A »HAT ÓRAI« – ÉS A LEGDRÁGÁBB KIRAKAT
A »HAT ÓRAI« – ÉS A LEGDRÁGÁBB KIRAKAT
(Kiállítási karcolat)
Hogy a budapesti kiállitás nem fog elbukni, annak az az oka, mert okos emberek voltak az intézők, s előre odarakták a székeket az iparcsarnok előtti nagy térre.
Ezek a székek arra valók, hogy az emberek ott leülhessenek és hallgathassák a muzsikát. Mindössze 3 kr-ba kerül a dolog.
Nem tudom, kinek az ideája volt, de annak lehet köszönni, hogy a kiállítás divatba jött, sőt valóságos szenvedéllyé izmosodott.
Mert mikor hat órakor megkondulnak a harangok az iparcsarnok háta mögött, s a pavilonok nehéz vasfüggönyei kezdenek aládübörögni, tulajdonképpen akkor jön a látnivaló.
De ez is hogy kezdődött?
A kiállítás első napjaiban egy főrangú társaságnak az a szeszélye támadt:
– Az idő szép. Maradjunk még egy kicsit idekünn.
S leültek a székekre.
Délceg, sugár termetű comtesse-k, érdekes toalettben, grófi mamák és papák, a kaszinó gavallérjai.
Jött egy másik csoport. Meglátták emezeket, és ők is leültek. A csillagok lassan-lassan feljöttek az égre, majd kigyulladtak a villanyos lámpák is, valamelyik grófné elragadtatva kiáltott fel:
– Istenem, beh szép itt minden!
– Valóban igen charmant. Holnap is idejövünk.
És eljöttek másnap is.
Másnap már észrevették a dzsentri asszonyok is, hogy mi a »sikk«. Ok is ott maradtak a székeken.
Harmadnap a polgárság szeme is rajta veszett a fénylő csillagokon.
Negyednap boldog volt, aki széket kaphatott.
Ötödnap már csak a székek kedvéért gyűlt össze Pestnek »úriasan öltözködő világa«. A legtöbbje a »hatóraihoz« jött. Hatodnap már boldogtalan volt, aki a »hatórain« részt nem vehetett.
Így jött divatba a kiállítás – mégpedig az arisztokrácia által.
Mert Magyarországon még a demokrácia előtt is a legvonzóbb az arisztokrácia.
Ha Andrássy Manó elszusszantja magát valahol, vagy egy másik gróf végighalad nejével karján, egyszerre minden egyéb dolog elveszti az érdekességet a mi demokratáinkra nézve.
Edelsheim-Gyulayné kis ernyős kocsija lázba hozza a polgárságot. Hát a szép fiatal mágnás menyecskék?
Nem akarom szomorítani Beksicset, de igaz, a kiállítás sikerét az arisztokrácia biztosította, mert ő hozta divatba, hogy a kiállítást úgyszólván egy napig sem lehet nélkülözni.
S így tesz az arisztokrácia sokszor jót is. Igaz, hogy tudtán kívül. Mert tudva derogál neki jót tenni, s én azt fel is fogom, értem. Hisz a jó cselekedetek rá vannak parancsolva az emberekre a morál által. Márpedig aki úr, az ne engedjen magának parancsoltatni.
A kiállítás sikere mellett fényesen beszélnek a számok. A kimutatás szerint a legközelebbi ünnepek alatt naponkint ötvenezer ember fordult meg a kiállításon. S ez olyan szám, hogy a bécsi világkiállításon is csak egyetlenegy nap sikerült elérni.
Márpedig sok ember a vidékről még nincs. A legnagyobb kontingest maga a fővárosi lakosság adja, mely találkozni jár ki oda.
Leginkább vehetni észre ezt a pavilonokban, ahol, kivévén a képcsarnokot, soha sincs tolongás.
Az érdeklődés a kiállított tárgyak iránt aránylag sokkal lanyhább, az iparosok panaszkodnak, hogy semmit sem bírnak eladni.
S ha végigjárjuk a csarnokokat, alig látjuk néhány helyen a kiragasztott cédulát, hogy ez meg ez a tárgy eladatott, ennek vagy annak a tulajdonába ment át.
Én ebből a szempontból kutatgattam szanaszét: hogy ki mit vett meg?
De alig találtam valamit.
Egy porcelán tányéron, melynek a közepén egy szépen festett csatakép látható, oda van írva: »Megvette Wahrmann Mór – ára 60 frt«. Göndöcs apát megvett egy szép misemondó ruhát. Egy csomó halászati eszköznél az van felírva: Móricz Pál tulajdona. Zichy Jenő megvette a Matlekovics szobrát (alkalmasint, hogy ott ne legyen).
A legtöbb ember érdeklődik az iparcsarnokban az aranyműves kirakatok iránt.
Roppant nagy csoportok nézik folytonosan a Stefánia trónörökösné asszony ékszereit, melyeket annak idején Budapest ajándékozott.
– Ez itt a legdrágább tárgy! – mondja a minap egyik bámészkodó vidéki. – Ez sokba kerülhetett
– Bizony értékes ékszer – szólt oda egy baloldali képviselő, ki éppen a választóit kalauzolta, s kinek egyik választója volt a bámészkodó atyafi –, hanem van még itt ennél drágább kirakat is.
– Ugyan melyik?
– Majd mindjárt odavezetem kegyelmeteket.
Kíváncsi voltam magam is; utánuk mentem. Elcsavarodott velök jobbra, s egy kis kerülő után, ahol a Légrádyék »Szent István keresztelése« című feltűnést keltő képét bámulták meg nagy fejcsóválással, hogy »hát nini, a bába hol maradt erről a képről?«, elvezette őket egy szűk közbe, ahol egy nagy rámában roppant sok arckép volt összeállítva.
– No, nézzék, kendtek. Ez a legdrágább kirakat. Ezek a mameluk képviselők. Tisza Kálmánnak a tulajdona. Egypár millió forintot kóstálnak.
