak után kapkodott, hogy miért provokáljuk már megint háborúra Angliát?
Rácz Gézától kezdve egész az ülés végéig csupa okos emberek beszéltek csupa okos dolgokat, ami karcolati szempontból nem sokat ér, jobb szerettem volna ez idő alatt a zágrábi mélyen tisztelt Házban lenni, ahol a kapuban két előlépő zsandár érintette meg a Starcsevics vállát. (Gyönyörűség lett volna nézni, hogy kullog vissza az öreg a »Velika Kafanába«.)
A mi vitánk vége majdnem túlságos tisztességesen folyt le. Tisza ugyan megszurkálta Apponyiékat egy kicsit, megdöfte Andreánszkyt, de nagyon is, védelmezte Sennyeit is egy kicsit, hanem azt már nem mondta meg ő sem, hogy mi lesz Lesskó Istvánnal? Berzeviczy, Irányi rangjukhoz illőn beszéltek, Apponyi meg azon is túl.
Irányi idézvén Tisza szavait, melyekkel a skierniewicei találkozás eredményét vázolta, Tisza nem találta hűnek az idézetet, tagadólag intett fejével.
S ebben a szempillanatban a lassú zsongást széthasítva, erőteljesen dördült meg egy hang:
– Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr!
Minden arc nevetőre vált, minden szem egy pontra nézett.
…Azon a ponton a kielégített bosszú diadalmas hetykeségével Csanády Sándor könyökölt.
