A SZÍNHELY

Teljes szövegű keresés

A SZÍNHELY
Az új Tömő téri gót palota, melyről azt híresztelik azok, akik megszavazták, hogy a legszebb épülete lesz a fővárosnak, csak tíz év múlva épül fel, ha ugyan közbe nem jönnek holmi bazilikai fátumok.
Egy évtized parlamenti története tehát még a Sándor utcai országházban játszódik le, melyhez két évtized emlékei tapadnak, s melyet már megszoktak a honatyák, kiknek nehéz érzés lesz onnan elhurcolkodni.
Mert a megszokás sehol sem olyan nagy úr, mint a mi keleti fajunknál. Ott van rá érdekes esetnek az Urbanovszkyé, aki a fúzió alkalmával, mikor arról volt szó, hogy klubhelyiséget változtat a két fuzionáló párt, s a régit esetleg egy harmadik párt bérli ki, nagy aggodalmakat állott ki, míg végre sok lelki tusa után abban állapodott meg:
– Én nem mozdulok egy tapodtat sem. Ahhoz a párthoz állok, amelyik ide jön.
Jellemző vonás nálunk e makacs ragaszkodás a régihez. (Ebből magyarázható meg, mért törik magukat, még ebbe a régi házba olyanok, kiknek nem ártana bevárni az újat, míg fölépül).
Nem csoda, hogy mindjárt ideiglenesnek szánták, mert bizony vékony dongájú épület, mely közönséges bérháznak néz ki kívülről. Ha nem volna ott a homlokzatán az országcímer, senki sem gondolná, hogy itt lakik a legnagyobb úr, a nemzet.
Ámbár eleget hirdeti az országcímeres botú, medvebőrsüveges kapus is, aki a bejáratnál ácsorog. Nehéz hivatal az övé. Ha a nagyságos urak már azért is panaszkodnak, mert ülnek a hazáért, mit szóljon ő, ki állva szolgálja az országot?
Pedig nem tartja magát kisebb perszónának náluknál, mert szó, ami szó, képviselő van vagy négyszáz, de portás csak egy van az országházban. Süvegét legfeljebb a nagy kapacitások előtt billenti meg, mikor a lépcsőzeten jobbról-balról felsétálnak mellette, mint köpűbe a gyülekező méhek. (Here a nagyobb részük.) Érkező kocsinak, mielőtt kinyitná, jól megnézi előbb az ajtaját; hozzá sem nyúl, ha csupán szőlőtőke * van rajta, s nem koronás címer.
* Fiákernyelven: a puszta monogram.
Kerüljünk beljebb. Ami a belső berendezést illeti, az meglehetős. Kicsiben megvan minden, ami szükséges. Távírda posta, büfé, elnöki, háznagyi és gyorsirodai helyiségek, csak a könyvtár szorult ki árván szanaszét; nemcsak a jobb és keresztfolyosóra jutottak üveges könyvszekrények, de a büfébe is. Jó gondolat különben együvé tenni a könyveket a borospalackokkal. Így legalább sokat vannak együtt a képviselők is a könyvekkel.
Azonkívül meglehetős közömbös viszony van köztük. Sem a könyvek nem háborgatják a képviselőket, sem a képviselők a könyveket.
A könyvtárnok (kivált a néhai Bassó) sokszor csörgette a folyosókon ingerkedve a kulcsokat, hogy olvasót fogjon, de sikertelenül. Nem akadt horogra más, csak Pulszky Ágost, Szilágyi Dezső, Berzeviczy Albert, Láng Lajos, Grünwald Béla és Lánczy Gyula. De ezek közül is az utóbbi abban a gyanúban állott, hogy csak azért vesz ki könyveket, hogy a könyvtárnoknak örömöt okozzon, s tudományos voltát szemlélhetővé tegye: a hóna alatt hordja a folyosókon, s azután visszaadja érintetlenül.
Ha valamelyik sokáig nem jött új könyvekért, aggódni kezdett miattuk. »Talán betegek, talán valami rossz munkán utálták meg az olvasást? Ej, ej, mi történt ezekkel?«
Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő elhozta vagy hazaküldte a kölcsönvett könyveket. Olyan érzés volt az neki, mint akinek a gyermekei térnek vissza a nevelőből; megsimogatta őket, leverte róluk a port, beléjük kacsintott, s csak azután tette vissza gyöngéden a helyükre.
Szíve repesett örömében, ha néha Tisza Kálmánnak kellett valamely mű.
– Nagy dolog készülődik – szólt hunyorgatva pajkosan, bizonyos titokzatossággal. – A »generális« az ágyúit tömi… erősen tömi.
A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki »olvasott ember«, Bismarckra is csak annyit tudott mondani, ha róla beszélt.
De ne foglalkozzunk az olvasottsággal, mert az itt nem numerál, és nemhogy használna a illetőknek, inkább árt. A praktikus politikusok, mint például Tisza Kálmán is, úgyszólván eltitkolják, vagy legalább óvatosan kerülik az auktorokban való jártasság látszatát. Tiszánál csak véleményének érettségéből érzik, hogy tanulmánynak kell lennie mögötte.
Csapjuk be hát mi is a könyvtárajtót, s nézzünk be a többi helyiségekbe. Mégpedig kezdjük a tanácstermen, melyet három hosszú, rovátkos ablak világít meg felülről. Puritán egyszerűségű, de annál több a cikornya a beszédekben. Ha elmondjuk, hogy a képviselők tölgyfából faragott, zöld bőrrel bevont padokban ülnek a kör alakú teremben, s ha hozzátesszük, hogy az elnök zöld mennyezet alatt unatkozik, feje fölött a magyar címer és egy rossz karikaóra, mely mindig késik egy negyedórával, előtte a pulpituson hatalmának jelvényei, a szerencsétlen csengettyű, továbbá egy látcső, a féllábon álló elnöki kalamáris és egy fehér zsebkendő (az elnöki könnyek letörlésére), akkor éppen semmi sem lett elhallgatva.
De nem az elnöki szék a legirigyeltebb, noha az van a legmagasabban, hanem lent a piros bársony karszékek szurkálják a magyar embert legjobban. Ezek a célpontok. Ezek felé mosolyognak jobbról, ezek felé fenyegetőznek balról, s ezekre veti aranyozó sugarait a nap felülről.
Közepütt a tisztáson, a gyorsírók rekesztéke mellett áll a sokat emlegetett »Ház asztala«. Ezen fordul meg a legtöbb limlom az ország valamennyi asztalai közül. (Ebből még Hatvani professzor sem csapolhatna tiszta bort.)
A körben futó padoknak, melyek szekciókra vannak felosztva, csupán egyetlen említésre méltó specialitásuk van, hogy a Deák Ferenc hajdani helye ki van vágva kegyeletből.
Noha a babona már nem járja, mégis feljegyezzük az Éber Nándor esetét, aki 1883-ban szórakozottságból Deák helyére ereszkedett, és abban a pillanatban a Ház nagy ijedelme közt kétrét hajolva, lábait a magasba meresztve bukott a földre. Mintha Deák Ferenc szelleme taszította volna le: »Eredj innen a helyemről«.
(Kár, hogy a miniszteri párnákban nincsenek olyan dzsinnek, akik eltaszítanák a nem odavalókat.)
Mit szóljak még a tisztelt színhelyről? Elmondjam-e, hogy esős időben nehol beszivárog a mennyei áldás. Szidjam az akusztikát ? Hangot adjak a gyenge hangúak és a köszvényesek panaszainak ? Hisz ezek mindenütt találnak kifogásolnivalót ! Akik a folyosón vannak, azon panaszkodnak, hogy fullasztó gőz gomolyog ki a teremből a folyosókra, a terembeliek pedig azon sopánkodnak, hogy tűrhetetlen szivarfüst szivárog be a folyosókról a terembe.
Elöl a korridor baloldalán a ruhatár van, hová háznagyi szabályrendelet szerint csak a képviselők akaszthatják felöltőiket és kalapjukat.
Azért mondható sikerültnek egy fiatal hírlapíró ötlete, midőn a miniszterelnök – bizonyos teljesített szolgálatok után – megkérdezte tőle, mit kíván a maga számára.
– Magamnak semmit, kegyelmes uram, hanem a kabátomnak kérek egy szöget a Házban.
Meg is lett a szög (amihez kabátról is nyilván a miniszterelnök gondoskodott).
Künn az épület előtt, ha ülés van, négy-öt fiáker áll. Csak a beavatottak tudják, hogy a leszerszámozott, lelógó fülekkel szundikáló gebék még a törvényhozási apparátushoz tartoznak.
Ezek szállítják szavazás esetén a távollevőket. Az élelmes »hajcsárok« és fürge galoppinok ismerik a barlangokat és búvhelyeket, hogy a nyáj egyes tagjait hol lehet a nap bármely órájában megtalálni.
Ha veszély van odabent, a négy fiáker egy óra alatt beliferálja voksokban, ami hiányzik – a többséghez.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages