POSTSCRIPTUM A »T. HÁZ«-BÓL KARCOLATHOZ
POSTSCRIPTUM A »T. HÁZ«-BÓL KARCOLATHOZ
[okt. 26.]
Podmaniczky Frigyes, akinek (mint azt már tavalyi olvasóimnak többször elmagyaráztam) fogadása sohase menni a Házba, csak szavazni, ha érte jönnek: ma váltakozó érzelmek közt várta vagy az üzenetet, vagy a fiákert.
Minden kocsizörgésnél fölriadt:
– Talán értem jönnek!
De bizony más kocsi volt…
»Miféle rend az? – zsörtölődék. – Hát sem nem üzennek, sem semmi? Hát már nincs rám szükségük, vagy mi?«
Kínos nyugtalanság vett erőt rajta.
Tarka kabátja gombjain kezdte kiokoskodni:
»Ne menjek? Menjek? Ne menjek?
Nem megyek! Már hogy mennék? Eddig sohasem mentem. Ha kellek nekik, hát vigyenek. Pedig biztos, hogy kellek nekik! Azazhogy ez mégis furcsa!…«
Kihúzta az óráját. Tizenegy múlt! Máskor már fenyegetődztek ilyenkor. Most mély csend van. Ez a csönd elrémít! Talán már nem is élek, vagy nem is vagyok. Azazhogy cogito ergo sum!
Egy vigasztaló gondolatja támadt. Hátha valami miatt elmaradt a mai szavazás? Hol az az inas? Hadd menjen megkérdezni!
Az inas visszajött lihegve.
– Már régen folyik a szavazás, méltóságos uram.
– És nekem mégsem szólnak – hörgé bánatosan –, és értem mégsem küldenek. Ez megdöbbentő.
A tükör gonoszul mutogatta vissza síri arcát.
Fejét könyökére nyugasztá, s gondolkozni kezdett.
»Az világos, hogy a kormánynak nincs rám többé szüksége…«
Majd tovább szőtte töprengéseit:
»De az is világos, hogy nekem meg szükségem van a kormányra.«
Tehát vette a botját, elment, és leszavazott.
