A JÓ ÖREG FRANKENBURG
A JÓ ÖREG FRANKENBURG
Önök, hölgyeim s uraim, akik szívesek a mi működésünket hónapról hónapra figyelemmel kísérni, sokszor láthattak fiatal társaim sorában egy nyájas öregurat, kinek nemes homlokát gondosan fésült ősz haj fedte, de kifejezésteljes kék szemeiben fiatalos kedély tükröződött.
Azok közé a szép aggastyánok közé tartozott, akiken örömmel pihen meg a szem. Olyan volt, mint egy derült téli nap, midőn a napsugár a hóval játszik. Finom, szellemes arca fehér és üde vala, mint egy gyermeké. Nyugodtan, csendesen szokott ülni az első padban, gondosan figyelve, ha mi fiatalok valamit felolvastunk. Ajkai körül jóakaró mosoly játszott, mikor mindenki unatkozott már, ő még mindig figyelt, csak néha igazgatta meg változatosság okáért arany foglalatú pápaszemét.
Ő volt a legszorgalmasabb tagja a mi társaságunknak. Van köztünk akárhány, aki ha eljő a társaság ülésére, csodálkozva fogadják: »Nini, mi történt ezzel, hogy eljött?« Az öregúr volt talán az egyedüli, aki, ha egyszer-másszor nem jelent meg köztünk, feltűnést keltett: »Mi történhetett vele, hogy el nem jött?«
Mindég valami nagy oka volt annak, de soha olyan szomorú nagy oka, mint hogy most, nincsen itt.
Elvesztettük őt örökre.
Jól tudom, hogy az íróknak külön kontraktusuk van a halállal: őnáluk a halál csak annyit jelent., hogy megszűnnek dolgozni, de könyveikben tovább élnek – hogy meddig, az nem a haláltól függ már, hanem a könyveiktől.
Frankenburgnak is bizonnyal megmaradtak a könyvei, a közönség megleli bennük az ő őszinte lelkét, meleg szívét, de nekünk társainak nagy veszteség az ő halála, mert ő mint ember többet ért nekünk könyveinél.
Éppen az ő műveit lapozva kell ezt kimondanom.
Ő írja legutolsó munkájában: »Azt a frázist, hogy kímélettel kell lennünk az élők iránt, tönkreteszi a másik frázis, hogy a holtakról csak jót kell mondani. Eszerint az igazat sohasem lehet megtudni.«
Nem, ő maga is mindig igazat írt magáról vallomásaiban és élményeiben. Miért rontsam meg egyszerű, szerény egyéniségének harmóniáját az emlékbeszédek azon két rőfös fáklyájával, mely minden ravatal fölött egyforma fényben gyúl ki.
Annyi valódi érdeme volt neki, hogy bízvást elhajíthatom a hamis virágokat.
Ne mondjuk hát, hogy csillag tűnt le vele az irodalom egéről. Sokkal kevesebb volt ő, vagy több, ahogy vesszük: a mi kertünknek gyümölcsfái közül pusztult el egyik!
Középszerű író volt, de hasznosabb sok nagy írónál.
Önök, akik a tömjéntől körülvett fényes alakokat csodálják inkább, sokat gondolhattak arra, milyen nehéz nagy íróvá lenni.
De hátha még arra gondoltak volna, mennyivel nehezebb középszerű írónak maradni!
Az aztán az igazi! Nem hallani soha a tapsok kedvélesztő zaját, hanem csak a toll egyhangú percegését… Járni az erdőt, ahol a dicsőség terem s nem szakíthatni a cserlevekből az izzadt halántékra, félrehárítani a töviseket, hogy a szomjasak könnyebben odahajthassanak a forráshoz s neki magának nem inni belőle.
Azt állítjátok, nem volt szomjas? Ki hinné azt el, hiszen ember volt! Hogy nem panaszkodott, nem követelt, az még nem jelenti, hogy nem vágyott rá.
Fiatalkori élete tele van kalandokkal: virágról virágra szállt, földi asszonyok közt ő csalt, meg őt csalták, de az égi asszonyhoz hű volt utolsó leheletéig. Pedig az sohasem nevetett édesen a szeme közé.
Minden út elterelte a magyar Múzsától.
Németkeresztúron született, német ajkú szülőktől, az összes rokonsága német volt, s iskoláit is német városokban, Sopronban és Nagyszombatban járja, csak a jogot végzi Egerben.
Eleven szöszke fiú tele szentimentális rajongással, mohón olvassa a 30-as évek német literatúráját, s ennek a behatása alatt maga is próbál verseket írni, először németül, később magyarul is egyes cikkeket az akkori folyóiratokba, a »Honművész«-be és »Regélő«-be.
Szent volt abban az időben a nyomtatott betű. Kivált a hölgyek előtt, kiknek minden festék közül a nyomdafesték imponált legjobban. Hanem hát az akkor volt!
A fiatal Frankenburg nagy »eroberung«-okat csinált mindenfelé. Kegyence a női társaságoknak. Szépen öltözködik és gavallérosan költ. Atyja a jómódú somogyvári gazdatiszt, éppen nem sajnálja a költséget, s igen szeretetteljesen bánik vele.
Amit akkor, majd később Pozsonyban (hol mint jurátus Széchenyi István mellett töltött rövid időt) írogat, az még mind amolyan »probatio calami« és udvarlási eszköz. Mert mi tagadás lenne, így szokott az kezdődni.
A nyalka jurátus valóságos Don Juannak kezdi magát kinőni. Az egyik gyöngéd viszonyt még fel sem oldja, már újba kezd, vegyítve szőkét barnával. Hát 'iszen ez is hozzátartozik a vegyészeti stúdiumához.
Amilyen állhatatlan volt a nőknél, épp olyan változékony volt a stúdiumában. Megunja a jogot, és a vegytannal pepecsel egy darabig, majd eszébe jut, hogy legjobb volna, ha gazdatiszt lehetne az apja helyén, s ezzel a szándékkal megy tanulni Keszthelyre.
Mikor javában benne van a gazdasági tudományban, rájön, hogy őbelőle sohasem lesz gazda.
Alapjában jó, szelíd fiú volt, de könnyűvérű. Az élet komoly oldalát egészen figyelmen kívül hagyja, él a pillanatnak, s nem törődik a holnappal.
De hogy tévedésbe senki se essék, könnyűvérűsége nem egy hajtásból való a magyar dzsentri ifjainak könnyűvérűségével, szófogadó, viaszk szívű fiú ő, tele jó szándékkal, érzelgősséggel és gyermekes naivitással. Nem vásott, nem pazarló, nem hencegő – csak gondtalan, iránytalan és vidor, mint a madár.
Képzeljenek önök egy csendes, békés nyárspolgárt, aki pipaszó mellett eldicsekedik vele, hogy valamikor ő is nagy kópé volt.
Az ember elmosolyodik rajta hitetlenül: »No, ugyan nagy kópé lehettél!«
Hát bizony csak olyan kópé volt a mi Frankenburgunk, hogy a dzsentri gyereket »jámbor bárány«-nak tartanák ezzel a kópésággal; 1836-ig, tehát huszonöt éves koráig folyton a pályaválasztással tépelődik, míg végre kinevezik kincstári fogalmazónak a fővárosba, s itt kezd összeköttetésbe lépni az irodalom szereplő embereivel.
Rokonszenves egyénisége, megbízhatósága és szorgalma mindinkább kedveltté teszik.
Sorban jelennek meg munkái, novellák, humoreszkek, regények: a Sírva vigadók, a Zsibvásár, Estikék.
Nem becses művek, a stíl németes, az élcek erőszakolt Saphir utánzások, a meseszövéshez nincs talentuma, s mélyen jellemezni nem tud, de az irány nemes, s tollától nem lehet megtagadni bizonyos elevenséget, ami akkor még új dolog volt; úgyhogy tárcái, melyeket a Kossuth »Pesti Hírlapjá«-ba írt, majdnem oly kapós olvasmányok voltak apáink előtt, mint a Kossuth vezércikkei.
De legnagyobb érdeme az »Életképek«, melyet a negyvenes években alapított s szerkesztett. Kegyeletesen lapozzuk végig most is e drága folyóiratot. Új pezsgés, új irodalmi élet lehe csap ki abból. Látjuk nyüzsögni ebben az arany kaptárban a következő nagy korszak munkás méheit. Itt tűnik fel Jókai Mór, akkor még »tehetséges fiatal írótársunk«, egy elbeszéléssel, Arany János is itt közölte első dolgozatát, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Jósika Miklós szintén ide írogattak.
Ez az idő volt a magyar irodalomban a lelkes honleányok korának a kezdete.
Negyven egyiptomi sovány esztendő után kezdődtek a kövér esztendők. (De már a kövér esztendők nemtője nem tudott negyvenig olvasni.)
Nagy lendületnek indult minden. A kassai kalendáriumot, amelynek rendes szög volt ütve minden nemesi házban az ajtó fölött, megérte az a szégyen, hogy kevesellni kezdték imitt-amott..
A közönség egy része nekivetette magát az olvasásnak. Érdekes végignézni régi folyóiratok végén az előfizetőket. Többnyire apró komposszesszorok, kasznárok, mérnökök, plébánosok voltak ezek.
Még egypár év előtt mecénás volt, aki egy könyvet megvett, azután nem lett csak patrónus. Végre erről a titulusról is leszállították, s a »hazafi« címmel illették. De címet denique mégis mindig kapott. a magyar ember, ha prenumerált. (Csodálatos, hogy mégse szívesen prenumerált!)
Mindegy, nagy javulás volt ez, még ha a konkurrenciát vesszük is. Mert mint az isten tehénkéi, mikor a verőfény átmelegíti a rögöket, kezdtek előbújni mindenünnen az irodalmi vállalatok.
Vahot Imre a »Pesti Divatlap«-jával, Horváth Lázár a »Honderű«-vel csinált versenyt az »Életképek«-nek.
Annyi kasznár mégse volt Magyarországon, hogy Vahot Imrének és a többi kettőnek elég legyen; ennélfogva Vahot mindnyáját magának akarta, de magának akarta Horváth is. Ebből aztán az következett, hogy elkezdtek egymás közt marakodni.
Cudar irodalmi hang pusztította az irodalom tekintélyét. Ízléstelenségek burjánoztak föl a szent berkekben. A »Honderűt a francia mágnásos modort affektálta, de az úgy állt neki, mint a medvének a menüett, Vahot Imre ellenben nyers és illetlen hangot használt, de neki legalább jól állt.
Valóságos isten áldása volt ily viszonyok között a Frankenburg működése, ki a komoly tisztességet és a művelt nemzeties irányt képviselte lapjában. Ki tudja, hogy néznénk ki ma, ha ő nincs?
Az »Életképek« az ő legnagyobb érdeme. Mennyi szeretettel és mennyi odaadással szerkesztette azt ő! Ha egyebet nem lehetne róla megírni, mint azt, hogy ő alapította, ő emelte olyan tekintélyre, aminőben 1848-ban Jókai és Petőfi tőle átvették, ez emlékezés rövidebb lenne talán, de nem hidegebb.
Akkor is megvolt már itt a fővárosban az az ország, amit úgy hívunk magunk közt, hogy Bohémia.
Ennek az országnak az a tulajdonsága, hogy a földje nincs meg sehol, de a lakosai megvannak mindenütt.
Frankenburg emelte nekik az »Életképek«-ben az első sátort.
Őalatta öltött testet először az a varázsige, mely azóta megnépesíté Bohémiát, hogy a »dolgozatok honoráltatnak«. A keresztes hadjáratok is sok embert lelkesítettek fel annak idején, de ez a jelszó még nagyobb hatást tett. A magyar anyák sűrűbben kezdtek szülni írókat és poétákat!
Olyan díjazás volt biz az csak, hogy jobban beillett volna borravalónak: de mégis ez volt az alap, a mag, ebből nőtt ki ekkorára a mai honorárium. (Ámbár iszen nem valami nagyon sok eső eshetett azóta!)
1848-ban kinevezték Frankenburgot a magyar külügyminisztériumhoz Bécsbe tolmácsnak, s újra változott élete. A hajlongó udvari körökbe jut, a hofrátok, gyanús érzelmű és szolgalelkű apró beamterek fojtó levegőjét szívja. Bosszantják ott és gyanakszanak reá, eleinte nehezen mozog köztük, később megpuhul, s itt lesz valóságos nyárspolgárrá. Még vissza-visszasóhajt lelke a függetlenebb és nemzetiesebb pályák után (hogy bizony azért kár volt annyit válogatni), de utoljára is lenyomja a kenyér.
Régi állandó szenvedélyével azonban, noha árt neki előmenetelében az összeköttetés a pesti írókkal, mégsem tud felhagyni, innen is részt vesz a hazai irodalom mozgalmaiban.
Érdekesen írja le bécsi hivataloskodását »Bécsi élményei«-ben, úgyszinte élete többi részét az »Őszinte vallomások«-ban. E két könyve a legbecsesebb, mert sok melegség és vonzó közvetlenség van bennök, noha nem tudja eltalálni, mi az érdekes, mi nem; fölösleges naivságokat beszél, s a nagy eseményekből, amelyek közt él, nem tud megfigyelni eleget. És mégis egy becsületes, ártatlan lélek mosolyog ránk e lapokról. Megszeretjük őt kicsinyes bajaival, nem mindenben férfias, de derült és naiv életnézetével.
Nem tudott gyűlölni, csak szeretni. Akkor is mindenkit szeretett, amikor gyűlölni kellett volna sokakat.
Ő jó, nemes és szelíd volt, de az időkhöz nem illett hozzá, melyek meghozták a kenyértörést.
A kenyér eltört – s Frankenburg sehol sem volt, sem az innenső, sem a túlsó karajnál –, tehát kenyér nélkül maradt, sőt el is csukták… Könnyen ment az ilyen! A törekvő ember egy nap alatt válhatott osztrák báróvá vagy néha rebellissé aszerint, hogy törekedett.
Mikor pedig kiszabadult 1850-ben, odament, ahol legelőbb kapott kenyeret: a bécsi legfőbb törvényszékhez. Hányatott az élete ezentúl is, de sohasem egyik szikláról hányják a másikhoz, hanem csak az egyik sarokból tették félre a másikba. Hosszadalmas volna követni ez igénytelen keretben e tarka curriculum vitae-t! Mikor lett udvari titkár, hogy háromszor nősült, s csak közbül nem volt boldog házasságában, s hogy szíve örökké ifjú, észjárása örökké vidám maradt.
Szerencsés vérmérséklettel bírt, a bánat csak futó felhő volt fölötte… De neki a tündérek olyan két szemet adtak, hogy ő akkor is csak a nyájas eget látta velök.
Hiába is mondanánk, hogy itt és ott, nem minden ütött úgy ki, ahogy kellett volna. Ki tudja, nem ért volna-e más úton több sikert, még szebb sorsot?
Ha ő hallaná, a fejét rázná:
– Nem, nem – így szólna –, ne okoskodjatok gyerekek, minden jó volt, mindennel meg vagyok elégedve… boldogabb nem is lehettem volna!
Így beszélt, így érzett egész haláláig, s e tekintetben valódi bölcs. De igaz is, élete elég nyugodt volt, tulajdonképpeni nagy bánat csak egyszer érte, mikor az első nejétől származott, egyetlen fia meghalt Bécsben, s komoly veszedelem is csak egyszer környékezte azzal, hogy Forgách kancellár őt akarta kinevezni a Nemzeti Színház ideiglenes intendánsának.
Életének ezt a keserű folytatását azonban elhárítá a sors, mert éppen mikor a fölterjesztést már aláírni kellett volna, megbukott a kancellár, s maga Frankenburg is nyugalomba ment.
De ösmerte is ő a nyugalmat!
Pestre jött 1866-ban, s átvette a »Magyarország és a Nagyvilág« szerkesztését, majd az »1848« című politikai lapot alapította. Ez idő tájban választotta meg tagjául a Kisfaludy Társaság, az Akadémia már a szabadságharc előtt.
Pestről visszavágyott a szülői tájra, s megtelepedett Sopronban, hogy már most mégiscsak nyugalomba megy. No iszen… ott kezdett még csak istenigazában dolgozni az öregúr.
Hozzáfogott magyarosítani az ódon német várost. Izgatott, írt, művészi kört alapított, s addig el sem ment onnan, míg meg nem élte, hogy magyarul beszéltek.
Mihelyt ott nem volt semmi dolga, legott elhatározta, ki tudja, hányadszor, hogy visszajön Pestre nyugodni. Ideje is. Közel járt már a hetven évhez.
De itt már azóta új generációt talált, egy csomó fiatal írót. »Nini hiszen még ezekkel nem dolgozott versenyt!« Elkezdte elölről, s újra sűrűn jelentek meg munkái a lapokban. Éppen olyan derültek, vidámak voltak, mintha a régi pozsonyi jurátus írná!
Keze reszketett már, fantáziája, betűi egyre kisebbedtek, de ő folyton nagyobbodott mint ember.
Ez időben választották be ebbe a társaságba a fiatal írók közé.
Sajnos, nem sokáig maradhatott »fiatal író«, fejlődő betegsége a múlt nyár derekán, augusztus 6-án megtörte Gleichenbergben.
Most már igazán nyugalomba ment.
Hűlt tetemeit hazahozatni rendelte, itthon is vannak, s jól esik tudni, hogy itthon vannak. Legalább felsóhajthatunk a sírjánál:
Kedves barátunk, aki öcséidnek szólítottad apáinkat, aludj puhán, megmondjuk fiainknak, hogy sokat köszönhetnek neked! Ti voltatok a kezdet. S e kezdetet örökké tudni fogjuk. Derék kezdet volt!
Mi lesz a vég, azt még nem tudjuk… te talán megálmodtad azóta…
Álmodd meg szépnek odalenn, elfáradt közkatona, aki vezéreket vezettél!
