A TÚLHAJTOTT LOJALITÁS
A TÚLHAJTOTT LOJALITÁS
Az én barátom D. P. (Bartók Lajos) igen szép cikket írt a »Pesti Hírlap«-ba a minap, a Parlaghy Vilma kisasszony képéről, amelyet a bizottság sehogy sem akart a kiállításon levő műcsarnokban kifüggeszteni.
A bizottság azt mondta, azért nem függeszti ki a képet »mert nem jó«.
A közönség más okot keresett. És hirtelen meg is találta, mert közel feküdt az ok: »Alkalmasint azért nem adtak helyet a képnek, mert Kossuth Lajost ábrázolja«.
Tehát két állítás fekszik egymással szemben. S a kettő közül a közönség állításának van több hitele.
Mert ha a bizottság csak a jó képeket függesztette volna ki, a csarnok három oldalfala üresen maradt volna.
A művésznő, aki azt hiszi, hogy igazságtalanság történt vele, kiállította a képet külön. A sajtó képviselői megnézték, írtak is róla, beszéltek a színezéséről, a hűségéről, szólottak a fölfogásról, a kivitelről, egyszóval beszéltek a világon mindenről, csak arról nem, hogy kinek van hát igaza: Parlaghy Vilma kisasszonynak-e vagy a bizottságnak?
Azért maradt-e le a kép, mert rossz, vagy azért, mert annak a szegény öregúrnak alakját ábrázolja?
Hiszen csak ez a kérdés; ezt akarja a közönség megtudni.
De csak erre nem akart senki felelni: amint ezt kérdezték, mindjárt »nem tudomra« görbült a szája mindenkinek.
Míg végre megadta a választ Trefort miniszter erre a kérdésre is, mégpedig tudtán kívül.
Az Akadémia díszülésén váratlanul megjelent Rudolf királyfi, Trefortnak, az elnöknek Lónyay fölött tartandó emlékbeszédét meghallgatni. Az emlékbeszéd már ekkor ki volt nyomtatva és ki volt osztva a közönség közt. Az újságírók ott morzsolgatták az ujjaik közt.
Az emlékbeszédben előfordult az abszolutizmus és előfordult Kossuth Lajos hatásának vázolása.
A miniszternek mindez eszébe jutott a Pulszky elnöki megnyitója alatt és szerette volna e pillanatban lefújni a papírokról azokat az illojális betűket.
– Mit tegyek? – gondolá szorongva. – Kihagyjam? No hagyjam? Ha kihagyom is, benne marad? Ej, mégis kihagyom.
És kihagyta.
Trefort miniszter kétségkívül egyik legkiválóbb emberünk, aki megérdemli a nemzet tiszteletét, de ezt az egyet, noha kicsiség az egész, rosszul, elhamarkodva cselekedte.
Ebből megtanultuk, hogy muk vogmuk.
Hogy még udvaroncoknak is ügyetlenek és tapintatlanok vagyunk.
Hiszen nem akarja azt senki, hogy mikor egy olyan magas személy van jelen, annak ott kellemetlen dolgokat mondjanak. Isten ments! Szeretjük mindnyájan a trónörököst s büszkék vagyunk felénk hajló szívére.
A lojalitást helyeseljük, de az önérzettel, bizalommal és őszinteséggel párosult lojalitást.
Mert mi lehet kellemetlenebb a trónörökösre nézve, mint az efféle dolog, ha megtudja.
– Úgy? Hát mást beszéltek volna az urak, ha én ott nem lettem volna?
És mi lehet rá nézve a legnagyobb bók, ha nem az, hogy utógondolat nélkül úgy szólunk szabadon, nyíltan mindenről, mintha abban a hitben volnánk, hogy neki is az a meggyőződése.
Én különben abban a hitben is vagyok.
De egyszersmind abban a hitben is vagyok, hogy tudom már, miért nem tud Parlaghy Vilma festeni.
