EPILÓG
EPILÓG
(Egy képzeletbeli ülés)
Mondják, hogy a mostani pártállások mellett nem képzelhető egészséges parlamenti élet. Az organizmusban nincs pezsgés, elevenség. Stagnál a parlament, mint a holt víz. Nincsenek pártok, melyek fölváltják egymást a kormányzásban. A balközép is csak úgy juthatott kormányra, hogy kormánypártivá lett. *
* Jókainak volt egy kitűnő ötlete a fúzióra. A kálvinista ember a katolikust térítgette, a katolikus pedig a kálvinistát. Mindenik felhasználta minden ékesszólását: »Legyünk egyek, az én vallásom a jobbik, ezért meg ezért.« Egy napon végre, sok kapacitálás után, amint találkoznak, mindenik örömtől mosolygó arccal siet a másik elé:
– Jer a szívemre, testvér – mond a katolikus –, meggyőztél, kálvinistává lettem.
– Apage, Satanas – kiált fel ijedten a másik, kifejtőzve ennek karjaiból –, te is meggyőztél engem: én már katolikus vagyok.
– Jer a szívemre, testvér – mond a katolikus –, meggyőztél, kálvinistává lettem.
– Apage, Satanas – kiált fel ijedten a másik, kifejtőzve ennek karjaiból –, te is meggyőztél engem: én már katolikus vagyok.
Egy kiváló politikussal beszélgettünk egyízben a folyosón erről a bajról.
– Bárcsak itt is úgy lenne, mint Angliában. Hogy itt is megvolnának a whigek és a toryk. Az egyik a hatalomban, a másik türelmetlenül kopogtatva a hatalom ajtaján. De mi is buktassa meg Tiszát most ? A habarékok ? Szegények ! A külügyi politika még megbuktathatná, de az nincs. Hát mi egyéb ? Talán a szemcsés köthártyalob meggátlásáról szóló javaslat ? Ostobaság ! Az egyiptomi szembetegség nem ölhet meg kormányokat… De ha két hatalmas pártunk volna, a whigek és a toryk, be egész más világ volna itt !…
Ezen a témán azután elábrándoztunk. Misztikus decemberi homály volt. A gázlángok kísérteties fényt vetettek. A tanácsteremből titokzatos zsongás ringatott el bennünket…
Láttuk a messze jövőben az elképzelt esetet drasztikus színekkel, de valószínű formában.
Leírom, miképpen láttuk.
*
Az elnöki széken Molnár Viktor ül, megtört öregúr, deres hajjal, de még mindig villogó szemekkel. Gyakran kell nyúlnia a csengettyűhöz.
Éppen a büdzsét tárgyalják. A miniszterek homlokáról kínos izzadság csurog, pedig december közepe van. A kormányelnök: Tisza István részvéttel tekint kollegáira. (Híres apjának egykori kabinetjéből már csak Pauler Tivadar van meg.)
A whipper-innek sápadtan olvasgatják és mérlegelik a két párt számerejét. A fiakerek folyton robognak a Tömő téri fényes házsorok közt, szállítván a voksokat a »Szürke macská«-ból (mert úgy kell venni, hogy akkorra már a kék macska szőre is megderesedik).
A pártarány kétségbeejtő. Az ellenzék, melyet a többszörös exminiszter Szilágyi Dezső vezet, száznyolcvan jelenlevő tagot számlál. (Ha jól olvasta meg Gajári Ödön.)
A kormánypárt mintegy tíz-tizenöt taggal erősebb, hanem a circumstantiák mégis aggodalmat gerjesztők, mert a nemzetiségi képviselők már a vita kezdete óta gyanúsan kezdik magukat viselni. S végre is övék a hatalom, ők határoznak. Az ő negyven-ötven szavazatuk dönti el, melyik párt uralkodjék.
A negyedik Pulszky (aki a nemzetiségi párthoz tartozik) jól mondta ma a folyosón:
– Magyarországon csak egy politikai kérdés van, hogy ki szerez meg bennünket, a nemzetiségi pártot.
S ez egy olyan portéka, amelyiknek az értéke egyre nő. Ma megveszi a nemzetiségi szavazatokat az ellenzék, s kormányra jut.
De a portéka nem lesz az övé, újra, a kirakatba kerül. Mert a kormánypárt válik ellenzékké, s most ismét ez alkudozik velök.
Évek óta folyt a rettenetes licitáció a sűrűn váltakozó párturalmak mellett.
Brassó már Budapesttel vetélkedik, Balázsfalvára egyetemet ígér a közoktatásügyi miniszter.
A Miletics Szvetozár szobrára százezer forintot szavazott meg az országgyűlés egyhangúlag, csak az öreg Beksics tartott ellene egy nagy beszédet, de a derék aggastyánt lezúgták. A Magyar Tudományos Akadémiában egy külön szerb és oláh osztályt szerveztek.
De ez még mind nem elég a nemzetiségeknek. Tudják ők mit érnek a két egyenlő erejű párt között s nem adják magukat olcsón.
Mindenki nekik hízeleg. Valaha Ausztria volt a Moloch, most ők az új Moloch. Igaz, hogy még a régi is megvan, de ez rosszabb, mert a régit legalább szidni lehet, ehhez azonban nyájas arcot kell vágni örökké.
Az ellenzék a tegnapi konferencián abban állapodott meg, hogy még egy kilencedik miniszter felállítását fogja indítványozni: a nemzetiségi miniszterét. Ez aztán a tromf.
A kilencedik miniszter ideája nyolc minisztert buktat meg.
Az ellenzéki szónokok mind ebben az értelemben beszélnek. A Ház hangulata ünnepélyes. A kormánypárt primipilusai összebújnak a folyosón tanácskozni.
– Megbukunk.
– Semmi kétség. A nemzetiségek most már mind az ellenzékkel fognak szavazni.
– Mit csináljunk? Lemondjunk?
– Dehogy. Ígérjünk nekik két nemzetiségi minisztert – mondja Kőrösi Sándor.
– Helyes, csakugyan ez lesz a legjobb.
(No végre ! – dohogja megkönnyebbülten Kőrösi. – Mióta képviselő vagyok, ez az első indítványom, amit elfogadnak. )
E pillanatban újságolja Ábrányi Kornél, hogy odabent Steinacker beszél. Mindenki befelé siet. Az elnöki emelvény elé tódulnak, hogy jobban hallják.
Valóban Steinacker emelkedett fel. Tiszteletteljes csöndben hallgatják. Az ellenzék és a kormánypárt padjairól versenyezve zúg fel a tetszésmoraj, Ivánka Zsigmond lehajlik a karzatról és tapsol a kezeivel. Beöthy Algernon elragadtatva kiált fel: »Óh beh szép !«
Csak egyetlen baloldali padban ül egy excentrikus vézna ember, aki kesernyés-gúnyos arccal hallgatja Steinackert. Ez Herman Ottó, divatos parókával a fején. Haja és pártja elhullott apródonkint, mindössze négyen vannak. Lejárt már az ingyen mandátum kora, a lelkesedés az elvek iránt. Ők is csak nagy nehezen jutottak be, kivéve Hermant, ki egyhangúlag lett megválasztva Szentendrén. (Mert a szegény Szentendre már egy évtized óta nem kap jelöltet, úgyhogy kénytelen ingyen választani.)
Biz a szélsőbal megfogyott, mióta olyan ellenzék van, mely a kormányzást föl-fölveszi.
Éppen tegnap este tett a miniszterelnök egy praktikus indítványt a klubban, hogy azon eshetőséggel szemben, ha a szélsőbal egészen kiveszne a jövő választásoknál, a párt a maga kebeléből válasszon tíz mamelukot, akik külön napidíj mellett tartoznak függetlenségiek lenni, szidni a közös ügyeket, fenntartani és hangoztatni az ős szélsőbaliak hagyományos követeléseit és reményeit. Tanulmányozási forrásul, miheztartás végett, a néhai Csanády Sándor összes felszólalásai összegyűjtetnek és kiadatnak a rendelkezési alap költségén.
De tán érdekesebb, ha odahallgatnak a szónokra.
Azokról a szomorú időkről emlékszik meg a nagy Steinacker, amikor még el voltak nyomva, a miniszterelnök úr zsarnok apja idejében. Mennyit szenvedtek ők akkor ! De ő nem az az ember, aki a vett sérelmeket megbosszulná; rokonszenvvel nézi a magyar nemzetiség életfolyását; barátja a magyar nemzetiségnek s szívesen támogatja azt a politikát, mely a legméltányosabb minden irányban. (Zajos éljenzés és taps. Egy hang a jobboldali padokról: Melyik az?)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amint így szőnők a szeszélyes álmot a folyosón, egyszerre elsuhan mellettünk Steinacker, az ismeretes viaszosvászon kötegjével a hóna alatt.
Nini, mi ez ? Hát nem ő beszél ?
Nem, nem ! Az mind csak fantázia volt.
Steinacker a falhoz simulva, idegenül siklik el a folyosón járó-kelő csoportok között s nem üdvözli sehol nyájas köszöntés, sem verőfényes mosoly.
És szinte megkönnyebbültem, hogy a Ház olyan, amilyen. Hogy nincsenek benne whigek és toryk s hogy Hermannak megvan még a hosszú haja, Tiszának a hosszú keze.
Egyszerre meg voltam elégedve mindennel, nemcsak a mamelukokkal, de még a habarékokkal is.
… Bárcsak az olvasónak is adhatnék kölcsön ebből a nagy megelégedésből egy csipetnyit.
