BENT A TEREMBEN
BENT A TEREMBEN
A tulajdonképpeni Ház mégiscsak azok a különféle alakú fejek, melyek könyökökkel alátámasztva, nagy rendezetlenségben tarkállanak a padsorokban, lankadtan vigyorogva, ásítva vagy morogva.
A hírneves politikusoké a vezénylet, de mégis az a névtelen tömeg a hatalom, az a törvényhozó test.
S ezt akarnám én lefotografírozni. De vajon lehetséges-e egy olyan testet eltalálni, melynek minden része örök mozgásban van. Ami e percben láb, az a másikban könyök, s ami tegnap száj volt, az ma fül.
A Ház olyan változó, mint az idő, sohasem az egészen, ami már volt, s mégis majd mindig ugyanaz.
Az egyének örökké változnak. Egyik jön, másik bukik. Ma ez van elöl, holnap amaz. A miniszterek, a népkegy és a két (jó és bal) szerencse labdái ők, de a Ház karakterét és kinézését egyiknek vagy másiknak letűnése vagy fölbukkanása nem változtatja s új színeket közbe nem vegyít. Hanem a megszokott szürke képben, hol a vezérek az élénkítő pontok, mégis vannak nélkülözhetetlen egyének, akik nélkül, ha ugyanaz lenne is a kép, más volna a háttér.
Kinek szerkesztenék vajon a jegyzőkönyveket, ha nem ülne bent Csanády Sándor, aki odajárul az elnöki katedrához, s tenyerét tölcsérformára csucsorítva, mély figyelemmel hallgatja azok felolvasását: nincsen-e bennök hamisság, s van-e »stélus«.
A házszabályokat érintő vitáknál mulatságos nézni, miként feszeleg Madarász József ! A házszabályok az ő privát témája. A nagy közbeszóló, Szalay Imre is szükséges fűszer, de ha ő a gyömbér, akkor legalábbis sáfrány Lükő Géza, kinek összes orátori működése e címen szokott napvilágra jönni: Egy hang a baloldalon.
Jóízűen alszik az ülések alatt Bánffy Dániel és Göndöcs. A zúgást, tapsvihart, haragos ellentmondásokat szelíd méhecskék zsongásának álmodja.
Ivánka Imre szétterpeszkedik két könyökével, mint a terebélyes fa (úgyis ez a legkedvesebb hasonlata), és a gúnyos nevetést csinálja jól. Mert majd mindenki bizonyos szerepet visz. Kőrösi Sándor van beosztva falrengető hangjával a »Halljuk !« kiáltásokra. Prileszky Tádé a lelkesülésre alkalmas, nagy homloka megtelik ragyogással, és szemeiben fény gyullad ki, amikor akarja, Hegedüs Sándor incselkedni szeret grimaszokkal és kézintegetésekkel. Szlávy Olivér ajkrángatásai fitymálást fejeznek ki.
De a legfélelmetesebb parlamenti alak mégis az ellenzéké: a halavány Bölöny József, aki a kormánypárti szónok elé ül, s olyan művészien tud unatkozni és oly szerencsével ásít, hogy megkívánja tőle a Ház. A hatás okvetlenül az ő kinyitott szájába pottyan bele.
A terem más stúdió, úgy van berendezve, hogy az egész Ház (éppen, mint a lesti tótság) soha együtt ne lehessen. Éppen nem fehérlik annyi vizitkártya a szűkre mért ülőhelyeken, ahány képviselő van. Nem tudom én, mi lenne, ha egyszer valamennyien összejönnének? Ámbár ne beszéljünk lehetetlenségekről…
Különben minél népesebb a Ház, annál kiszámíthatlanabb a hangulata. Néha olyan szeszélyes, mint egy asszony, aki tudja, hogy hódítani akarják.
S képzeljenek önök egy asszonyt, akinek háromszáz szíve van ! (Igaz, a madame-nak még ezenfelül háromszáz szája is van!)
Még csak megjárja, mikor vidám, izgékony, szeretetreméltó, de rettenetes és kiállhatatlan a migrénes napokon.
Föl nem lehet melegíteni, fázékony, nem érdekli semmi. Jókai regény-korrektúrákat csinál a beszédek alatt, Beksics angol szerzőket olvas, Darányi Ignác cukros mosolyokkal hajlítgatja fejét ide-oda. Szomjas, Boross és Iszákovics versenyt ásítoznak, Bornemisza István idegbántón rázza a lábát, melyet kilógat a padból, a kecskeszakállú Tolnay Gábor szemöldöke fölszalad a homloka legtetejére, Pater Zimándi csuklik, Szerb György úgy néz ki, mintha üveget fújna, a bagolyarcú Wahrmann élceket farag, s azokat papírcédulákra vetve, körözteti a környéken, Csernátony félig behunyt szemmel játszik a monoklija zsinórjával, Tisza Kálmán pedig úgy pislog ott hátradőlve székén, mint egy óriás csörgőkígyó, amely emészt. Kissé féloldalt hajolva, örökös ugrásra látszik készen, s ha hirtelen feláll vagy leül, olyan, mint egy kinyílódó vagy becsukódó bicska.
Egy nagy átható tekintettel szétpillantva a terem gömbölyű mezején, mint a különböző vetések, szembetűnően ütnek el egymástól külsőleg is a pártok.
A gyűrött, színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben, bizonyos választékosság a középen. A függetlenségi párton még magyar ruha is akad: Csanády Sándor, Izsák Dezső, Rigó Ferenc, Orbán Balázs, a két Madarász még mind magyar csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás mind elüt egymástól. De a legátlábolhatlanabb mélység a pártok között mégis a ruhaszabás.
Herman például ott, ahol van, megvan, de ültessük csak a bársonyos Gromon Dezső mellé, s azonnal botrányossá válik. Andrássy Gyula Gosztonyival karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha sokat tesz: akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy vagy mameluk lesz, vagy habaréki; akin nem jól áll, kénytelen szélsőbali lenni.
Lélekemelő példa volt erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg a hetyke blúzával, s a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. Amint megszűnt szélsőbali lenni, megbukott, valamint György Endre is ki-kimaradozik a Házból, mert nem tarthatja fenn magát a kormánypárton abban a ruhában.
A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon: fehérvári bicskát viselne a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló erejük van.
De előbb említendő, mert magasabban áll (azaz csak ül) a pártoknál a jámbor Péchy Tamás, az elnök, aki Mekka felé – akarom mondani –, a miniszterelnök felé fordított arccal trónol a mocsárzöld mennyezet alatt, körülvéve jegyzői udvarától, melynek két válfaja van: az »igás« és a »parádés« jegyző. Ti. azok, akik dolgoznak és azok, kik az üzeneteket hordják a főrendiházba az ócska atillában, melyet még a Széll Kálmán testére szabtak egykor, s a molyette sastollas süvegben, a rozsdás fringiával. (Már csak ez az egy remanencia van a középkorból. ) Az elnök hófehér, pecsétgyűrűs keze a csengettyű mellé van lapulva, álmos kék szemei mint az életunt toronyőré, kedvetlenül kémlelik a horizont.
A miniszteri székeken dús, ólomszín hajában kotorász gróf Szapáry Gyula; homlokát összeráncolja, szemeit szendén lesüti, mintha imazsámoly előtt fohászkodnék, gróf Széchenyi Pál. Táncolva jön át a mediumon a fürge Trefort és bonbonokat majszol. Magát összehúzva ül a vén Pauler. Bajuszát pödri a szép, délceg Fejérváry Géza, fumigatíve nézvén a sok cibilt, s mégis bizonyos irigységgel nyárspolgárias külsejű szomszédját, Kemény Gábort, hogy »istenem, milyen okos ember ez !« Csak egy miniszter van, aki örökké hallgat és örökké figyel: Bedekovics. Beszéljen Apponyi vagy Vámos, Istóczy vagy Cselkó Ignác, Jókai vagy Münnich, ő egyforma áhítatos csodálattal csügg rajtok, elöntvén kedves, keleties arcát az élvezet derűje. Örök rejtély lesz ő emiatt az utókor előtt, míg végre is úgy fogják megfejteni, hogy bizonyosan nem tudott magyarul.
Farkasszemet néz a miniszterekkel (kék pápaszemén át) az előkelő arcú Mocsáry. A jó öreg Irányi Dániel kezét mellényzsebébe dugva, kesernyés arccal hallgatja a szóáradat hömpölygését, csak néha igazít egyet-egyet a hajzatán, mely nemes alakban van két oldalt a homlokára simítva.
Közel ül egymáshoz Ugron Gábor és Herman Ottó, a két sebeket osztogató dalia, kik fegyveresen alusznak a pajzsaikkal betakarózva. A szomszéd mezőn két sisakos vitéz magaslik ki: Apponyi és Szilágyi. Csendesen ül helyén az előbbi, csak élénk szemjátéka mutatja, hogy figyel; Szilágyi nyugtalan, gyakran szól közbe, s arcvonásai és gesztusai folyton elárulják rokon- vagy ellenszenvét. Még izgatottabb, ha ő maga szándékozik beszélni: »Szilágyi trikóban van« szokták ilyenkor mondani.
Ugronék és Apponyi között barnállik a termékeny interpelláló: Olay Szilárd; az antiszemiták víg kedélyű bárója, Andreánszky Gábor, s a leghátul fehérlik galambősz hajával Lázár Ádám, a nagy szóöntő (akinek azonban mindent meg lehet bocsátani, mert nagyon szereti a hazát). A mérsékelt ellenzékiek és a szélsők közé beékelve virraszt a rosszul beretvált Szentkirályi Albert, a »rézsunt ereszkedő új csillag«.
Viaszkosvászna előtt könyököl Steinacker. A centrum két sarkát a »nevető ember«, Sághy és a »síró ember«, báró Huszár Károly szegik be. Hoitsy Pál a csillagokat vizsgálja – persze a karzatiakat. Mint a sózott halcsík, úgy vickándozik a kis cukros baba, Fenyvessy Ferenc, gyönyörködve nézegeti gróf Andrássy Tivadart, a mintát, s búsan a piros nyakú Ábrányi Kornélt, az utódot a díszjegyzőségben. A nagy bajuszú Orbán hol kijjebb ereszti egy likkal a nadrágszíját, hol beljebb kapcsolja aszerint, ahogy gyarapszik vagy fogy az animó az oráció alatt.
Honatyának a legszebben fest a hajlott hátú gróf Csáky László, tisztes kanáriszín szakállával; klasszikus antik arc s érdekes pelyhes fej a hórihorgas báró Lipthay Béláé; szerényen lapul össze helyén a rokonszenves arcú gróf Károlyi Sándor. Örökösen jegyez a ceruzájával valamit (de a világ sohasem fogja megtudni, mit) Veszter Imre. Ahol ni, a mediumon áll Rohonczy Gedeon és gróf Kinsky Nusi, hogy jobban lássák. A széles vállú Hegedüs József háta mögé telepszik Várady Gábor, hogy ne lássák.
Ugyanazon a tájon ragyog a kivágott mellényű Visi Imre jubiláló arccal. Idegenül nézeget szét a kos frizurájú Szögyéni Emil. Sima, diplomata mosoly játszik Láng Lajos ajka körül. Az üdítő magányt élvezi itt Dobránszky Péter. Törökös nyugalommal morfondírozik és kontemplál a kiengesztelt Petur bán: Lukács Béla. A megelégedettségtől sugárzik Bende, ellenben az elégedetlenség felhője borong a Jánossy homlokán. Amint lehajlik a könyökével látszik olvasni a »Pester Lloyd«-ot a kopasz gróf Batthyány László. A szakáll-rámába foglalt Harkányi Frigyessel szincerizál a vizek istene: Horváth Gyula. Az öreg Szitányi Bernát (klub nevén »Urunk«) éppen most szorít kezet az érkező Urbanovszkyval (klub-nevén »Ucsu«).
A centrumban a volt és a leendő miniszterek tanyáznak, mert a legnagyobb tisztesség közvetlenül a miniszterek háta mögött ülni. Ezek a legkapósabb helyek. Mert nem közönyös az, mikor őexcellenciáik megfordulni méltóztatnak, tekintetük első friss sugára kire esik.
A primipilusok többnyire itt ülnek. Szentgyörgyi úgy néz ki, mint egy megöregedett Ámor (de persze nyíl hiányában), Horvát Boldizsár itt suttog Falk Miksával. Philemon és Baucis: báró Kemény János és Szontagh Pál szeretetteljesen bújnak össze. Gróf Keglevics István a sarkon árulja portékáját (politikai divatkereskedése van) az ex- és még leendő miniszterek közül csak Tisza Lajos került a jobboldal legszélire, s finom, gunyoros mosollyal hallgatja a gyengébb elmetermékeket. De ott van a nagyok közt a híres Róth Pál, és erősen szuszog, mintha valami nagy terhet emelgetne.
Hátul a karzat alatt külön fészkekre osztva, ülnek a hadakozó szászok és a horvátok. Mit mondjunk az utóbbiakról ? Azt, hogy egy horvát, két horvát, három horvát, negyven horvát. És ezzel minden ki van merítve.
De a sok lent hullámzó alak közül egy sem olyan szembetűnő mint Pulszky Ferenc, a két habaréki szekció közepén amint aluszékonyan lógázza fejét, mint a kérődző elefánt, s levegőt zihálva be orrlyukain át. Néha felocsudik, s van akkor nagy ijedelem, mert ha fölkel, mindent támad: a kormányt, a habarékpártot, a szélsőbalt, a nagy adókat, az antiszemitákat, a zsidókat, sőt megtámadja még magamagát is.
S míg így pihen, zajlik, unatkozik, nevet vagy haragszik, figyel vagy feszeleg a Ház, a terem gömbjének legszélén, mint sbirr, egy fegyveres mameluk jár-kel köröskörül.
Az öreg Plachy Tamás az, aki reszkető kezeivel egyre faragcsál valamit.
A kés pengéje rémesen villan, amint egyet-egyet lép monoton sétájában.
