A FOLYOSÓ
A FOLYOSÓ
Víg élet volt itt valaha régen. Mikor még nem fáradtak bele az emberek annyira az alkotmányba, mikor egyformábbak is voltak: nem tarkította annyi kapaszkodó és felkapaszkodott úr a csoportokat.
Kevesebb hiúság volt és több kedély. Derült világa volt a parlamentnek.
Mindenki azon törte magát, miképp lehetne kellemesebb a többinek; most azon igyekszik mindenki, hogyan előzhesse meg a többit.
Szontagh Pál, aki már akkor köztiszteletben állt, verseket faragott kulináris latinsággal az egyes szónokokra:
Si loquitur Babes, nihil inde solatii habes
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.
(A versek elpusztultak; a Borleák, Hilibiek, bár más néven, megmaradtak.)
Unalmas szónoklatok alatt ott künn adomázott Deák Ferenc, ott bent pedig még maga Horvát Boldizsár is azzal mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen, de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok. Nevetségessé tette a német poézist. (Úgy ártott a németnek, ahogy lehetett. )
Ma már mind ennek semmi nyoma. Elsavanyodott arccal járnak-kelnek ott egymásra bámulva a követek. Bizonyos száraz, rideg hangulat ömlik el az egész képen. Valóságos téli tájék.
Ha valaki felnyitja a száját: az bizonyára a sztenografusoknak szól.
Akinek valami ideája van, az azt kuporgatja, titkolja, nehogy más ember kitalálja, és az csináljon vele furorét; akinek pedig nincs ideája, az azt úgy el tudja palástolni, hogy egy egész életben találgatni kell, hogy ugyan miről gondolkozik ?
Az emberek nem tudnak sem haragudni, sem örülni annyira, mint régen, sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem – kivált a mamelukokon az látszik – mintha élni is csak azért élnének, mert Tiszának okoznak vele örömet.
(A habarékokkal még rosszabbul áll a dolog, mert azoknak még az a hitök sincs meg, hogy egzisztálásukkal valakinek örömet okoznak.)
Hanem a napok mégis fogynak, múlnak, s a törvény hozási gépezet forog rendesen, elkényszeredett, unalmas zakatolással.
Mundus se expediet. Amikor a tanácsterem unalmas, akkor a folyosó bizonyosan mulatságos és viszont.
Ah, jó folyosó! Még így kesernyésen is te vagy a legcsábítóbb, a legnagyobb vonzerő! Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé. Szóváltások, párbajkihívások, összeesküvések. (És a folyosó-forradalmak sokkal veszedelmesebbek a klubforradalmaknál.)
A tanácskozóterem csak a színpad, ott játszanak; hanem a folyosók a kulisszák, itt festik ki magukat a szerepükhöz.
Valaha (mikor még csak »tekintetes urak« voltak a képviselők, a Szentiványi elnöksége idejében) nagy volt a különbség a bal és jobb folyosórész között. »Tigris« a világért sem ment volna át a túlsó oldali folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá vették, hogy disszidenskedik, s a mameluk is nagy ritkán vetődék a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szoba« miatt. *
*Mert a piros szoba, hová a miniszterek a cilindereiket és felső öltönyeiket lerakják, hol hevenyészett audienciákat adnak és tanácskozásokat tartanak, a bal folyosón van.
Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az erkölcsök. A régi feszesség megszűnt. A közösügy öregebb lett. Az egyik párt hozzátörődött apródonkint.
A másik pártban pedig sokan vannak már, akik vállat vonnak: »Hiszen nem mi csináltuk!«
A bal folyosó elveszté vad jellegét. Szabadon járnak-kelnek a legkülönbözőbb természetek. Istóczy akárhányszor tér ki a pokrócon Wahrmannak. Az öreg Prileszky ellenzékiekkel karonfogva végzi rendes sétáit, miután otthon megitta a rendes marienbadi vizét. Helfy kezet fog a miniszterekkel, s igen nyájasan mosolyognak egymásnak a szeme közé. Szalay Imre nem átall szóba állni Tisza Kálmánnal sem, ha úri kedve tartja.
A jobb folyosónak azóta vége van. Csak a podagrás öregurak ülnek ki oda andalogni, s órákig nem szólnak egymáshoz egy szót sem.
Némi életet ide csak Szontagh Pál önt, aki maga mellé vévén »János fejedelmet«, * itt tartja néha udvarát, s akkor folyik az adomázás, hogy hossza-vége nincsen. A képviselők mind kicsődülnek. Péchy Tamás aggódva nézi, hogy: »No, most mindjárt nem lesz a Ház határozatképes.«
**Báró Kemény János
A túlsó folyosón sok grupp van. A középső ajtónál az antiszemiták székelnek. Többnyire Andreánszky Gábor viszi a szót vagy Szalay Imre, akinek a nadrágja rendesen tarka, de a kedve rózsaszínű. Egyik sem olyan rettenetes, mint aminőnek a Lipótvárosban képzelik.
Bizonyosan itt künn ül valahol Pulszky papa is, panaszkodva, hogy a fiai leszavazták, vagy dicsekedve, hogy a fiai ellen szavazott. Gazdag szellemének sziporkáit, dús tapasztalatainak poénokba szűrt extraktumát pazarul szórja a hallgatók közé.
Valóságos lexikonnak használják az öregurat. Ha valaki valamit elfelejtett, vagy még meg sem tanult, őtőle kérdezi; memóriája majdnem olyan mesés, mint a Szontaghé, aki húsz év előtti tarokkpartikat tud elmondani hiteles bizonyossággal.
Az öregúr azelőtt vagy tudta a dolgot, vagy nem, de mindenre megfelelt, egy idő óta azonban, mióta a fiai (kik mind különböző párton ülnek) megnőttek, felosztotta köztük a tudományok országát, s ha valami jogi dolgot kérdeznek, mogorván förmed fel:
– Azt a Guszti tudja!
Ha ellenben művészeti kérdésben kérik tanácsát, bosszúsan int a kezével:
– Ej no, hisz az a Károly szakmája.
S magának önzetlenül csak a politika egy részét tartotta meg (azt a részét, hogy a szivarja hamuját szereti az oltárokra leverni) és a régészetet.
Pázmándy Dénes különös régiséget, egy botot hozott a folyosóra, tele csodálatos ákombákom faragásokkal.
Pulszky megnézi műértő arccal.
– Ez bambusz!
– Nem, ez sáfrányfa – válaszolja a tulajdonos.
– Igen, igen, valóban sáfrányfa – hagyja rá Pulszky. – Ez azonban rajta indus faragás.
– Nem. Ezek kínai betűk!
Eközben odalép Hoitsy Pál, s kérdi:
– Mit csinál, Feri bácsi ?
– Ezt a botot határoztam meg ezeknek – mondja fölénnyel az öreg.
Még a hatalmas Tisza is, ha valahol elkeserítik, itt gyógyul meg a folyosókon, a saját talaján, a saját levegőjétől, vizétől. Az ismerős zigzugok, kedves fülkék hívólag integetnek feléje… a hívek és leghívebbek amint ott jönnek-mennek nyugodtan, zavartalanul: finom szatirikus mosolyával Csernátony Lajos, aki keveset beszél, de minden megjegyzése a »Revás«-ba való; hatalmas vaskos lépteivel Vizsolyi, a párt elnöke, finom, örökké derült arcával, huszárosan kifent bajusszal, fürgén, gondtalanul Horváth Gyula (akiről megvan írva, hogy olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, mintha folyton lázas tevékenységben volna). Gróf Bánffy Béla meg-megáll néha, és gondterhelten vakarja meg őszülő fejét, örök felhő borong a homlokán, mintha folyton-folyvást azon töprengene: »Mit szól majd ehhez a generális ?« (Bánffy Béla szereti az akciót; olyan, mint a vekker-óra, mely mindig ébreszt, de mindig vagy nagyon későn, vagy nagyon korán.) Az öreg Boér otthonosan, pamutból kötött házisapkában tipeg-topog; Széll Kálmánnak a leginfámisabb szárazság idején is fel van gyűrve a nadrágja.
Tisza ami híveket elveszít a tanácsteremben, visszaszerzi a folyosón, ahol ügyesen tud az emberekkel szincerizálni. Hol egyiket, hol a másikat szólítja meg, s félreinti valami fülkébe, beszélget velök, meglehet, hogy csak az időjárásról, de az azoknak mégis jólesik.
Mondják, minden nagy ember veszít közelről, Tisza hát nem nagy ember, mert ő nyer közelről. Akik jól ismerik, azok ragaszkodnak hozzá a legjobban.
Tisza olyanforma lehet, mint a róna Petőfinek: csak jó ismerősei előtt veti le fátyolát. De ha leveti, akkor ez az arc nem hideg többé, vonzó melegség derűje önti el a széles homlokot, s nagy szív sugárzik ki az üveggel fedett szemekből.
A mamelukoktól sokszor lehet hallani bizalmasan:
– Engem csak a Tisza személyéhez való ragaszkodás tart a pártban.
(Pedig sokkal szebben hangzanék megfordítva, ha az elvek tartanák ott őket.)
A hajdani kormányelnökök alatt közvetlen közelükből terjedt a hidegség kifelé. Rendesen az intimusok kezdtek legelőbb foszladozni, de a messzebb eső gyűrűzet visszanyomta őket. Tisza alatt meg van fordítva, s innen hatalmának állandósága. Tisza legbensőbb környezetéből a ragaszkodás melege árad kifelé; a tovább eső rétegekben természetesen mindég lanyhább, de ahol már a hidegebb szél fúj, az oly messze van, hogy a »generális«-nak nem árthat.
Külső modora szögletes és ügyetlen, úgyhogy ha valami idegent visznek hozzá, a jóakarók rendesen figyelmeztetik: »De meg ne ítélje egyszeri látásból, mert Tiszát sokáig kell ösmerni, hogy élvezhesse. « Kár, hogy hozzá nem teszik: »Nekünk magunknak is tíz évi mamelukoskodásba került.«
Hanem az igaz, nagyon megszerették, kivált még a tíz évnél is régebbiek. Pedig miért? Hogy jó bánásmódja van? Hiszen a többi miniszterek majd elolvadnak a nyájasságtól. Bedekovics előre köszön a kapusnak is; Kemény Gábor két kiterjesztett karral hatol be a folyosón át a miniszteri szobáig, s a két kiterjesztett kar arra való, hogy útközben, mint két gép, a mamelukok kezeit szorongassa; Szapáry arca csupa cukor; a Széchenyi szeme édes méz – és mégiscsak Tisza tud bánni a mamelukokkal.
Ennek nem lehet más nyitja, minthogy van egy erénye: keveset ígér, és abból sokat tart meg, a többi miniszterek sokat ígérnek, és abból keveset tartanak meg.
És hogy van egy hibája: a fúzió után el tudta felejteni, kik voltak az ellenfelei, de nem tudta elfelejteni, kik voltak a barátai.
Ez kapcsolja hozzá táborát, de sok fogyatkozása is innen ered.
Különben nem való a folyosón komoly dolgokról beszélni. A napfény széles sávokban szűrődik be a nagy üveglemezeken át, kivált déltájban pajkosan táncol a vastag szürke szőnyegen, egy-egy arany pántlikával keresztülszeli a magasban koválygó füstfelhőt is több helyen. Vidám kacaj csendül meg innen-onnan. Viháncolás zaja hallatszik a büféből. Az vagy Odescalchy Gyula lesz, vagy a jámbor Rónay János. Ni, itt gurul Göndöcs apó is. Nosza, meg kell a kezét nézni, ha rajta van a nagy gyémántgyűrű, akkor az annak jele, hogy ma beszélni fog.
Amott a Ház gyufatartójának tájékán Jókai Mór évelődik az ellenzékiekkel.
– Könnyű nektek, nyugodt lelkiismerettel feküsztök le mindig; ha jót indítványoztok, azért, mert jót találtatok ki, ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi.
A homályos keresztúton, hol a könyvszekrények között vezet az út az egyik folyosóról a másikra, örökös gáz ég piszkos, vörhönyes lánggal. Innen nyílik a többnyire néptelen olvasószoba. A homályos sikátor a suttogóknak jó. Ha ugyan itt meg nem zavarják őket közelgő léptek, »tip-top, tip-top«. A derék Kőrösi sántikál nagy előszeretettel ezen a tájon.
A folyosó nemcsak a bent unatkozó képviselők menhelye, hanem a kimaradt képviselők leshelye is. Itt a legcélszerűbb bevárni a haláleseteket. A folyosó halálmadarai meghallják, hogy hol, mikor ürül kerület. Hogy vannak az otthon fekvő betegek. Itt a szemük előtt sorvadnak el a fennjáró hektikus képviselők, akik görnyedten és köhécselve futnak át a folyosón a terembe, hogy a füst ne fojtogassa őket. Az exképviselők összenéznek ilyenkor: »Ejh, ez sem húzza már sokáig !« Tagadhatatlan, ez is egy neme az élvezetnek.
Ezalatt belülről az elnöki csöngettyű és a villany drót gyakran zizeg, riadozik, sikongat, csakhogy a folyosót nem olyan könnyű már most becsalogatni, mióta megvan ott künn a beszéd-mérce, mely új találmány, megmutatja ki beszél, és ki fog ezután beszélni.
Az élénkebb érdeklődés a tárgytól és a szónoktól függ. Olyan tárgy nálunk, mely váratlan fordulatokat nem hozhat, s melyet pártcélokra kizsákmányolni nem lehet, senkit sem érdekel, s az olyan szónok, aki nem személyeskedik (hacsak nem a nagy szónokokból valamelyik), hallgatókra nem számíthat.
Még a kiváló szónokok közt is nagyon szigorú az osztályzat.
Garasos cigarettát el lehet dobni Horánszkyért is, Istóczy megér egy kabanost, Grünwald egy kubát. Szilágyiért akárhányszor láttam félig szítt brittanikákat eldobva, Apponyiért, Tiszáért, Jókaiért elhajítanak pompásan szelelő regalitásokat, de egy bock erejéig terjedő orátort nem szült a mostoha kor.
Hogyisne ! Rossz csere volna egy szónokért száz csevegőt hagyni itt ! Ott bent a jó barátok is ellenségek, ha különböző párton vannak, s közbeszólásokkal ingerlik egymást, künn az ellenségek is jó barátok; sőt itt, a barátságos füstfelhők között, a nyájas zsibongásban, még az újságírók is összebújnak meghitt bizalmas suttogásra. Mondja is nekik az arra menő Csernátony:
– Úgy, úgy ! Szeressétek egymást fiúk, mert más úgysem szeret benneteket !
Nézzünk szét még egyszer. Mert a folyosó, éppúgy, mint a terem, minden percben más-más. A tanácsterem ajtai minduntalan nyílnak és záródnak a kijövők és a bemenők után. Egyenkint szállingóznak ki és be a beszédek alatt. Egy-egy beszéd után valóságos népvándorlás van, s igen gyakran megesik, hogy akik a Vámos beszéde alatt »folyosó« voltak, azok válnak a következő szónok alatt »teremmé«, s a Vámos volt hallgatói folyosóvá. (De azt már nem árulom el, hányan vannak ilyenkor a folyosón.)
Hát mondom, nézzünk szét még egyszer. Mennyi érdekes tipikus alak ! S majd mindenikhez fűződik valamely tréfa vagy esemény.
Az a magas, nyúlánk fiatalember Szereday Aladár. Ezt egyszer fajd helyett lőtték meg Erdélyben. Akivel beszélget, az Damokos, volt képviselő. Ezzel meg az történt, hogy mikor a király cercle alkalmával, miután előbb a körülállókkal a vadászatokról beszélt, hirtelen hozzá fordult azzal a kérdéssel: »házas ön ?«, ő abban a hitben, hogy azt kérdezi, ha vadász-e, hirtelen odafelelt: »néha-néha felség«.
Aki most szegődik hozzájuk harmadikul, az a közbülső Pulszky. Természetesen őhozzá is tapad elég sok vidám ötlet. Tőle kérdezte csipősen Gablentz, miután már egy óra hosszat tanácsokkal tömte hadászati dolgokban: »Ugyan kérem delegátus úr, milyen csatákat vezényelt már ?«
Hosszú korom bajuszát pödörgetve ott ődöng a »csontbáró« Orbán Balázs, Thaly Kálmánnal karonfogva, aki talán éppen most közli vele azt a történelmi fölfedezését, hogy a kurucok olyan derék legények voltak, mikor karóba húzták őket, még ott a karón is pipáztak.
A büfé felé húz Bánffy György, az operettszerző, akit azzal haragítanak, hogy a zene elsősorban úgy érdemel figyelmet, mint »hajnövesztő szer«. (Innen van a zongoravirtuózoknak a nagy hajuk.)
Csak említeni kellett a nagy hajat, s már elénkbe lógázza magát Herman Ottó, akit a nagy haj és a pókok tettek híressé, de nagyon lassan, mert nálunk még az ilyenfajta tudományt hiábavaló szőrszálhasogatásnak tartják. Mikor az erdélyi ember előtt dicsekedett, hogy tizenkét pókfajt talált a környékükön, az kételkedve rázta fejét:
– Ugyan, ugyan, hiszen az egész világon csak háromféle pókfaj van, a közönséges pók, a keresztes és a kaszáspók.
– Már a szeme is más mindeniknek, – bizonykodott Herman.
– Ugyan, ugyan, hiszen a póknak nincs is szeme.
Egyszóval ahány ember, annyi típus és annyi adoma. Ki győzné azokat elsorolni? Méltán mondják, hogy Magyarország az adomák és tréfák hazája. De hát még a folyosó ? Az akkor valóságos puskaporraktár. Igaz, hogy ez elmésségekben sok olyan puskapor van, amelyikkel már lőttek egyszer.
Az elmésségek és ötletek mellett itt virágzik legjobban a pletyka is. Ez a piaca. A képviselők olyanok, mint a kulcscsomag: szépen összecsengnek egy csomóban, de elválasztva mindenik más zárba tartozik. A társadalom sok osztálya van képviselve. Tehát sokat látnak, hallanak. S amit látnak, hallanak saját körükben, azt mind ide hozzák a folyosóra.
Aki ide leül teljesen tájékoztalanul, egy óra múlva offé lesz mindenben, ami a színházakban, a bürókban, a klubokban, budoárokban és a »Kék macská«-ban történt.
De amellett a tanácsterem működése is figyelemmel kísérhető, mert galoppinok és nyugtalan vérű képviselők folyton jönnek-mennek, s hirdetik, mi folyik bent, ki beszél, mit beszél.
De ezzel nagyon kevesen törődnek – mígnem végre megjelenik Podmaniczky Frigyes. Lihegve jön otthonról útiruhában. Biztos jel ez arra, hogy nemsokára megrezdül az elnöki telegram s valamelyik jegyző kikiált a folyosóra:
– Szavazás van!
Egy pillanat alatt betódulnak a teremajtókon, és halotti csend terül el a folyosó vidékein.
…Csak a teremőrök lépte cuppog a szőnyegeken, amint a hirtelen elhajigált füstölgő szivarvégeket szedegetik.
