KEMÉNY GÁBOR BUKÁSA
KEMÉNY GÁBOR BUKÁSA
(Ünnepi kötekedés)
Báró Kemény Gábor a legszerencsésebb halandó a világon.
Először: báró
Másodszor: Kemény.
Harmadszor: erdélyi.
Negyedszer: kálvinista.
Fölvitte egész a miniszterségig, sőt még azontúl is följebb egy arasszal – jós lett (jós, de nem látnok).
Már csak egy dolog hiányzott neki, hogy egészen naggyá váljék; az, hogy megbukjon az Akadémiában.
Isten kedvező kegye ebben a szerencsében is részeltette. Gloria excelsior!
Most már bizonyosan királlyá is meglenne – ha meg nem csinálják őseink akkor a Pragmatica Sanctiot.
Így azonban be kell elégednie, elérte a zenitet, ember tovább már nem mehet.
Mert eddig még mindenki gyanakodhatott Kemény Gáborban, sőt voltak is disszonáns hangok imitt-amott, hogy úgy, amúgy szerencse, protekció, születés, barátkozás vitte magosra. Bolond beszéd volt! Az Akadémia fényesen megcáfolta. Mert az Akadémia mindenkit megválaszt, csak azt nem, akinek a tudományát irigyli, és akinek az eszétől fél.
Kemény Gábor bukása egyike a legnagyobb diadaloknak, amelyeket ő valaha aratott.
De nem olyan dolog ez, tisztelt olvasók, ami fölött röviden át lehetne siklani.
Az eset nagy, tehát illő ösmerni azt apró részleteiben is.
Az Akadémiáról már többször szóltam. Ma csak a második osztályáról fogok beszélni.
A második osztálynak az a tulajdonsága, hogy nem válogatós. De ezt okosan is teszi, mert ha a második osztály olyan válogatós lenne, mint az első osztály, akkor nem is egzisztálna. Tudniillik nem ülne benne senki.
Az első osztálynak senki sem elég jó, a második osztálynak ellenben mindenki jó. Aki poros almáriumok tetején vagy a régi házak padlásán megtalál valami régi instanciát vagy penészes testamentumot, az mind bejut a II. osztályba. A II. osztálybeli tagság körülbelül olyan, mint a philadelphiai doktori diploma.
Hát ebbe a jószívű osztályba ajánlta Szilágyi Sándor báró Kemény Gábort.
Mert Szilágyiban megvan a Szilágyi vér. Ha Szilágyi Mihály megválasztatta Hunyadi Mátyást, hát miért ne választathatná meg Szilágyi Sándor báró Kemény Gábort?
Fölméne tehát az Akadémiába, s elöljáróképpen Öreg János kőrösi tanárt ajánlotta:
– Saját munkái – így szólt első jelöltje mellett – leginkább a történelmi szakba vágnak, s habár ezek is csak fordítások, mindazonáltal az Akadémiának díszére válnak.
Azután az illető munkákat sorolta elő, de azokról is kénytelen volt bevallani, hogy a jobbakat Öreg János másokkal társaságban fordította.
– Ajánlom továbbá báró Kemény Gábort, aki ugyan nem írt eddig semmit, de mindazonáltal az Akadémia díszére válik.
Ez volt az ajánlás története.
Senki sem kételkedett, hogy meg lesz választva. Hiszen Öreg Jánost is csak azért ajánlotta taktikából, hogy az látszassék, miszerint talán mégis nagyobb érdem, ha valaki még semmit sem írt.
Tegnap végre bekövetkezett a végzetes nap, a választás az osztályban.
Még vagy tizenkét tag volt ajánlva, s ezek közt igazán érdemesek is, mint Hegedüs Sándor, Lukács Béla, Márki Sándor, Wlassics Gyula, Marczali stb.
Legelőbb a tiszteleti tagokra esett szavazás.
Összeolvasták a beadott golyókat, s íme kitűnt, hogy 39 szavazat közül csak 24-et kapott Kemény Gábor, s miután a beadott szavazatoknak kétharmada kell – a miniszter megbukott.
Trefort izgatottan jegyzé meg:
– Ez skandalum!
Szilágyi Sándor felugrott, és azt kiáltá:
– Új szavazást kérek!
Az akadémikusok elhalványodva szóhoz jutni képtelenen álltak önművük eredménye fölött.
Némelyek azt hitték, rögtön földindulás lesz, és a terem boltozata beomlik. Futottak ki a rettenetes katasztrófa elől.
– Új szavazást! – visszhangozá Szilágyi.
De most nem úgy volt, mint hajdan, hogy a Dunáról negyvenezer torok ablakokat reszkettető kiáltása adott volna súlyt a Szilágyi követelésének.
Mindössze Thaly Kálmán kérdé negédes gúnnyal:
– Mi alapon kéri az új szavazást?
– Tévedésből a miniszter ellen adtam be a golyómat.
– Minek tévedett?
– Meglökték a kezemet.
– Minek lökték meg?
A nagy zavar, fölháborodás megvolt, de már segíteni nem lehetett. Kemény Gábor nem juthatott be a tiszteletbeli halhatatlanok közé.
De Szilágyiék még most sem akarták begöngyölni az elbukott zászlót, fölvették a földről, s új jelszót írtak rá hirtelen. Ezt a jelszót: »Bosszú!«
Ha Kemény Gábor nem lehetett halhatatlanná, haljon meg akkor mindenki.
Ha vér kell, hát folyjon vér!
S megindult a rettenetes mészárlás, melyhez foghatóra annálék nem emlékeznek Herodes óta.
Elesett Öreg János, véresen elhanyatlék Földes Béla, lebukott Lehóczky Tivadar, holtan terült el a síkon Márki Sándor erős fiatal levente, patkókkal eltaposták a bukásban járatos Lánczy Gyulát, Wlassicsnak egyik bordáját törték be, Lukács Bélát legyömöszölték, négy sebben vérzett; Timon Ákost kilenc lándzsaszúrás döfte le, Concha lefutott véréből Marczali behegedt évi sebeit ismét felszaggatták…
Rettenetes látvány volt.
Egyedül a jó Hegedüs Sándor menekedett ki diadalmasan.
Hegedűs Sándornak denique még a golyó sem árt.
De az Akadémiának alkalmasint árt majd Hegedüs Sándor.
Mert ha az ott elkezd dolgozni, legott kitudódik, hogy amazok örökké csak pihentek.
