A KARZAT
A KARZAT
Össze sem bírom számítani, annyiféle karzat van. Hölgykarzat, képviselők karzata, főrendiek karzata, írói karzat, idegenek karzata és ifjúsági karzat. Ez kivált téli időben van tömve, mikor a szegény emberek melegedni jönnek oda, de nem úgy értem, hogy a beszédektől.
Természetesen legszebb ezek közt a hölgykarzat. Még pedig legszebb olyankor, ha az országház kapuján ki van téve a tábla: »A karzati jegyek mind elfogytak«. A zsúfolt karzat biztosan jelenti a zsúfolt Házat is, mert akkor valami érdekes esemény vagy érdekes szónok van napirenden.
Nem akarom vitatni, hogy azokban a rekesztékekben is lehet sok följegyzésre méltót találni, ahol a férfiak ülnek, ámbár egy-egy Haluska János, köhécselő főispán vagy gróf még nem olyan látnivaló, amiért érdemes volna a gukkert elővenni a fiókból.
Néha ugyan vetődik hozzánk valami idegen nevezetesség, máskor torzonborz vidéki deputáció költi fel a figyelmet. Közönséges napokon azonban ki ül ott ? Nehány ismeretlen ember és nehány megszokott ösmerős. Majoros István vagy Farkas Károly. Ha fekete zászló lóg odakünn, akkor feltűnik egy-két gangos bajusz, és pirospozsgás ábrázat is a láthatáron: eladó kortesek fiziognómiája.
De a legállandóbb alak, a legfigyelmesebb hallgató Ivánka Zsigmond, akinek a helyére majd emléktáblát fog kelleni csináltatni:
Itt üldögélt sok esztendeig
Ivánka Zsigmond
Ivánka Zsigmond
Olyan szenzációs esemény a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, mint aminő tavaly történt, hogy a karzatról egy egzaltált asztalos lekiáltott:
– Pusztuljatok innen hazaárulók, akik az országot eladtátok a zsidóknak!
A teremőrök gyorsan eltuszkolták.
– Szörnyűség – sopánkodék Péchy –, hogy ilyesmit mer, pláne a karzaton ! Idelent föl sem venném. * Hanem az ilyen szcénákért bőven kárpótol az örök tavasz, mely a hölgyek karzatán virít. Szép feslő rózsabimbók, kinyílt rózsák, kevély liliomok s szerény ibolyák egy csokorban. Valóban kéjes illat terjed felülről. Szép szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy. Rohonczyt és Andrássy Tivadart is szívesen hallgatnák, de ők nem beszélnek szívesen.
Péchy Tamásban van némi humor. Mikor Vadnay Andor szűzbeszédében Eötvös Károlyt támadta, odaszólt: »Itt nem szokás ám mindjárt gorombáskodni.« (Később aztán lehet.)
Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezső emelkedik fel, nehogy elveszítsenek, ha egyet is, apollói gesztusaiból. Apponyi Albert is kedvencük. A nők, hiába, mind ellenzékiek.
Gyönyörű kép az így néha-néha. A gazdag színpompa, vidorság, elevenség, a beszédes legyezők, melyek örökös mozgásban vannak, s mozgásukra egész kis szélvihar kerekedik.
Azonkívül, hogy Odescalechy Gyula és pártja nagy gyönyörűségét találja a hölgykarzatban, megvan a praktikus haszna is. Egy-egy hosszú beszéd alatt meg lehet bátran házasodni.
A fiatal képviselők felhurcolkodnak a magasba, s míg lent az öregek gorombaságokat mondanak egymásnak, addig ők csupán szépeket suttognak a lelkes honleányok füleibe. A csevegés zsivaja harmonikusan szűrődik le szelíd zsongássá, melyben oly jólesik az öregeknek lent szundikálni, mintha a méhesben volnának.
De nemcsak az úgynevezett obligát honleányok ülnek a karzaton, nemcsak a piknikek és bálok divatos királynői a mamáikkal, elvetődik oda sokszor egy-egy agg kisasszony, összetöpörödött anyóka az ország valamelyik széléről. Nyolcvan év hava fedi ráncos arcát. Egész a múlt század. Hosszú virágos wikler van a nagymamán, tenyér nagyságú ezüst csattal, Apafi Mihály korabeli főkötő barnállik feje búbján, s az arany foglalatú okuláré hozza neki közel a törvényalkotó urakat. Szeretné is megkérdezni a környezetétől, ha nem röstellné: melyik vajon közülük a palatinus ?
Sokszor megesik, tavaly is megtörtént, hogy egy idősb nő elmerülve Tisza beszédének hallgatásában, miután az egy percre megállott a jegyzeteiben nézegetve, kihajlott a karzati sorompón, s a Ház nagy derültsége által követve, türelmetlenül kiáltott fel: »Halljuk hát, no !«
Évtizedek óta egy gyönyörű menyecske járt rendesen a karzatra. Szép, magas, délceg asszony volt, méltóságteljes nemes arccal. Pajkos képviselők elnevezték »Hungáriá«-nak.
Húsz év óta természetesen megöregedett a szép asszony, s sokat veszített bájaiból, de a karzaton még most is ott van rendesen. Még pajkosabb képviselők most már hozzáteszik a nevéhez: »Hungária, de a tatárjárás után«.
A karzatnak ez a része igen fontos tényező. Sokan beszélnek csupán a karzatnak, és sokan léptek a törvényhozói pályára, csupán a karzat kedvéért.
Mert Magyarországon két dologra jó a képviselőség. A jobbik esetben valami zsíros hivatalba jut ki belőle az ember, a rosszabbik esetben gazdagon megházasodik benne.
Nos igen, mondjuk ki nyíltan. Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb élet-feladatnak tartaná a szegény embernek szolgáltatni igazságot. Óh dehogy, ő septemvir akar lenni, vagy talán főügyész… ez neki csak átmenet. A képviselő sem azért jön be a Házba, mert erőt és ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni. Neki ez csak átmenet… a hely, ahonnan lesben várja a szerencsét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is… Itt minden ember kénytelenségből van a maga helyén (de meg is látszik !), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.
A karzatok közül a hírlaptudósítóké van a legjobban hozzáforrva a Házhoz. Kócos, torzonborz alakok ülnek itt, akik állítólag a közvéleményt szolgálják innen.
A bécsi előkelőbb lapok nehány tudósítója, egy csomó fiatal reporter (akik mindent jobban tudnak a lent ülő öregeknél, s minden tisztelet nélkül bíráskodnak fölöttük), s végre a molyette újságírók, a karzat habituéi.
A reporter csupa szem, mindent észrevesz, s pótolja a lent ülő sztenografok fogyatkozását. (Mert a gyorsíró olyan, mint a vak, mindent hall, de semmit sem lát.)
Hanem tagadhatatlanul legérdekesebbek e karzat ama régi alakjai, akik ott töltötték életük javát.
Némelyik itt őszült meg a beszédek hallgatásában. Mások már rég elhagyták a hírlapírói pályát, de a tudósítói karzatról nem bírtak leszokni. Megfoghatlan varázs van abban: aki ezt a levegőt megszokta, meghal, ha nem szívhatja tovább. Veterán képviselőknél tapasztaljuk, ha hosszan tartó képviselősködés után kimaradnak a Házból, hazamennek és meghalnak.
A Ház a nap, s e csökönyös hírlaptudósítók a bolygói. A gibicek. Megvannak a rokonszenves alakjaik, azoknak a sorsát, sikereit s az antipatikusok bukását lesik ott, minden fordulat izgatja őket, minden esély mulatságot okoz nekik.
A játék őnélkülök folyik, de ők annyira beleélték magukat, hogy azt hiszik, részök van benne. Hiszen csak egy kicsinyke korlát a válaszfal ! Hányszor álmodják magokat oda…
S az álom néha beteljesedik. A tudósítói karzat alakjai közül nem egy bukkan fel a földszinten. Azt mondják, »kiülte a mandátumot«. De az álom csak álom marad. Aki a tudósítói karzatról jut be, megint csak visszakerül az oda. Por volt, por lesz megint.
