A GENERÁLIS
A GENERÁLIS
Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon vízen (de nem vízen és kenyéren).
Tíz éve uralkodik már a generális fölöttünk. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.
E tíz év alatt sok mindenen ment keresztül, járt a Szküllák és Kharübdiszek között, hajója zátonyon akadt, sziklához csapódék, ellenkező szelek szaggatták vitorláit, de mindent kihevert. Az történt vele, ami minden kormányelnökkel: hogy a hatalmi széken népszerűtlen lett, végre pedig az történt vele, ami soha egy kormányelnökkel sem: hogy a saját népszerűtlenségét a hatalmi széken élte túl.
A nemzet ráunt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Utoljára belenyugodott mindenki abba a gondolatba, hogy ez már mindig így tart, isten neki, még leányágon is Tisza fog itt uralkodni.
Hanem azalatt a tíz év alatt meglehetősen megöregedett.
Lássuk csak milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne a sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Nincs rajta semmi különös, de az is igaz, hogy nincs rajta semmi közönséges sem.
Hosszú, sovány alak, aki az utolsó tíz év alatt nagyon meggörnyedt, kissé bicegve jár, igen egyszerűen öltözik. Sárgásfehér szakálla legyező-alakban környezi állát, ősz haját fölösleges hosszúra növeszti, és a fölösleggel takarja el a deficitet.
Tegyük hozzá még e képhez azt, hogy szemeit többnyire sötét színű szemüveg fedi, s ez ad csontos, szögletes arcának némi fagyasztó ridegséget; meglehet taktikából viseli, mert szemeinek őszinte, majdnem szelíd fényével nem bírna tábora felett uralkodni. De így azt sejthetik, hogy a barna szemüveg alatt villámok laknak. Ha végül megemlítjük még históriai nevezetességű pislogását, teljesen készen vagyunk az arcképével.
Gróf Andrássy Gyula idejében két udvar volt Magyarországon: Az egyik a bécsi Burg, a másik az »Angol királynő«. Ha a miniszterelnök ki akart vinni valamit, előbb el kellett utaznia Bécsbe, s ott kérni rá a jóváhagyást, mikor pedig Béccsel készen volt, még hátra volt a másik hatalom, az öreg Deák Ferenc az »Angol királynő«-ben; ha az is beleegyezett, akkor a miniszteri tanácsban kezdődött el a csata a többi hatalmas hét miniszterrel, kik mind a maguk esze szerint szerették volna igazgatni az országot.
Roppant mulatságos dolog volt az így.
Deák, aki előre belátta, hogy ebből nagy kollíziók támadhatnak, Kandó Kálmánt a következő hatáskörrel nevezte ki miniszteri tanácsosnak:
– Te pedig arra fogsz ügyelni, hogy mi Andrássyval össze ne vesszünk. Ha gorombaságot üzen, vagy én izenek valami erőset, annak te útközben szép formát találsz.
Úgy is lett. Ha az öregúr azt mondotta valamire mérgesen: »ez ostobaság, ebbe én soha bele nem egyezem, mondd meg Andrássynak, hogy ezt ne próbálja tenni«, azt Kandó már úgy adta elő a miniszterelnöknek:
– Kegyelmes uram, beszéltem Deákkal, alapjában helyesli a propozíciódat, de ez idő szerint, úgy vettem ki, még némi aggályai vannak.
Tisza mint ellenzéki vezér figyelmes szemlélője volt e kormányzási mizériának, s mielőtt a hatalomra került, első dolgának vette megszabadítani magát a kapacitásoktól.
És ez igazán fényesen sikerült neki.
Megalakította, apródonkint összeenyvezte a »néma minisztériumot«, a legkényelmesebb, legszürkébb apparátust, mely valaha létezett. Évek elmúlnak, s a minisztertanácsban nem fordult elő egyetlen ellenkező szó sem. Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent, Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához… alkalmasint ő rendel nekik még vizikátort is…
Hát a párt?
A pártból kiveszett lassankint minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedék rájok szellemével és egyéni tulajdonival. Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van – de ők csak arra a tapasztalatra jöttek, hogy őnekik semmi erejök sincs.
Mindenki kicsinek kezdte magát érezni, és kicsi maradt. A régi nagyságok szemlátomást apadának, s elkedvetlenedve maradtak el, vagy pedig lustán hagyták maguk fölött repülni a devalváló időt.
Mindinkább megszokták ők is, hogy Tisza gondolkozzék, Tisza cselekedjen. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal:
»Hiszen az ő dolga ez egészen. Ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnők bele az orrunkat?«
Tisza még egy darabig közlé terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abban hagyta ezt a fölösleges formalitást is, a azóta lett a szó teljes értelmében »generális«.
A generális nem konferál, csak határoz.
A párt nem disputál, csak szavaz.
Így lett, hogy Tisza ugyan most is folyton növeszti a pártját, de csak azért, amiért a haját, hogy imitt-amott a kopaszságot fedezze vele.
S így lett, hogy Szontagh Pál a skízt nevezte el finom gúnyossággal »pártunk kimagasló alakjának«.
*
De mindegy. Nem a mi kenyerünk a politika. Ha mi most bolondjában el találnánk dönteni jó-e a politikája vagy nem – mi maradna vezércikk anyagnak a napilapok számára újabb tíz esztendeig?
Maradjunk meg csak a külső színeknél.
Mondják, minden nagy ember veszít közelről. Ha ez igaz, akkor Tisza nem volna nagy ember, mert ő közelről határozottan nyer.
Akik jól ismerik, azok bámulják, ragaszkodnak hozzá legjobban. S valóban ha jobban figyeljük, ez az arc nem mindig ilyen hideg, a három mély redő a homlokon kisimul, s derült vonzó melegség önti el a fagyos vonásokat. Tisza olyanforma lehet, mint a róna volt Petőfinek: csak jó ismerősei előtt veti le fátyolát.
Erkölcseiben puritán, gondolkodásmódjában nemes, nagyszívű, s a tisztaság fénye, melyet a családi tűzhelytől kölcsönöz, rokonszenves sugarakkal hinti be az államférfi alakját is.
A mamelukoktól sokszor hallani bizalmasan, ha egy vagy más dolog nincs ínyükre:
– Engem csak a Tisza személyéhez való ragaszkodás tart a pártban. (Pedig kevélyebben hangzanék, ha az elvek tartanák őket a pártban).
Az előbbi vezérek alatt, közvetlen közelükből terjedt a hidegség kifelé. Rendesen az intimusok kezdtek legelőbb széledezni, de a messzebb eső gyűrűzet visszanyomta őket. Tisza alatt meg van fordítva, s innen hatalmának állandósága. Tisza környezetéből a ragaszkodás melege árad kifelé (a tovább eső rétegekben természetesen mindig lanyhább), s ahol már a hidegebb szél fúj, az oly messze van, hogy a generálisnak nem árthat…
Külső modora szögletes és ügyetlen, úgy, hogyha valami idegen nagy embernek mutatják be, rendesem hozzá teszik a jóakarói: »De meg ne ítélje kérem ebből az egyszeri látásból. Tiszát sokáig kell ismerni, hogy élvezhesse.«
(Hogy mit értenek a »sokáig« alatt, nem tudom – de ellenzéki szempontból tekintve, »tíz év«-nél mindenesetre hosszabb időt.)
Ám ha nem jól találja magát a sima parketteken, bezzeg elemében van otthon a Házban, azon az ólom szérűn, ahol már közel húsz éve birkózik, vagy bent a klubban hű mamelukjai között, kiknek gyengéjét ismeri.
Ő tán az egyetlen miniszter, aki nemigen szokott mosolyogni. Ő legfeljebb azzal tünteti ki híveit, hogy megszólítja, nagy ritkán kezet fog egyikkel vagy másikkal a folyosón, hosszabb beszélgetésekbe azonban már csak a nagyobbakkal ereszkedik. Egy-egy fülkébe odahúzza Csernátonyt vagy Bánffy Bélát. Némelykor mogorván jár-kel, és nem jut senkinek egyetlen jó szava sem, idegenül biccenti meg fejét a leghívebbeknek is, és mégis azt hallani, hogy nagyszerűen tud bánni embereivel.
Sokat törtem rajta a fejem, mi hát az a nagyszerű bánásmód? Mert én azt. ugyan nem látom sehol. Hiszen a többi miniszterek majd elolvadnak a nyájasságtól. Bedekovics előre köszön még a kapusnak is; Kemény Gábor két kiterjesztett karral hatol be a folyosón át a miniszteri szobáig, s a két kiterjesztett kar arra való, hogy útközben mint két gép a mamelukok kezeit szorongassa; Szapáry rokonszenves arca csupa cukor; a Széchenyi szeme édes méz – és mégiscsak Tisza tud bánni a mamelukokkal?
Megtaláltam a nyitját. Tisza keveset ígér, és abból sokat tart meg, a többi miniszterek sokat ígérnek és abból keveset tartanak meg. Tiszának a nyájassága természetes és őszinte, a legtöbb hatalmasé pedig mesterkélt szokott lenni, s kiérzik belőle a leereszkedés szúró tövise.
A gyermekeknek volt meg eddig az az ösztönük, hogy a látszat ellenére is tudják, ki az ő legjobb emberük.
Most már megvan az ösztönük a mamelukoknak is.
*
Mit mondjak még újat a generálisról? Semmit. A közönség mindent tud felőle.
Csak a fele igaz annak is – az a fele, amiben kételkedik.
A lapok egy évtized óta egyebet sem csinálnak, mint vagy őt szidják, vagy őt dicsérik – és már azelőtt sem volt egészen ismeretlen ember.
Beszéljek róla, mint szónokról? Hiszen mindenki ismeri a legnagyobb debatterünk beszédeit és szónoklati modorát. Le volt az már ezerszer írva: hogy ül ott a piros széken, figyelve s örökké lecsapni készen, mint a héja, miként húzódnak össze szemöldökjei, ha haragszik, szinte látni folyton működő agyvelejét, mint egy nyitott köpűt, a kerekek örökké forognak bent, s őrlik ki a gondolatokat, amiket aztán hirtelen papírra vet, mindig csak slagvortot: a többi megszületik beszéd közben.
Beszédjeinek szerkezete ezért laza. De különben sem gondol a formával. Annyira vitte a raffinériát, hogy, mert a mi parlamentünkben a tudomány és doktrinerség nem imponál, sőt inkább visszatetsző, beszédei szándékosan oly hangon vannak tartva, hogy őt naturalista politikusnak tüntessék fel.
Csak nézeteinek érettsége, biztonsága mutatja csalhatatlanul, hogy nagyon sokat tanul folytonosan.
Felerészben a mások, felerészben a saját hibáiból.
