AKIK NEM ZÚGOLÓDNAK
AKIK NEM ZÚGOLÓDNAK
(Háromszék megye bajai)
A hű, vitéz székelyek sohasem részesültek eddig egyébben, mint hogy néha kaptak egy-egy dicsőítő verset a poétáktól. (»Hej, csak nem fajult el még a székely vér – Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér« stb.)
A többi megyék, akik sem nem vitézek, sem nem hűk, kaptak mindenfélét a kormányoktól, vasutat, iskolákat, koncessziókat. Az igaz, hogy verset nem kaptak. De nem is kívánkoznak utána.
A kormányok mindig azt a politikát követték:
– Mit becézgessük mi a székelyeket, azok úgyis a mieink? Azok éhen, szomjan is magyarok maradnak. Hanem a többit édesgessük, akik elhúznak tőlünk.
S édesgették is, s mert édesgették: erősítették.
A székelység egészen a maga erejére volt hagyva. »Oh, azok megélnek a jég hátán is« – mondá egyszer róluk egy nagy befolyású államférfiú, mikor az érdekeik szóba jöttek.
(Csakhogy még a jég is elolvad az ember lába alól, excellenciás uram! )
A jó székelyek is úgy viselkedének ezenközben, mint a szelíd, türelmes gyermekek otthon.
– Csak hadd egyenek előbb a távoli atyafiak, azoké az elsőség, mi majd megelégszünk a legutoljára a maradékkal is.
De bizony nem jutott őkelméiknek a maradékból sem.
Elszedték azt is a lakáj népnek.
A székelyekről egészen megfeledkeztek.
Sok jót csináltak a kormányok (az igaz, hogy sok rosszat is), de a jóból sohasem jutott Háromszéknek semmi: az a legelhagyottabb megye.
(Három szék ugyan, de soha egyetlen terített asztalt sem állítottak a három székhez.)
Ott áll a legkritikusabb helyen, egészen a saját erejére hagyatva. Nagy erőt kellett kifejtenie, hogy nemcsak nem veszett el (bizony nem rajtunk múlt), hanem hogy úgyszólván az ország első rangú megyéjévé küzdje föl magát, s Sepsiszentgyörgyöt, a fővárosát olyan kulturális fészekké emelje, mellyel nemigen vetekedhetnek a leggazdagabb alföldi magyar városok sem, akikre úgyszólván erőszakosan csurgatják az áldást.
A magyarországi virágzó városoknak sok protektoruk van: a kormányok, kik kegyeikben fürösztik, a föld, mely dúsan fizeti munkájukat, a vasutak, mik a forgalmat emelik s a folyamok, mik vagyonosodásukat elősegítik.
Háromszéknek mindebből nincs semmije.
Hanem az igaz, hogy ott vannak a székelyek kezei: s amilyen hatalmasan illett azokba egykor a kard és buzogány, éppoly jól kezelik ma a fűrészt, a kalapácsot, az árt és a varrótűt.
Beksics Gusztáv sepsiszentgyörgyi képviselő (aki a hazai sajtóban elsőnek fejtett ki erős agitációt fényes tollával a székelyek mellett) addig-addig bizgatta őket, hogy azok csakugyan észrevették, »nini miértünk csakugyan nem tett meg az állam semmit«. Annyira meg voltak már szokva, hogy ők mostoha gyermekei a hazának, eszökbe sem jutott volna maguktól olyasvalamire kívánkozni, amire nekik maguknak nem telik.
S most is midőn (talán először) lépnek ki valami kívánsággal – szépen, nemesen jellemzi őket – oskolát kérnek magoknak.
Császár Bálint, a derék sepsiszentgyörgyi polgármester tette meg az indítványt a közelebbi megyegyűlésen, egy alapos és terjedelmes indokolással.
Háromszék megyének (noha 125 ezer lakosa van) egyetlen felső iskolája sincs. Ha valaki taníttatni akarja, kénytelen Kolozsvárra vagy Nagyenyedre küldeni a fiát. Főiskolája majd minden megyének van, van Csík megyének, a Háromszéknél jóval kisebb Udvarhely megyében két főiskola áll, még Brassó is most kapott főiskolát – de Háromszék megyét mintha szándékosan ugranák át.
Bizonyosan így elmélkednek: »Hiszen minek Háromszék megyének az iskola? Ha anélkül is a legértelmesebb!«
Sőt nemcsak hogy semmit sem kapnak a hű székelyek, hanem még azt is elveszik, amijök van. A király 1869-ben a székely katonasági épületeket visszaadta a megyének, mégpedig egyenesen kulturális célokra.
A magyar kormányok atyafiságosan belehurcolkodának különböző hivatalaikkal s a házbérről elfeledkeztek. (Ami nem is csoda, hiszen a minisztereinknek van az országban a legrosszabb memóriája.)
De minek is fizetnénk a székelyeknek – gondolják. Hiszen a székelyeket a szegénységök tette naggyá! Szépen fejezte ezt ki Császár Bálint: »És csakis ennek a fajnak ösztönszerű ragaszkodása az ősi birtokhoz, csakis a székely faj szívós kitartása mentette meg Háromszék megyét az elpusztulástól. Így lett a székely nép tűzhelye mellett háziiparos nép, künn a gazdaságban mintagazda: rá volt szorítva, hogy önmagának kikeresse a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. Amit tehát a székelységnél faji jellegnek, ösztönszerű vonásnak ismernek távolról, azt a hangyaszorgalmat, azt az autodidaktikus leleményességet a kéziipar művészet terén, azt a megfoghatatlan csodálatos mesterséget, hogy 4 – 5 holdnyi földből egy 10 -12 tagból álló család tartja fenn magát tisztességgel; mindezt csak a kényszerűség iskolájában tanultuk mi. Nem születtek ezek velünk; rá vagyunk utalva, hogy elszokjunk apáinktól, ha meg akarunk élni.
Csakhogy ez a küzdelem a lábunk alatt álló föld ellen nem tarthat már sokáig. Kimerül vagy a föld, vagy az ember, mindkét esetben előttünk áll a szomorú vég.«
E szép sorok, melyek erőteljesen és a maga valóságában vázolják a helyzetet, mély részvétet ébreszthetnek mindenütt a székelyek iránt, kik harcolnak a földdel is, mely alattuk van, s szinte erőszakkal veszik ki belőle a táplálékot, s harcolnak körös-körül a szomszédokkal az oláh és szász áramlatokkal. S ebben a küzdelemben még csak nem is panaszkodnak; nem mondják: »mi már nem akarunk küzdeni többé, elfáradtunk«, hanem azt mondják: »adjatok nekünk még egy ágyút, egy oskolát«.
Császár Bálint indítványa úgy szeretné a főreáliskolát, hogy a mostani sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskola négy alsó osztálya fölé a reáliskola 5-ik osztálya már a jövő iskolai év elején megnyílnék.
Kimutatta rá az alapot is, a megye nevére kebelezett volt katonai épületeket. Vagy fizessen tőlük a kormány bért, az untig elegendő a tervbe vett iskola fenntartására, vagy pedig az iskola költségeit viselje.
A »Székely Nemzet«, e nagy tekintélyű székely lap, meleg pártoló szavakkal kíséri Császár indítványát, melyet a legközelebbi megyegyűlésen fognak tárgyalni, s kétségkívül elfogadni, illetőleg ily irányban intézni kérvényt Treforthoz.
S Trefortnak csak szólni kell.
Nem Trefort volna akkor Trefort, ha a székelyek jogos kívánságát megtagadná.
