A »HALUSKA JÁNOSOK«
A »HALUSKA JÁNOSOK«
Hiányos volna ez a könyv, ha a Haluska Jánosokat kifelejteném belőle, mert ahogy a Horac lovagjának a háta mögött ül a gond, éppen úgy sötétlenek minden képviselőnek háta mögött a Haluska Jánosok.
Az immunitás védi a képviselőket mindenféle zaklatás ellen, csak a Haluskáké ellen nem.
Hogy kik azok a Haluskák, fogják önök kérdeni. Ejh, hát ki nem találták volna magoktól ?
»Haluska János« – képviselői nyelven – minden ember, aki választó.
Gyakran hallani bús panaszokat:
»Haluska Jánosok érkeztek a nyakamra«, »Haluska János dolgában kell mennem ide vagy oda«, »A Haluskáktól kaptam levelet« – s több effélét.
De ha a Haluska Jánosok elől nem védi a képviselőket az immunitás, vannak megint bizonyos dolgok, amelyekben úgyszólván a Haluska Jánosok szolgálnak neki immunitásul.
Ha a képviselő randevút elhanyagol vagy ígéretet nem vált be, elég azt mondani mentségül: »Haluskám van«. Olyan kifogás ez, mintha azt mondaná, hogy »gyomorgörcseim vannak« vagy »lázam van«. A Haluskás képviselőt senki sem unszolja többé semmire; gyöngéd szánalom tárgya. A Haluskás képviselő olyan sérthetetlen, mint a viselős asszony.
S Haluskái mindenkinek vannak, ha mandátuma van. Gyakran jönnek, de az a szörnyű, hogy jöhetnek minden percben. Ha az ambituson csoszogás hallatszik, az ajtón kopogtatás, a képviselő összerezzen, mert nincs a napnak és éjnek oly órája, hogy Haluska ne jöhetne. Ott állhat lesben a Múzeumkert szögletén vagy az országház kapujánál oldalog. Az is lehetséges, hogy a karzaton ül már s onnan fürkészi hiúz-szemekkel a képviselőjét.
A Haluska mindenütt jelenvaló, mindent lát és mindenre kíváncsi. Jaj annak a szegény képviselőnek, aki Haluskákat vezetget a városban.
Ha valaki köszön, a Haluska rögtön megkérdezi: »Ki volt az ?« Ha a képviselő azt feleli, hogy »Nagy Ferenc« vagy »Kiss Gábor«, legott elkezdik kutatni: »Nem-e a bihari Nagyokból való, vagy a borsodi Kissekből?« A képviselő erre aztán vagy azt mondja: »nem« s akkor megindul végig a szomszédos megyékben a hajsza (Hüm ! Úgy hát nyilván a szabolcsi Nagyokból van?); ha pedig azt feleli, hogy »igen«, erre meg az áll be, hogy: »Melyik Kissnek a fia, hátha ismerem a famíliáját.«
Hát még a tömérdek kérdezősködés a politika szubtilis részletei után. A képviselőnek tudnia kell azokat, mert beszélik, tehát van bennök valami. Ha nem tudja, akkor nem bennfentes. S ha nem bennfentes, akkor többé meg nem választják, mert őnekik nagy befolyású ember kell.
Hiszen könnyű volna megfelelni, elütni így vagy úgy, ha minden elejtett szavát nem szentírásszámba vennék. Hazaviszik, mint valami virágmagot, amiből egész legendák fognak kinőni otthon, ha elvetik a kerületben.
A szegény képviselő természetesen örökké tűkön ül, félve, hogy kisül valami, mert kénytelen sok nem igazat mondani kivált ha mameluk, mert a nem mameluknak könnyű. Az csak káromkodik, szid mindent; ami szép, azt azért szidja, mert drága (minek fecsérelni az adózó nép pénzét ilyenre?), ami pedig nem szép, azt azért szidja, hogy nem szép. Aztán az ellenzéki Haluska Jánosok sokkal szelídebbek és sokkal hiszékenyebbek; hanem a mameluk Haluska rettenetes az ő fürkésző, vizsgálódó tekintetével és tudnivágyával. A mameluk Haluska érzi, hogy ő hatalmon van és a hatalmat élvezni akarja. Neki vessék fel a fátyolt a kormányzás titkai elől, ő most látni akar, mert az kedvükért lett vakká.
A képviselő, akármilyen öreg is, egyszerre megfiatalodik a Haluskák társaságában, úgy értem a megfiatalodást, hogy visszaugrik a jogászkori állapotokba, mikor az öregek feljöttek… Mennyi rafinéria és műgond kellett ahhoz, hogy észre ne vegyék az – üres koffert.
De még az jó volna, ha a Haluskák csak politikai felvilágosításokat akarnának a képviselőjüktől, hanem ha valami tudakoznivalójuk, sürgetős perük vagy bárminemű komissziójuk van, ott a kész hordár: a képviselő.
Az kiöltött nyelvvel szaladgál reggeltől estig az ő dolgukban.
S még ez mind a könnyebb rész.
Hanem mikor aztán az egész kerület kezd megindulni, mint a birnami erdő – hivatalok után.
Mert az a jó képviselő – a haluskai felfogás szerint –, aki oly gyöngéden szereti a kerületét, hogy maga után hozza apródonkint.
Lélekemelő példák vannak erre nem egy vidéken, * kivált ahol nagyobb az elszegényedés. A gazdagabb vidéken ellenben másforma járvány dühöng: a gomblyukbetegség. S ezt is a szegény képviselőnek kell gyógyítani.
Egyszer a jó öreg Pulszky Ferenc fölment – így mesélik – a közlekedésügyi minisztériumhoz, hogy mint hírlapíró vasúti jegyet kérjen az államtitkártól.
– Benn van az államtitkár úr ? – kérdé egy elegáns kinézésű fiatalembertől.
– Rögtön jön. Tessék addig is leülni az én szobámban.
Pulszky bement az udvarias meghívásra s levetette magát a pamlagra.
– Jegyet jöttem kérni Eperjesre – szólt az öreg nagyot fújva. – Sok, sok esztendeje nem láttam a szülővármegyémet, szeretnék oda fölutazni s a rokonságot meglátogatni.
– Mikor szándékozik fölmenni, Feri bácsi?
Az öregúr figyelmes lett a bizalmas megszólításra:
– Kinek hívnak, öcsém?
– Én Bilinyi Károly vagyok Sárosból.
– Szervusz, gyerek ! Hiszen rokonok vagyunk. Mit üzensz haza apádnak, mert ahhoz is elmegyek Bilinbe.
– Az már nehéz lesz, Feri bácsi, mert ő is itt van alkalmazva a közoktatásügyi minisztériumban.
– No, az derék. Hát így most már kihagyom Bilint a programból, hanem elmegyek Sztropkóra a Szalokyakhoz.
– Hiába lenne ! Azok is mind a ketten itt vannak a legfőbb számszéknél.
– Üsse meg a kő ! Akkor hát fölkeresem az én ifjúkori cimborámat: Demethey Janit.
– Írnok a belügyminiszteriumnál.
– No, szépen vagyunk ! Így hát az egész időt a Komoródy Miska keresztfiam kastélyában kell töltenem Berzéten.
– A Miskánál? Hisz az meg nálunk iktató… Itt körmöl a szomszéd szobában.
E pillanatban nyitott be az államtitkár.
– Mit parancsolsz, kedves barátom? – kérdé Pulszkytól.
– Egy jegyet akartam tőletek kérni a vármegyémbe – felelte az öreg szeretetreméltó humorával –, de látom, hogy fölösleges, mert ti azt már egészen idehoztátok.
Lemondott az útitervéről, hazament.
Harmadnapra két útiporral lepett dzsentri kinézésű alak nyitott be a dolgozószobájába.
– Mi tetszik ?
Előadták: valami hivatalt szeretnének a kormánynál, az iránt kérik protekcióját, nem felejtvén beleszőni kérelmükbe azt is, hogy szögről-végről rokonságban vannak vele.
– Honnan valók vagytok ?
– Sáros megyéből.
– Ejnye, ha tudtam volna ! Hát volt ott még valaki.
Jókaitól olyat is kértek már, küldvén hozzá egy ócska órát, amelyiknek az a hibája, hogy jár, de nem üt, járjon utána, hogy olcsón megigazítsák, mire szellemes levélben visszafelelte: »Nekem meg az a hibám, hogy ütök, de nem járok.«
Sokkal ravaszabban szokott magán segíteni Szontagh Pál, aki – mikor nagyon elözönlik protekció-kérésekkel – egy-egy beszédet vág ki a kormány ellen s boldog mosollyal hirdeti utána:
– Most én diszgrata persona vagyok.
Hanem ezzel ellentétben vannak még jó lelkek, akik annyira beleszoktak már a foglalkozásukba, hogy megszerették s nem tudnának élni anélkül, hogy örökké ne protezsáljanak.
Ilyen nagy alak Horváth Gyula, aki még a mások Haluskáit is szárnya alá veszi s egészen el van szomorodva, ha nem zaklatják. »Kijöttem a divatból« – sóhajt fel ilyenkor.
Egyszer Kállay János (a fehér szerecsen) írt neki a Házba egy ilyen tartalmú névjegyet: »Légy szíves soraim átadóját a miniszternél támogatni.«
Horváth Gyulát kihívták a teremből, átvette a névjegyet a folyosón s így szólt nyájasan az átadóhoz:
– Mi akar lenni barátom ?
– Semmi, kérem alássan.
– De hát csak van valami kívánsága ?
– Nincs, kérem alássan.
– Az lehetetlen ! – mond megütközve Horváth Gyula. – Önnek okvetlenül kell valamit óhajtania.
– Nem óhajtok én semmit.
– Gondolkozzon csak.
– Hiába gondolkoznám – felelte amaz zavarral.
– Nem értem – folytatta Horváth szemrehányó, bús hangon. – Ön nem akarja a protekciómat? De miért hozta akkor ezt a levelet ?
– Mert két hatost adott egy úr az idehozataláért.
Ez volt eddigelé az egyetlen ember, akinek nem kellett protekció.
De mérget lehetne venni rá, hogy ez sem volt magyarországi születés.
