A KÉTFÉLE EMBER
A KÉTFÉLE EMBER
Őszintén bevallom, hogy nekem Bartók Lajos (kiről ez a cikkecske szólni fog) jó barátom, amit én úgy értelmezek, hogy nekem egy kicsit jogom van őszintébben szólni róla, s meg is mondani az igazat a könyvéről, mely azt a jó nyári címet viseli: »Kárpáti emlékek«. *
* A »Kárpáti Emlékek« gyönyörű velinpapíron, nagy kvart alakban jelent meg Spányi Béla hangulatos tájképeivel, s mintegy negyven költemény van benne, Bartók múzsájának megannyi szép terméke.
Ahhoz az asztalhoz, ahol vacsorálni szoktunk évek óta, hosszú ideig járt egy ismerősöm is, akinek bemutattam Bartókot.
Sokszor elbeszélgettek együtt ketten, illetőleg csak az idegen beszélt, Bartók hallgatagon ült mellette az ő melankóliájával; ha szólt is, megjegyzéseiben bizonyos szelídség nyilvánult. Ha személy került szóba, Bartók volt a mérséklő elem, s kék szeme, melyet valami sajnálkozó borulat vont be, ha valakit vagy valamit ócsároltak, teljes összhangban volt szöszke, majdnem fehér, körtealakú fejére lesimított hajával.
Egy nap, de már vagy négy hét múlva a Bartókkali ösmeretség után, képéből kikelve állít meg az utcán az asztalunkbeli ismerős, aki (az alábbi passzus megértése céljából meg kell jegyeznem) egy valláson van a felsőházi javaslat 5. §-nak d) pontjával.
– Képzelje, mit hallottam – mondá izgatottan.
– Ugyan mit?
– Azt, hogy ez a mi Bartókunk, az a Bartók, aki »Don Pedrő« név alatt a »Bolond Istók«-ot szerkeszti.
– Hát persze hogy az. És ön nem tudta?
– Ha nem tudtam-e? Hiszen még most sem hiszem. Lehetetlen az, uram, hogy ez a szelíd úriember gyilkolja ott a minisztereket s a zsidókat. Hiszen olyan ártatlan, hogy a légynek sem árt.
– Hja, uram – feleltem neki –, hát nem látott már ön egy olyan sétapálcát, amit csak meg kell húzni egy kicsit, s mindjárt kijön belőle a stilét?
Most vagy négy napja egy képviselőhöz voltam hivatalos valami dologban. A képviselőt nem találtam otthon, hanem a felesége otthon volt, s amíg az urat vártuk, elbeszélgetett velem irodalmi dolgokról.
– Lássa, nekem ez a Bartók a legkedvesebb poétám. Rendkívül szimpatírozom vele. Van benne igazi szenvedély, kifejezéseiben erő és merészség.
– Mit olvasott már tőle?
– Mindent. Az »Őrtüzek«-et, a »Költeményei«-t, a »Kenedi Margit«-ot, és éppen most olvasom a »Kárpáti emlékek«-et.
– Jók-e?
– De még mennyire! Ez egy olyan könyv, hogy aki megveszi, meggazdálkodja a Tátrafüredre való menetelt. – Nem hiszem, hogy olyan hűvös lenne majd az a könyv nyáron át.
– Hűvös? Mit beszél ön? Én egészen nekimelegszem, ha olvasom. A zordon fenyvesek, a hegyszakadékok, a hatalmas fenyők, a szelíd nyárfák…
– Igen, igen, a hegyek haja.
– S a költő, kinek szerelmi szenvedélye e helyen megnő, s lángjával az égbe meredő szilacsúcsokig csapkod…
– Ez már sok! Ezt a frázist elviszem a »Bolond Istóknak.
– A »Bolond Istók«-nak? Ne említse, kérem. Utálom azt a lapot. Az a Don Pedrő egy szörnyű kiállhatatlan ember lehet, aki feltúrja a szemetet, s boglyákat rak belőle. Ösmeri?
– Hogyne ösmerném.
– Győlölöm azt az embert. Hogy néz ki?
– Körülbelül úgy, mint Bartók Lajos.
– Az lehetetlen! Ön csak tréfál.
– Szavamra mondom.
– Tudja is ön! Önök csak az asszonyokat nézik meg jól. Fogadni mernék, hogy Bartók nem úgy néz ki!
– No, majd meglátja nagysád, ha egyszer bemutatom mind a kettőt.
– Az egyikből nem kérek, de a másikat óhajtom.
Nem akartam az asszonyt felvilágosítani, hanem ahelyett egyszer megpirongattam a férjét.
– Miért nem világosítja fel a feleségét, hogy Bartók Lajos szerkeszti a »Bolond Istók«-ot?
– Hát mondtam én valaha, hogy nem ő szerkeszti?
– De nem akarja elhinni.
– Hiszen ott áll a neve a lap alatt.
– Dehogy áll. Ott »Don Pedrő« van.
– Don Pedrő? Biz isten nem is néztem eddig. De a nagy nevetéstől rá sem érek, mikor kezembe veszem a lapot. Hanem apropó, ha nincs odaírva Bartóknak a neve, hát akkor honnan ösmeri a feleségem?
– A szerelmes költeményei után.
– Mit, hát Bartók szerelmes költeményeket is ír? Az lehetetlen!
– Miért volna lehetetlen?
– Különösnek tartanám, ha ez a jeles szatirikus olyan éretlenségekkel foglalkoznék, hogy a Nina, Mina és Karolina lábujjait, fülhegyét és csillagos szemeit énekelje. Nem okos embernek való az.
– Márpedig ír azt is. Hisz mind ott vannak a felesége asztalán, díszkötésben.
– Azok a díszkötésű munkák? – hebegte. – Ő írta? Lapozgattam bennök, mikor egyszer tüdőgyulladásban feküdtem otthon, de biz én nem néztem, ki írta. Ah! Ah! Azok a harmatos sóhajtások! Mondhatom, hogy eddig nagy embernek tartottam azt a Bartókot, de már ezzel sokat veszt előttem… A diák fiamat tavaly is megvertem egy nádbottal, hogy versíráson kaptam rajta.
Ezekből az összerakott párbeszédekből megértheti az olvasó, hogy Bartók Lajos tulajdonképpen két ember, s hogy ez a két ember két különféle világban mozog.
Az egyik Bartók Lajos ott jár a hercehurcák, a pártszenvedélyek, a gyűlöletek és viaskodások országában, s vagdalkozik jobbra-balra könyörtelenül, kíméletlen, s itt az előzködő versenyben bizony megesik rajta gyakran az is, ami az egyszeri huszáron, ki a pajtásával a csatatéren »huszonegyezett«, az egyik levágott húsz embert, és azt mondta »resto«, mire a másiknak már huszonegy ellenséget kellett levágnia, ha nyerni akart, hanem szerencsétlenül egy olyan nagyot csapott az éles kardjával, hogy két ember esvén el »troppo« lett.
A másik Bartók ellenben járja egy más világban a szerelem édes berkeit csendesen andalogva, s vigyáz minden kis virágra, hogy el ne tapossa, vagy fölmegy zordon bércekre, s ott a villámok csattogásába belekiáltja érzelmeit.
Amott a mamelukok bőrét hasogatja éles gyilokkal, emitt sajnálja a fát, melynek meghasított kérgéből, hova kedvese nevét bevéste, könnyek szivárognak ki.
Amaz a Bartók ellenségeket szerez magának és párthíveket.
Emez a Bartók csak tisztelőket szerez, akik kiváló tehetségét elismerik, és sok szépet várnak tőle az úgyis hanyatló és elhagyott magyar literatúrának.
Hanem a két külön világot, mely közt egy tenger van, nemcsak hogy tenger alatti kábel köti össze, hanem sok mindenféle közlekedési út. (Ilyen helyen bezzeg van út, ahol nem kellene. )
Ezeken az utakon az egyik világból átjönnek az emberek a másik világba, s ezek aztán összekonfundálják a magok Bartókját emezeknek a Bartókjával – ami elég szarvas hiba.
A »Bolond Istók« ellenségei átjönnek belefütyülni a »Kárpáti emlékek« által fölvert tapsokba, emezek pedig átmennek gáncsolni a »Bolond Istók«-ot.
De azért a poéta itt, ennek dacára is folyton nőtt, s Bolond Istók harapó foga a nagy ungorkodásban ott, nemhogy tompább, de egyre élesebb lett: jele, hogy Bartók igazi tehetség mind a két téren.
Némelyek azt mondják:
– Bartókot azért dicsérik mint poétát jobban, ahogy kellene, mert félnek a lapjától.
Mások viszont azt állítják:
– Bartókot azért nem dicsérik mint poétát úgy, amint kellene, mert haragszanak a lapjára.
Van valami igaz mind a kettőben.
De én azért mégsem tudnám neki azt tanácsolni jólélekkel, hogy hagyja abba vagy az egyik működését, vagy a másikat, mert mind a kettőben nagy erővel és sikerrel dolgozik.
És ha mondanám, sem tenné meg, mert ez nála talán politikai princípium.
Olyan nagy ellensége a fúziónak, hogy ő maga is kétfelé vált.
A harmadik Bartókot nem is említem: azt, aki nálunk a Pesti Hírlapban írja D. P. név alatt a szellemes színházi csevegéseket.
